Látogatók száma: 0322155
» Heti ünnepszemle » Imák » Katekézis
» Szentbeszédek » Püspöki körlevelek » Pápai megnyilatkozások




Az élet igéje – 2015. szeptember

2015. szeptember 1. kedd 10:02

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

 „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mk 12,31)

Az evangélium egyik olyan igéje ez, amely megkívánja, hogy azonnal életre váltsuk, rögvest. Oly tiszta és világos – egyben magas követelmények elé is állít –, hogy nem kíván sok magyarázatot. Ahhoz azonban, hogy megértsük, micsoda erő rejlik benne, hasznos lesz megvizsgálnunk a szövegkörnyezetét.

Jézus éppen egy írástudónak válaszol – egy Biblia-szakértőnek –, aki azt kérdi tőle, melyik a legfőbb parancsolat. Ez még nyitott kérdés volt, különösen azóta, amióta a Szent Írásban meghatároztak 613 betartandó előírást.

Néhány évvel korábban élt az egyik legnagyobb mester, Sammaj rabbi, aki nem akarta kijelölni a legfőbb parancsot. Mások viszont, ahogy majd Jézus is, a szeretet központi szerepét hangsúlyozták. Hillél rabbi azt mondta: „Ne tedd azt felebarátodnak, ami számodra gyűlöletes; ebben áll az egész törvény. A többi csak magyarázat.”

Jézus nemcsak a szeretet központi szerepét tanítja, hanem egyetlen parancsba foglalja az Isten (vö. MTörv 6,4) és a felebarát iránti szeretetet (vö. Lev 19,18). Így válaszol ugyanis az írástudó kérdésére: „Ez az első [parancs]: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Az egyetlen parancsnak ez a második része, melyben az első rész az Isten iránti szeretetet fejezi ki. Isten ugyanis annyira szívén viseli minden teremtményét, hogy Iránta való szeretetünket azzal fejezhetjük ki legjobban, azzal szerezhetünk Neki örömet, ha szeretetének megnyilvánulása vagyunk minden ember iránt.

A próféták századok óta próbálták elmagyarázni Izrael népének, hogy Isten szeretetet kér és nem áldozatot, égőáldozatot (vö. Oz 6,6).

Minden idők keresztényeihez szól a felhívás, hogy váltsuk életre az istentiszteletet, lépjünk ki a templom falai közül, ahol Istent imádjuk, szeretjük, dicsőítjük, és lépjünk oda az emberekhez, váltsuk életre, amit az imádságból és az Istennel való egyesülésből tanultunk.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Hogyan éljük hát az Úrnak ezt a parancsát?

Mindenekelőtt emlékezzünk, hogy ez elválaszthatatlanul összetartozik az Isten iránti szeretet parancsával. Időt kell szánnunk arra, hogy megismerjük, mi is a szeretet, hogyan szeressünk, tehát teret kell adni az imádságnak, az elmélkedésnek, a párbeszédnek Istennel: Tőle tanulhatjuk ezt meg, Ő a Szeretet.

Ahhoz, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint saját magunkat, úgy kell ismernünk őt, mint saját magunkat. Úgy kellene szeretnünk, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, és nem a saját kedvünk szerint. Most, hogy egyre inkább soknemzetiségű társadalomban élünk, még nagyobb a kihívás, mert nagyon különböző környezetből származunk. Aki másik országba költözik, annak meg kell ismernie annak a népnek a hagyományait és értékeit, csak így tudja megérteni és szeretni a társait. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik befogadják az otthontalan és a nyelvet sem ismerő bevándorlókat beilleszkedési problémáikkal együtt.

A különbözőség egy családon belül is előfordul, vagy a munkahelyen, a szomszédságban, még akkor is, ha azonos kultúra képviselői vannak együtt. Ha mi örülnénk annak, ha valaki időt szánna ránk és meghallgatna bennünket, vagy segítene felkészülni egy vizsgára, vagy munkát keresne nekünk, esetleg rendbe tenné a lakásunkat, akkor talán a másik embernek is hasonló vágyai vannak. Jó lenne, ha rá tudnánk érezni, ha odafigyelnénk rá, őszintén meghallgatnánk, megpróbálnánk belebújni a bőrébe.

A szeretet minősége is számít. Pál apostol a híres szeretethimnuszban felsorolja néhány jellemzőjét, ezeket jó észben tartani: türelmes, jót akar a másiknak, nem irigykedik, nem fölényes, a másikat fontosabbnak tekinti magánál, tisztelettudó, nem a maga javát keresi, nem gerjed haragra, nem rója föl a rosszat, mindent betakar, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1Kor 13,4–7).

Mennyi lehetőség, mennyi árnyalat, hogy megéljük:

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Végül gondoljunk arra is, hogy az emberi életnek ez az alapvető normája, tulajdonképpen a híres „aranyszabály”, amely minden vallásban és még a „laikus” kultúra nagy mestereinek tanításában is megtalálható.

Fogjunk össze és teremtsünk új mentalitást, amely értékeli a másik embert, tiszteli a személyt, törődik a kisebbségekkel, odafigyel a leggyengébbekre és félre tudja tenni a saját érdekeit, hogy a másik ember érdekeit tegye az első helyre.

Ha mindannyian valóban tudatában lennénk, hogy úgy kell szeretnünk a felebarátot, mint önmagunkat, hogy ne tegyük a másikkal azt, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és azt tegyük vele, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, akkor véget érnének a háborúk, megszűnne a korrupció, nem lenne többé utópia az egyetemes testvériség, és hamarosan megvalósulna a szeretet civilizációja.

Fabio Ciardi OMI

Magyar Kurír



A húsvétról keresztény szemmel

 

„ Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. (…) Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré. Azt felelte: meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember.(… ) Most a szent városba vitte a sátán, és a templom párkányára állította. Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magad, (…) Jézus így válaszolt:  Az is meg van írva: ne kísértsd Uradat, Istenedet. Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem. Jézus elutasította: Távozz sátán!” (Mt 4,1-11)”

Húsvét ünnepe alkalmából, rendszerint nem ezt az evangéliumi szakaszt szokás idézni. Ez ugyanis Jézus tanításának kezdetéről szól. A kereszthalál és a feltámadás, a húsvéti szent titok ekkor még távol van. Jézus persze tudja, a Sátán pedig sejti, hogy az útnak az lesz a vége. Ezért már induláskor meg akarja akadályozni, hogy az istenember teljesítse vállalt kötelességét. Azzal ugyanis nemcsak leleplezné őt, de megtörné, és ha lassan is, de elveszítené hatalmát a gonosz a világ  fölött.
Mi is történik? A Sátán három legfontosabb kísértő eszközével él. Bele akarja rántani Jézust a gazdagság és a hírnév legtöbb ember számára életcélt, ugyanakkor többségüknek elérhetetlen volta miatt lelki keserűséget eredményező csábításába. Aki kenyeret tud adni, az gazdag ember. Aki leveti magát a templom párkányáról és nem sérül meg, annak bizony híre megy. Jézus nemet mond. A Sátán azonban már megtanulta, hogy a harmadik kísértésre az emberek ritkán mondanak nemet. Ez a hatalom lehetősége. Felajánlja a világ minden országát és dicsőségüket, ha Jézus leborulva imádja őt. Csakhogy az Isten Fia nemcsak ember. Ő Isten is! Ő az istenember. Ő a Sátánnak is ura.
Hogy függ ez össze a kereszthalállal és a feltámadással? Jézus élete és tanítása a hatalom, gazdagság és hírnév csábításának elutasítása. A Sátán mit sugall? Az élet rövid, élvezd minden percét, szerezz meg magadnak mindent, amit csak akarsz. Az eredményét tanúsítja a történelem: háborúságok az emberek között és háborúságok a lelkekben. A Messiás az ellenkezőjére hív minket. Add, amid van, szeresd felebarátodat, és ha első akarsz lenni, legyél mindenkinek a szolgája. Mindezt életével is tanúsítja. Aki így él, annak béke van a lelkében. Ha mindenki így élne, megszűnnének a háborúságok a világban is. Az ilyen embert azonban nemcsak a Sátán, de egyetlen evilági hatalom sem tolerálja, mert nem tudják befolyásukat érvényesíteni fölötte és egyre szaporodó követőik fölött sem. Pilátus római helytartó és Kaifás főpap ezért is döntenek az Emberfia keresztre feszítéséről. Az elkövetkező századok mutatják, hogy később sem lehet más a sorsuk a valódi Krisztus- követőknek.
A keresztények számára a húsvét legfontosabb üzenete, hogy az élet örök. Ha nem így lenne, hiábavaló lenne hitük, hiábavaló lenne az Evangéliumok felebaráti szeretetre buzdító tanítása. Jézus, aki nemcsak Isten, de ember is, feltámadásával az életnek ezt az örök voltát is tanúsítja, és ígérete szerint velünk van mindennap, a világ végéig. (Mt. 28.20)

Ezzel az örömhírrel kívánok mindenkinek áldott húsvéti ünnepeket!


Szrogh Károly

 

Forrás: http://kronika.tiszatv.hu/index.php/vegyes/1646-a-husvetrol-kereszteny-szemmel


Az élet igéje – 2015. április

2015. április 1. szerda 09:01

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22)

A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö. 9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.

Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig „erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.

Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,7)

„Mindenkinek mindene lettem”

Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –, sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm, mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk, és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat, terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki, és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen minket.”

Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.” Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.

„Mindenkinek mindene lettem”

Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk, hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék, szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet, sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.
Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.

Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges hibákat és elültessük benne az evangélium magját.

Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában – Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”

„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta ezért.

Fabio Ciardi OMI

Fotó: Odiami.pianetadonna.it

Magyar Kurír


Az élet igéje – 2015. február

2015. február 1. vasárnap 14:00

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7)

Pál apostol Rómába készült, […] ezért előzetesen levelet írt a városban élő keresztény közösségeknek. Ezek később számtalan mártír vértanúhalálával tettek tanúságot őszinte és mély kötődésükről az evangéliumhoz, mégis volt közöttük feszültség, meg nem értés és versengés is. A római keresztények társadalmi, kulturális és vallási szempontból is nagyon színes közösséget alkottak. Voltak közöttük eredetileg zsidók, görögök, az antik római vallást követők, talán sztoikus és más filozófiai irányzatokat képviselők közül valók is. Mindannyian magukkal hozták sajátos hagyományaikat, gondolkodásukat és erkölcsi beállítottságukat. Egyeseket „gyöngéknek” neveztek, mert különleges étkezési szokásokat követtek, például vegetáriánusok voltak, vagy olyan naptárat használtak, amely rendkívüli böjti napokat írt elő; másokat „erőseknek” neveztek, mert szabadok voltak ezektől a kötöttségektől. […]
Pál biztos abban, hogy az eltérő meggyőződések és szokások ellenére mindenki az Úr iránti szeretetből cselekszik. Nem indokolt tehát, hogy elítéljük azt, aki másképp gondolkodik, még kevésbé, hogy megütközést okozzunk becsmérlő és fennhéjázó viselkedésünkkel. Törekedjünk arra, ami a többiek javára, egymás épülésére szolgál: a közösség és az egység építésére. (vö. Róm 14,1-23)
Ezzel kapcsolatban is cselekedjünk a keresztény élet legfőbb szabálya szerint, amelyet Pál néhány sorral korábban említ a levelében: „A törvény teljesítése tehát a szeretet” (13,10). Mivel a római keresztények nem a „szeretetnek megfelelően” jártak el (14,15), alábbhagyott közöttük a testvéri szellem, pedig ennek kellene átjárnia a tagokat minden közösségben.
Az apostol egymás elfogadásában Jézust állítja elénk példaként, hiszen Ő „sem a maga javát kereste”, hanem halálában magára vette gyöngeségeinket (vö. 15,1-3). A kereszten fölmagasztalva mindenkit magához vonzott, és elfogadta Jánost, aki zsidó volt, a római századost, Mária Magdolnát és a mellette keresztre feszített latort is.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Keresztény közösségeinkben, bár „Isten mindnyájunkat szeret és meghívott az életszentségre” (1,7), mégis jelen vannak a római közösségben tapasztalt széthúzások és ellentétek különböző látásmódunk és eltérő kultúránk miatt. Gyakran egymásnak feszülnek a konzervatívok és az újító szelleműek, a nyitottabbak és óvatosabbak, a szociális kérdéseket hangsúlyozó valamint a lelkiségre összpontosító keresztények. Ezeket a különbözőségeket erősíti az eltérő politikai meggyőződés és a társadalmi hovatartozás. A bevándorlás következtében […] jelen vannak a más országokból érkező különböző kultúrájú emberek.
Hasonló helyzetek állhatnak elő a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, de a családban, munkahelyen vagy politikai színtereken is.
Fennáll a kísértés, hogy […] a másikat elutasítva terméketlen ellenállást tanúsítsunk egymás iránt.
Pál nem a mindent ellaposító egyformaságot ajánlja, hanem az eltérők között megvalósuló kommuniót, amely gazdagítja az embert. Levelének előző két fejezetében a test egységéről és a tagok különbözőségéről beszél, ehhez hasonlítja a sokféle karizmát, amely gazdagítja és élteti a közösséget (vö. 12,3-13). A modell nem a gömb – hogy a Ferenc pápa által említett képpel éljünk –, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amelynek különböző oldalai vannak, aszimmetrikus test, melyben a részek megőrzik eredetiségüket. „Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. Olyan népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.”

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Az élet igéje határozottan arra hív, hogy ismerjük fel a másikban a pozitívumot, ha másért nem, hát azért, mert Krisztus az életét adta azért az emberért is, akit én képes lennék megítélni. Az ige arra hív, hogy figyeljünk oda, hagyjuk el az önvédelmi mechanizmusokat, és legyünk nyitottak a változásra, fogadjuk el tisztelettel és szeretettel a különbözőségeket, hogy valóban sokszínű és mégis egységes közösséget alkothassunk.
Ezt a mondatot az evangélikus egyház a 2015. év igéjének választotta […]. Egymás befogadásának jele lehet a különböző egyházak tagjai részéről, ha ebben a hónapban közösen törekszünk a megvalósítására.
Így egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetjük Istent (15,6), mert ahogy Chiara Lubich mondta a genfi Szent Péter református katedrálisban: „A jelen kor […] mindannyiunktól szeretetet, egységet, kommuniót és szolidaritást kíván. Az egyházakat is arra hívja, hogy állítsák helyre az évszázadokon át széttöredezett egységet. Ezt kéri tőlünk az ég: a reformok reformját. Ez az első lépés az egyetemes testvériség megvalósítása felé. A világ ugyanis akkor fog hinni, ha mi egy leszünk.”

Fabio Ciardi

Fotó: Bestdelegate.com

Magyar Kurír


Az élet igéje – 2015. január

2015. január 1. csütörtök 13:02

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

 

„Jézus megszólította: »Adj innom!«” (Jn 4,7)

Jézus elhagyta Júdea tartományát és Galileába indult. Így keresztül kellett mennie Szamárián. Elfáradt az úton, és a déli napsütésben leült a kútnál, amelyet Jákob pátriárka épített ezerhétszáz évvel azelőtt. Megszomjazott, de nem volt korsója, hogy vizet vegyen.

Tanítványai bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus egyedül maradt. Ekkor egy asszony odament korsóval vizet meríteni, és Ő inni kért tőle. Ez ellenkezett a kor szokásaival: a férfiak soha nem fordultak közvetlenül egy asszonyhoz, főként nem ismeretlenül. Ezen felül pedig a júdeaiak és a szamáriaiak vallási megosztottságok miatt előítéletekkel tekintettek egymásra. (…) Jézust azonban semmiféle akadály nem gátolja, és beszélgetni kezd az idegennel. A szíve mélyére szeretne hatolni, és kér tőle:

„Adj innom!”

„Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem” – hirdeti fennhangon később a jeruzsálemi templomban (7,37). A víz minden élethez nélkülözhetetlen, és a száraz vidékeken, mint Palesztina is, még jobban látszik, mekkora nagy érték. Amit Jézus ajándékoz nekünk, az „élő víz”. Ez jelképezi az általa kinyilatkoztatott Istent, aki Atya és szeretet, aki Szentlélek, isteni élet, amit elhozott. Jézus összes ajándéka élő, és az életet szolgálja: Ő maga az „élő kenyér” (vö. 6,51), az Ige, amely életet ad (vö. 5,25), egyszerűen Ő az Élet (vö. 11,25–26). János, aki szemtanú volt, azt is elmondja, hogy a kereszten, amikor az egyik katona lándzsáját Jézus oldalába döfte, „nyomban vér és víz folyt belőle” (19,34): teljesen odaajándékozta önmagát.

Jézus azonban nem akar felülkerekedni az asszonyon. Még a rendetlen együttélés miatt sem dorgálja meg. Ő, aki bármit meg tud adni, most kér, mert valójában arra van szüksége, hogy az asszony odaajándékozza magát:

„Adj innom!”

Kér, mert fáradt és szomjas. Az élet ura koldussá teszi magát, nem rejti el valódi emberségét. Kér azért is, mert tudja, hogy ha a másik ad, akkor könnyebben megnyílik, és kész lesz arra, hogy ő is elfogadjon. Ebből a kérésből indul ki a beszélgetés. A párbeszéd folytán leomlottak a védekezés falai, és feltárult az igazság: a víz, amelyet Jézus hozott. Erre az asszony otthagyta, ami abban a pillanatban a legértékesebb volt számára, a korsóját, mert ennél jóval nagyobb kincset talált.

Ez az evangéliumi történet, úgy gondolom, az ökumenikus párbeszédet illetően is tanít bennünket, ez a hónap pedig minden évben különösen is felhívja erre a figyelmünket. A keresztények egységéért meghirdetett imahét rádöbbent bennünket, hogy már túl régen tart a botrányos szakadás az egyházak között, és arra hív, hogy gyorsabban haladjunk a felé a mély közösség felé, mely nem ismer akadályokat, ahogy Jézus is legyőzte a szakadást a zsidók és a szamaritánusok között.

A keresztények között élő szakadás pedig csak az egyik a sok széthúzás közül, amely a környezetünkben tapasztalható: félreértések, békétlenség a családban vagy a házban, feszültség a munkahelyen, harag a menekültek iránt. A bennünket elválasztó falak legtöbbször szociális, politikai vagy vallási okokból épülnek, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mások a szokásaink, a hagyományaink, és ezt nem tudjuk elfogadni. Ez robbantja ki a konfliktusokat a népek és nemzetek között, de ez szül ellenségeskedést a kerületben, a lakóhelyünkön is. Vajon nem nyílhatnánk meg mi is, hogy befogadhassuk a másikat Jézus példájára, legyőzve a különbözőségeket és az előítéleteket? Miért ne hallhatnánk meg, amikor megértésért, segítségért vagy egy kis figyelmességért kiált a másik, akkor is, ha ehhez túl kell látnunk a kifejezésmódján. Aki ellentétes oldalon áll, vagy más kultúra, más vallás vagy társadalom gyermeke, abban is ott rejtőzik Jézus, és kérésével hozzánk fordul:

„Adj innom!”

Önkéntelenül is eszünkbe jut erről Jézusnak egy hasonló igéje, amely a kereszten hangzik el, és szintén János evangéliumában szerepel: „Szomjazom” (19,28). Az ember elsőrendű szükséglete ez, mely minden más nélkülözést kifejez. A munkanélküli, a magányos, az idegen, a más hitű vagy más vallású és az ellenséges emberben is, mindenkiben, aki szükséget szenved, fölismerhetjük Jézust, aki így szól: „Szomjazom”, és azt kéri: „Adj innom”. Elég, ha csak egy pohár vizet adunk – ahogy az evangélium mondja –, és megkapjuk a jutalmat (vö. Mt 10,42), hogy párbeszédet indítsunk, amely helyreállítja a testvériséget.

És amikor rajtunk a sor, mi is kifejezhetjük szükségleteinket, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy „szomjazunk”, és mi is azt kérjük: „Adj innom”. Jézus az asszonyban föl tudta ismerni azt, aki képes arra, amit ő maga nem tudott megtenni. Így hozzá hasonlóan mindenekelőtt az előttünk álló ember képességeire, a benne esetleg elrejtve élő értékekre építve meríthetünk mi is vizet.


Fabio Ciardi


Az Élet Igéje − 2014. október

2014. október 1. szerda 09:00

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

 

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” (Jn 6,35)

János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek” (Jn 6,27).

Hallgatói számára egyértelmű, hogy a mannára utal, s ez egyben a „második” mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a mennyből.

Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek – mely még nem érti Őt –, hogy Ő maga a mennyből alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

Jézus már úgy látja önmagát, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfőbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává alakítson minket. Eddig tehát világos ennek az igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: „A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51b) és „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” (Jn 6,53).

Az Eucharisztia hírüladása ez, ami sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. Pedig éppen ez a legnagyobb ajándék, melyet az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eucharisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensőséges egység által az öröm teljességében részesít minket.

Ha ezzel a kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

Ez a kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy mi viszont a bennünket körülvevő emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.

Krisztus üzenetét nem annyira az Eucharisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életéből, akik az Oltáriszentségből és az Igéből táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.

A keresztény közösség élete az Eucharisztiának köszönhetően válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a testvér iránti szeretet igazabb, „keresztényibb” módjára.

Mit jelent ugyanis szeretni?

Szeretni annyit jelent, hogy „eggyé válunk” mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.

Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy behatoljon mindenkibe, hogy ehetővé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.

Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.

Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, szeretetünk táplálja, megvigasztalja, felemeli és megérti őket.

Chiara Lubich

Magyar Kurír


Kedves Olvasóm!

Az utóbbi időben egyre többet olvasni a különböző háborús gócpontokban (Ukrajna, Irak, Sziria, Nigéria) zajló harcokról, embertelen és szörnyűséges rémtettekről. Sőt, ezeket a TV képernyőjén, valamint a youtube-n keresztül nap, mint nap láthatjuk is. Aki azt hiszi, hogy ő az egészből kihúzhatja magát, az téved. Ezeknek az eseményeknek a következményei rég hozzánk is begyűrűztek. Bennünket is fenyegetnek.

Nekünk, keresztényeknek, nem csak imádkoznunk kell az áldozatokért és a tettesekért, hanem tudnunk kell azt is, hogy mit tanít Egyházunk a háborúról és a békéről.

Az alábbi cikket tehát minden érdeklődő és öntudatos keresztény Testvéremnek nagy szeretettel ajánlom.

 

Stuttgart, 2014-08-30.

 

Imre atya

 

Háború és béke
a Katolikus Egyház tanításának fényében
 
Rev. Somfai Béla SJ, 1992.
Szeged, HU

 

Kezdet

A jelenkor helyzetére mi sem jellemzőbb annál a ténynél, hogy az Egyház újra és újra kénytelen figyelmét olyan kérdések felé fordítani, amik noha szoros kapcsolatban vannak az Evangélium hirdetésével, mégis elsősorban evilági problémák, kényes és az egész emberiség számára égetően sürgős megoldatlan feladatok. Önmagában véve ez nem új jelenség az Egyház történetében, mivel a keresztény erkölcsi öntudatban és az egyházi tanításban a közvetlen jövőre vonatkozó kérdések mindig jelentős szerepet játszottak. A keresztény közösség mindig szerves tagja, sok esetben felelős irányítója volt a politikai és társadalmi életnek. A jelenkori problémák felé fordulást azonban sajátságos körülmények teszik egyedülállóvá. A modern Egyház megszabadult a politikai hatalommal járó felelősségtől a múlt század második felében és elvesztette irányító szerepét is az ipari forradalmakat követő technikailag, ideológiailag és politikailag olyan erősen megosztott világunkban. Ez a tény lehetővé teszi számára azt, hogy minden más szempont háttérbe szorításával egyedül az evangéliumi hit fényében figyelje és értékelje az evilági élet eseményeit. Ugyanakkor a világ problémáinak égetően fontossá és kritikusan sürgőssé válása megköveteli azt is, hogy a megoldások keresésében az Egyház részt vállaljon.

 

Ennek a felelősségnek a gyakorlása elsősorban minden egyes keresztény feladata; amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja: "Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját külön hivatásuk van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, és hogy odaadóan szolgálják a közjót." (G.S. 75.). Ezen felül azonban az Egyháznak, mint szervezetnek is megvan a politikai közösséggel szembeni sajátos feladata, mivel "…a földi dolgok és amik az ember helyzetét tekintve ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak...". Az Egyháznak tehát az is feladata, hogy "…támogasson és magasabb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben..." Ezért igyekszik a nemzetek közötti igazság és szeretet erősítésére, és az "evangéliumhoz ragaszkodva küldetését teljesíti a világban", amikor "Isten dicsőségére a békét erősíti." Ez azonban nem jelenti azt, hogy leereszkedik a napi politika problémáinak színvonalára, ugyanis "…semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs lekötve semmilyen politikai rendszerhez (de) jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját." (G.S. 76.) Ezért a politikai életben feladatát csak olyan eszközökkel gyakorolja, melyek egyaránt összhangban vannak az evangéliummal és az emberek jólétének követelményeivel is.

 

A jelenkor Egyházának életéből véve példákat megemlíthetjük a kanadai gazdasági életről néhány éve tett püspöki nyilatkozatot, amiben gyökeres reformot követelve azt sürgették, hogy a technikai fejlődés helyet a munkalehetőség növelését, a haszonszerzéssel szemben annak igazságosabb elosztását kell előtérbe helyezni. 1983-ban az Egyesült Államok püspöki kara a béke lehetőségének biztosításáról írt hasonlóan bátor és sok ellentmondást keltő körlevelet. A nyolcvanas évek végén a kormány gazdaságpolitikájának kritikáját készítették el egy ugyancsak provokatív és sok lelkiismeretet nyugtalanító nyilatkozatban. II. János Pál pápa nagyon is jól ismert arról a bátorságról, amivel apostoli körútjain szembenéz nemcsak a nemzetközi politika égetően kényes kérdéseivel, hanem erkölcsi irányítást igyekszik adni nemzeti és helyi kérdésekben is. Nemcsak a nemzetközi béke, a szegény országok növekvő gazdasági kizsákmányolásáról vagy a munkások jogairól beszél, hanem állást foglal a nők társadalmi és gazdasági szerepének kérdésében, a homoszexualitás vagy a magzatelhajtás problémájával szemben, a nők szentelésének sok esetben érzelmekkel fűtött problémájával, vagy a születésszabályozás és papi celibátus véleményeket megosztó problémáival is.

Elődje, VI. Pál hasonlóan beszélt a szegénységről, felhívva a gazdag világ figyelmét arra, hogy lelkiismeretben felelősek vagyunk azért, hogy a szegények ne váljanak szegényebbekké, hanem a föld javaiból igazságos mérték szerint részesüljenek. XXIII. János és a II. Vatikáni Zsinat hasonló határozottsággal elítélték a fegyverkezési versenyt és az atomfegyverek elrettentő hatására épített hidegháborút. Akik visszaemlékeznek hosszabb időre, tudják, hogy XII. Pius hasonlóan nyilatkozott az igazságos béke feltételeiről, a terrorbombázás erkölcstelenségéről. XI Pius nem riadt vissza attól, hogy egyaránt elítélje a bolsevizmust és a nemzeti szocializmust akkor, amikor ilyen megállapítások magukkal hozták az Egyházra nehezedő nyomás fokozását és a vallásüldözés kiélezését.

 

A napi élet kérdései iránt egyre növekedő érdeklődés arra utal, hogy az Egyház tudatában van annak a ténynek, hogy jövőnk kritikusan bizonytalanná vált. Az emberi haladás ellentmondásos jellegére mi sem jellemzőbb annál a veszélynél, amit a technológia rohamos fejlődése jelent. Túlnépesedés, a környezet szennyeződésének következményei, az emberiség növekvő tömegeinek elszegényedése, és még inkább a fegyverkezési verseny és az atomfegyverek mindent elpusztító veszélyének árnyéka vetődnek elénk. Ez az Egyház háborúról és békéről szóló tanításának jelenkori háttere. Két évezred tanítását akarom röviden ismertetni. Általános keretként azonban a vallástörténelem néhány megállapításával kezdem.

 

Az emberiség kipusztulásának önmagunk által létrehozott lehetősége és veszélye sajátos jellegzetessége fajunknak. Minden élőlénynek meg kell küzdenie azért, hogy fennmaradásának feltételeit biztosítsa sajátmaga és utódai számára. Ez a küzdelem az állatvilágban azonban nem jelent mást, mint az egyedek és a faj fennmaradásának biztosítására irányuló igyekezetet. Az egyének életét, vagy a fajok jövőjét ezek az összetűzések általában nem veszélyeztetik, mivel az ilyen összetűzések az élettér, vagy a szexuális státusz biztosítására korlátozódnak. Ezzel ellentétben, az emberi nem tagjai és csoportjai nemcsak területért és élelemért küzdenek, hanem ideológiai okok miatt is összeütközésbe kerülnek egymással, ami a történelem folyamán nem egyszer az egyének, törzsek, nemzeti vagy faji csoportok pusztulásához is vezetett már. Az emberiség tehát nemcsak öntudatával, a nyelv és munkaeszközök használatával különbözik az élőlények többi csoportjától, hanem azzal a tulajdonsággal is, hogy saját jövőjét is alá tudja ásni, nemének tagjait meg tudja ölni. Ez a tény minden bizonnyal az eredeti bűnnek egyik jellegzetes sajátossága vagy következménye.

Annak ellenére, hogy az erőszak használatának e szélsőséges formája végigkíséri az emberiség történetét, minden kultúrhagyomány tanúskodik egy olyan emberi aranykornak a létéről is, amiben a népek között békés harmónia uralkodik, vagy uralkodott, és a rendelkezésre álló javak elosztása nem vezetett összecsapásokra. Ez a hagyomány valószínűen az úgynevezett eredeti ártatlanságnak a homályos emlékét őrzi, de az is lehetséges, hogy az emberi szívben élő gyökeres békevágynak a primitív kifejezésmódja. Ennek a meggyőződésnek a következménye lehet az a tény is, hogy minden nagy valláshagyomány foglalkozik az emberölés és a háború igazolásának, korlátozásának, szabályozásának problémájával. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy csak egy nagy világvallásról tudunk, amely az emberölést feltétel nélkül radikálisan megtiltja, ez a Hinduizmus Janinista változata.

 

Zarathustra követői a Krisztus előtti hatodik században a katonai összetűzés analógiájával fejezték ki hitüknek azt az alapvető meggyőződését, ami szerint az élet a világosság és a sötétség erői közötti harc, amit végül is a jó nyer majd meg. Ez a meggyőződés adta meg az ókori Perzsiában kialakuló nemzeti birodalomnak az ideológiai hátterét, az uralkodó osztály számára a hatalombiztosítás egyik hathatós eszközét.

 

A hinduizmus hasonlóan az ősi vallások közé tartozik. Egyik sajátossága a fegyveres összetűzés és a háború elítélésére vonatkozó tanítás amit valahogyan össze kellett egyeztetni az élettapasztalattal. Ez ugyanis a hinduizmus számára is azt bizonyította, hogy a háború az emberi történelem kikerülhetetlen ténye. Az ellentmondás kiküszöbölésére, az istenhitből fakadó meggyőződés és a tapasztalat összehangolására kompromisszumként a hinduizmus egy külön társadalmi osztályt, a harcosok "kasztját" teremtette meg. Tagjai számára a katonai feladatok teljesítése a családi kötelességet is megelőzte, azok hűséges teljesítése nemcsak a társadalmi pozíciót biztosította számukra, hanem az örök életet is. A háború pusztító hatásának korlátozására a hinduizmus szabályokat is állított fel a hadviselésre. A lovasság csak lovassággal, a gyalogság csak gyalogsággal harcolhatott. A menekülőket, a sebesülteket nem volt szabad megölni, a hadat nem viselőket tiszteletben kellett tartani.

 

A Buddhizmus öt nagy parancsa közül az első az ölés tilalma. Ez bűnnek számít akkor, ha valaki egy élőlényt tudva és akarva egy célszerűen választott eszközzel elpusztított. Az eszközök közé sorolták az emberi kezet, a másoknak adott ölési parancsot, fegyvereket, csapdát, a varázslást, amit az emberi értelem ölésre irányított erejének tekintettek. A Buddhizmus egy liberálisabb formája azonban, a Mahayana szekta a hetedik században már megengedte az emberölés bizonyos eseteit is. Ennek igazolására mindenekelőtt a buddhista tan tisztaságának megvédését említik. Ezenkívül egy ember megölése megengedetté vált akkor is, ha azzal több ember halálát lehetett megakadályozni. Ugyancsak meg lehetett ölni a gyilkost is szándékának végrehajtása előtt. Az ölés eredeti tilalmának ezek a későbbi értelmezései az etikai és vallásos gondolkodás fejlődésében jelentős lépésnek tekintendők. A kompromisszumos megoldás azon az elven alapul már ebben az aránylag primitív megfogalmazásban is, hogy az emberi életet fenyegető agresszióval szemben nem maradhatunk közömbösek.

 

A görög-római világ társadalmi és politikai rendszere a győztes háborúk sorozatának gyümölcseként jött létre és fejlődött naggyá. Vallásaikban a békének és a háborúnak is megvoltak a maguk istenei. Kultúrájuk legnagyobb értéke azonban a béke és az annak fenntartására kialakuló igyekezet volt. A ritkán megvalósuló pax romana, a legnagyobb értéknek számított a birodalom történetében. Ugyanakkor a józan tapasztalatban gyökerező római bölcsesség azt is tanította, hogy a béke ára a háborúra való készség (si vis pacem, para bellum). Az is a történelem ismeretes ténye azonban, hogy a hadsereg nemcsak a birodalom fennállásának és külső békéjének volt az eszköze, hanem belpolitikai célokat is szolgált, amennyiben a belső ellenállás elnyomásával és a félelem ébrentartásával a fennálló társadalmi és politikai rendszer stabilitását is biztosította. A pax romana biztosításának ez a belső erőszak is egyik eszköze volt.

 

A keresztény hagyomány megértése szempontjából a zsidóság háborúról és békéről kialakult felfogásának van a legnagyobb jelentősége. Amint tudjuk, a kereszténység eredetileg egy zsidó szekta formájában lépett a világ elé és sokmindenben függött a zsidó vallásos, erkölcsi és kulturális hagyományoktól. A zsidó népszövetség is egy egyiptomi szolgalázadásból született meg és ezért az elnyomás elleni küzdelemnek és a jogos háborúnak a gondolata mélyen bele volt írva vallásos lelkületébe. A szent háború gondolata és a hadviselő Isten képe, aki népe mellett áll küzdelmeikben, nagy szerepet játszottak vallásos történelmükben különösen a pusztai vándorlás és a királyság korában. Erről tanúskodnak a Kivonulás, a Bírák és a Királyok könyvei, de a Szentírás más történeti könyveiben, valamint a próféták írásaiban és a zsoltárokban is gyakran találunk utalásokat erre a felfogásra (pl. MTörv 1,30; 20,4; Józs 2,24; Bír 3,28). A Szövetség Istene legyőzi népének ellenségeit, békét és igazságot biztosít a választott nép számára mindaddig, amíg hűségesek maradnak a Sinai pusztában kötött szövetséghez. A vesztes háború és az elnyomás a hűtlenség isteni büntetésének számítottak. A hadviselés kötelessége a Szövetség ideológiai tisztaságának védelmében és a bálványimádás veszélyének elkerülésében gyökerezett.

 

A hadviselő Isten képe azonban hasonlat is volt, különösen a Zsoltárokban és a prófétai írásokban, annak a meggyőződésnek a kifejezésére, hogy Isten népe életében társul szegődött, számukra jövőt és biztonságot teremtett. Az erős és hatalmas Istenre való hivatkozás tehát hitük megvallásának egyik eszköze is volt. Ezen a hasonlaton keresztül az isteni igazságosságba és jóságba vetett remény szólalt meg, különösen a fogság és a római elnyomás idejében. Erre a korszakra már a Messiás Király várásának a gondolata jellemző, akinek a szerepe elsősorban nem a politikai, hanem a lelki felszabadítás. Amint Jézus és követőinek magatartásából tudjuk, túlzás lenne azonban azt állítani, hogy ez a lelki-szellemi beállítottság uralkodó gondolattá vált a zsidóság későbbi történelmében. Gondoljunk csak a Makkabeus testvérek harcára és annak vallásos értelmezésére, vagy azokra a nehézségekre amikkel Jézus követőinek kellett megküzdeni ahhoz hogy az Isten Országának politikától mentes jellegét valamilyen módon felfogják. Megállapítható tehát az a tény, hogy a zsidóság vallásos történelmében a szövetségi hit tisztaságának megőrzése és a politikai függetlenség fegyveres biztosítása össze vannak kapcsolva. Nemcsak a háborúnak, hanem a békének is megvan azonban a maga vallásos jelentősége az Ószövetség népe számára. A béke isteni adomány, a szövetségi hűség jutalma, a messiási ország jelképe. Az Ígéret Földjének békéje az Isten és a nép közötti egység következménye volt nemcsak a prófétai írásokban, hanem már a Leviticusban is (Lev 26,3-16). A béke tehát az Istennel kötött szövetség sajátos jelévé vált. Amint Ezekiel próféta jelezte, Isten népével a béke örökkétartó szövetségét fogja megkötni (Ez 37,26). Ennek feltétele a Szövetséghez való hűség, következésképpen igazi béke nem létezik az ígéret földjén olyankor, amikor a nép hamis istenekhez fordul segítségért (Ez 13,16). Jeremiás hasonlóan elítélte azokat, akik békét hirdettek olyankor, amikor igazságtalanság és hitetlenség uralta a Földet (Jer 6,14; 8,10-12). A Törvényhez való hűség, valamint az igazság és béke közötti kapcsolat izaiási gondolatát világosan kifejezi a fohászkodás: "Bárcsak ügyeltél volna törvényemre, akkor békéd hasonlítana a folyóhoz, és igazságosságod a tenger hullámaihoz.". (Iz 48,18). A háború kikerülhetetlen tapasztalata arra is figyelmeztette Izrael népét, hogy az igazi béke csak a messiási idők tulajdonsága lehet. A Messiás Király országában "...Igazság és hűség találkoznak, és az igazságosság és béke csókot vált." (Zsolt 85,11).

 

A szentírási hagyományokon alapuló rabbinisztikus törvénymagyarázat kétféle háborút különböztetett meg: a hadviselés nem kötelező esetei olyankor adódnak, amikor a küzdelem célja a mások általi támadás megelőzése vagy megakadályozása; a hadviselés mindenkire kötelező eseteit viszont a megtörtént katonai támadás elleni védekezés teremti meg. A rabbinikus hagyomány meglehetősen nehezen barátkozott meg a hadviselés nem kötelező eseteinek megengedhetőségével, és a mindenkire kötelező védekező háború módját is igyekezett szabályokkal korlátozni. Gyümölcsösöket, termőföldeket és családi otthonokat nem volt szabad lerombolni. Nőket, valamint a hadifoglyokat tiszteletben kellett tartani. Az ostromolt várost pedig csak három oldalról lehetett körülvenni azért, hogy az ostromlottak számára a menekülés útja nyitva maradjon.

 

Mielőtt a kereszténység álláspontját megvizsgáljuk figyelmet kell szentelnünk két szélsőséges vallásos álláspontra is. A mohamedanizmus a zsidó-keresztény élet és világfelfogás egy sajátos kompromisszumos keverékét állítja elénk; ennek a törökös változatával jól megismerkedtünk történelmünk folyamán. Ennek a világvallásnak alapvető meggyőződése az, hogy Isten földi uralmának megvalósítása céljából az erőszak használata is megengedett. Ez az eszköz lehetővé teszi azt, hogy Isten abszolút uralmának a hitetleneket is alávessék. A "szent háború" gondolata ebben a meggyőződésben gyökerezik. Az Iszlám számára tehát háborúval járó erőszak Isten földi dicsőségének eszköze és egy theokratikus politikai és társadalmi rendszer alapköve. A szent háború kegyetlenségére mi sem jellemzőbb mint az a szabály, ami szerint állatokat nem volt szabad megölni, de a vízforrásokat el lehetett zárni.

 

Ennek a vallásos hitben gyökerező meggyőződésnek az átütő erejét, a radikális mohamedanizmus jelenkori megújulása bizonyítja legjobban. Ennek a kérdésnek kiértékelése azonban nem a mi feladatunk, ezért legalább is ennek a tanulmánynak a keretei között nem zárhatjuk ki azt a lehetséges magyarázatot sem, ami szerint a mohamedánizmus jelenkori újjáéledése a téves irányba terelt vallásos mentalitás végső kétségbeesett igyekezetét jelenti a jamestowni tragédiához hasonlóan. Mindenesetre a mohamedanizmus fundamentalista formájának megújuló ereje is azt bizonyítja, hogy semmi sem jelent az emberiség életében nagyobb veszélyt, mint az istenhitből hamisan kialakított olyan következtetések, amelyek az erőszak alkalmazásának különböző formáit az isteni akarattal, vagy az Isten dicsőségének előmozdításával igazolják. A Hegyi Beszéd üzenete és az Isten Fiának türelmesen szenvedő szentírási képe tehát a legfontosabb eszköz kezünkben ennek a szélsőségnek az elkerülésére.

 

A másik szélsőséget a világvallások között a hinduizmusnak janinista változata (szektája) képviseli, ami az élettel szembeni erőszak használatának minden formáját gyökeresen elítéli és elutasítja. Ez az egyetlen olyan vallásos álláspont, ami elvben pacifista magatartást tekint magáénak. Követőinek véleménye szerint a megszentelődésnek a legfontosabb feltétele az, hogy az ölésre irányuló ösztönös hajlam minden formáját gyökeresen kiirtsuk magunkból. A janinisták tehát sebészmaszkot kötnek szájuk elé, nehogy véletlenül lenyeljenek egy bogarat, söprik az utat maguk előtt nehogy rálépjenek valamilyen élőlényre. Inkább éhenhalnak, minthogy megölt állatok húsával biztosítsák fönnmaradásukat. Végletessége mellett ez az álláspont annak a megnyugtató ténynek is bizonyítéka, hogy vallásos hagyományunkból nem hiányzik a pacifizmus elvi elfogadása sem. Ezt a tényt emlékezetünkbe kell majd idéznünk akkor, amikor a jelenkori pacifista tendenciákat vizsgáljuk meg a katolikus teológia keretei között.

 

Az Újszövetségi Szentírás és az őskereszténység általában nem foglalnak elvi álláspontot a háború kérdésével kapcsolatban; azt az emberi élet egyik tényének tekintik és ítélet nélkül haladnak el mellette. Az őskeresztény gondolkodás középpontjában Isten Országának a megalapítása, Krisztus második eljövetelének a várása állnak; az emberi élet minden más problémája ebben az összefüggésben kap csak szerepet és jelentőséget.

 

Az Ószövetség messiási békéje Jézus Krisztus áldozatában válik teljessé. Amint Szent Pál mondja, úgy tetszett a Mennyei Atyának, "…hogy általa békítsen ki mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten békességet szerzett." (Kol 1,20). Háborúra és hadviselésre vonatkozó megállapítások ebben az összefüggésben kapnak értelmet az Újszövetség lapjain. A hadviselő Isten képét az Apokalipszis Istenének képe váltja fel, aki a Sátánnal vívja végső küzdelmét. Ebben a harcban a Bárány lesz a győztes. (Jel 17,14). A hadviselés jellegzetes eszközei is új jelentést kapnak. A "kard" a megosztottság jele (Mt 12,34): Jézus nem békét, hanem az Isten szavát hozta, ami "eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb,…" (Zsid 4,12). Az Efezusi levélben a fegyverzet új, lelki értelmet nyer, amennyiben a keresztény elsősorban a Sátán cselvetései ellen "fegyverzi fel magát" az "igazság övével", a "megigazulás páncéljával", az "üdvösség sisakjával" és a "lélek kardjával" (Ef 6,13-17). Ugyanakkor az ősegyházban a katonák is helyet kaptak hivatásuk elítélése nélkül (Mt 8,5-13, és párhuzamos helyek; Jn 4,46-53). Jézus getszemáni kertben tett megjegyzése szerint a kard használata azonban az erőszak útját nyitja meg életünkben (Lk 22,51 és a párhuzamos helyek). Ugyanakkor ő fenntartás nélkül használja a háború tényét példabeszédeiben, és dicséri a százados hitét.

 

Az evangéliumi etikának egyik alaptényezője az a benyomás, amit Jézus tett követőire. ő az erőszakot nem viszonozta, a rosszért megbocsátással fizetett, és amit a Hegyi Beszédben tanított azt földi életében következetesen valóra is váltotta: az erőszak gyakorlásának miden formájától távol tartotta magát. Az Isten Országában a szeretet uralkodik, ami túlnő a családi kötelékeken, a barátság szabta határokon, és az ellenséget is befogadja. Szent Pál szavai szerint ez a szeretet mindent eltűr, mindent remél, mindent elhisz és mindent elvisel.(1Kor 13) A feltámadt Krisztus első adománya követői számára a béke volt, az a béke amit a világ nem tud biztosítani (Jn 14,27), a megigazulás belső békéje, az a belső béke amit a bűn hatalmából megszabadult keresztény a feltámadás gyümölcseként élvezhet.

 

Ebből a rövid ismertetésből is kiviláglik, hogy a keresztény hit forrásaiban a háború és béke fogalmai kettős, lelki és politikai értelemben szerepelnek. A háború a bűn következménye, Isten büntető kezének megnyilvánulása, a béke az Istennel való kibékülésnek, a Megváltásnak a következménye, Isten Országának sajátossága. Mivel Isten dicsősége még nem valósult meg teljesen ebben a világban, a háborúnak és békének evilági értelme és jelentősége is van, különösen az ószövetségi világfelfogás számára; de amint látni fogjuk a kereszténységnek is szembe kellett néznie ezzel a kérdéssel későbbi történelme folyamán, noha kezdetben nem foglalkozott a háború és a hadviselés különböző erkölcsi kérdéseivel. Ezzel a szemléletmóddal is magyarázható az a tény, hogy a kereszténység életének első századaiban nem tanúsított egyértelmű magatartást a háború kérdésével szemben.

 

Az ősegyház számára az Istennel való kibékülés és annak a midennapi életre vonatkozó következményei voltak a fontos kérdések. A feltámadt Krisztus dicsőséges visszatérésének várása jellemzi az ősegyház magatartását. Ennek a szemléletnek az alapján ítélik meg az emberi élet alapvető eseményeit, tényezőit, a házasságot vagy a szüzességet éppen úgy, mit az erőszak használatát. A béke a feltámadás gyümölcse, de annak teljességét csak Krisztus második eljövetele után tapasztalhatjuk meg. Ezért az első keresztény nemzedékek érdeklődésének középpontjában nem a háború elítélése állt, hanem az Isten Országának végső és végérvényes megvalósulása. Ezért az ősegyház érthetően nehézségekkel küzdött akkor, amikor ennek a túlvilági beállítottságnak érvényt akart biztosítani a fegyveres konfliktusok kiértékelésében. Ezenkívül, az első keresztények a római társadalom alacsonyabb rétegeiből kerültek ki. A zsidók maguk is egy megvetett népcsoport tagjai voltak, és eleinte a közülük megkereszteltek között sem akadtak olyanok, akik a világ folyását, a béke és háború kérdését befolyásolni tudták volna. Mivel a kereszténység eleinte nem töltött be számbavehető szerepet a birodalom életében, nem került szembe a háború és béke kérdésével. Erre csak elterjedése után került sor, amikor a társadalom elfogadott intézményévé, a Birodalom hivatalos vallásává vált.

 

Ennek a változásnak az egyik előfeltétele az volt, hogy a keresztényeknek rá kellett jönni arra, hogy az Úr dicsőséges eljövetele nem életük egy közeli eseménye, hanem a világtörténelem végpontja lesz, amire még sokáig kell várakozni. Ennek a ténynek a lassú megértésére utalnak már azok az evangéliumi parabolák is, amik úgy írják le az Emberfiát, mint az éjjel lopakodó tolvajt. Következésképpen a keresztény közösség figyelme lassan az Úr várásától evilági problémák felé terelődött. Minél tovább tart a világ, annál fontosabbá váltak annak problémái. Ezt a "kifeléfordulást" a keresztény közösségek növekedése is elősegítette; a keresztények sorai között lassan megtaláljuk a birodalom minden társadalmi rétegének a képviselőjét. Így az egyre növekvő Egyház lassan kialakított egy új, az "átmeneti időszakra" vonatkozó erkölcsi felfogást, amit azonban igyekezett kapcsolatban tartani az Úr visszatérésébe vetett rendíthetetlen hittel, az evilági feladatok gyakorlása iránti felelősséget az összekapcsolni az Isten Országának előkészítésével. Az Úr mennybemenetelekor égre függesztett tekintet lassan visszafordult tehát a föld felé, hogy a világ ügyeit a feltámadt Krisztusba vetett hit fényében újra megvizsgálja. Ennek az átértékelésnek egyik témaköre a háború volt.

 

I.

Az újszövetségi időszak lezárásától a második század nyolcadik évtizedéig katonák nem voltak még a keresztény közösségekben. Celsus a százhetvenes években még úgy gondolta, hogy a keresztények mind pacifisták. Origenes a harmadik század közepén erre azt válaszolta, hogy valóban a keresztények nem harcolnak a császárért, még akkor sem ha azt ő megparancsolná. (Contra Celsum, VIII,68-69,77; Die griechischen christlichen Schriftsteller, II, 258, Leipzig, 1889). Ha nem is a keresztények gyakorlata, de a Konstantin császárt megelőző keresztény irodalom határozottan alátámasztja ezt a véleményt. Amikor Szent Ireneusz Lyon püspöke a második század vége felé azt mondta, hogy a keresztények nem tudják, hogyan kell harcolni, mert amikor megütik egyik arcukat, odatartják a másikat is, akkor nagy tiszteletnek örvendő szentek, vértanúk és egyházatyák szavait és példáját idézte. Szent Jusztin, Athenagoras, Tertullián, Cyprián, Origenes, Minucius és Arnobius ugyanis hasonló véleményen voltak. Ez az elvileg pacifista álláspont azonban a Pax Romana idejében alakult ki, amikor hosszabb ideig nem is volt arra szükség, hogy ez a felfogás szembenézzen a háború kikerülhetetlen dilemmájával.

 

Ennek az általánosan elfogadott elvi álláspontnak mindenek előtt az a magyarázata, hogy az Úr Jézus személyes példájának hatása alatt az őskeresztények a vérontásra borzalommal néztek, és azt a Hegyi Beszéd tanításával nem tudták összeegyeztetni. Amint a penitenciális fegyelem története bizonyítja, az ősegyház csak vonakodva engedte meg az eucharisztikus liturgiában való részvételt azoknak, akik vérontással szennyezték be kezüket. Még későbbi korszakokban is, amikor a megváltozott körülmények arra kényszerítették őket, hogy elveikből valamit engedjenek, megkövetelték, hogy a szentségeket kiszolgáló klerikusok a vérontás minden formájától távoltartsák magukat, és így őrizzék meg az eredeti krisztusi példát az Egyházban. Ugyanakkor az első keresztényekben megvolt az a tendencia is, hogy elzárkózzanak a társadalom tágabb köreitől, ennek következtében csak lassan nőtt a keresztények száma azokban társadalmi rétegekben, amelyek hagyományosan a katonai szolgálatot tagjait adták. A katonákra kötelező császárkultusz is akadályt jelentett számukra.

 

A század nyolcadik évtizedében azonban megváltott a gyakorlat. Marcus Aurelius egyik légiójában már találunk keresztényeket, Tertullián pedig említi, hogy keresztények találhatók már a császári palotában is, a Szenátusban és a Fórumon is. A deciusi üldözések idejében 250 körül már utalások vannak katona vértanúkra is. Galerius sikertelenül megkísérelte 303-ban a keresztények kizárását a hadseregből. A jelek azt mutatják, hogy először a birodalom határvidékén élő keresztények változtatták meg a kialakult gyakorlati magatartást. A növekvő számú katonakeresztények a birodalom határainak terjedésével a keresztény hit terjesztőivé is váltak. Ugyanakkor a hadsereg újra és újra a keresztényüldözés eszköze is volt. Ennek ellenére sincsen jele annak, hogy az Egyház megtiltotta volna tagjainak a katonai életpályát. Ahogy az Úr visszatérésének várása elhalványult a keresztény szívekben, úgy növekedett az érdeklődés és az igény megfelelő életformák megteremtésére. A katonai szolgálat az elfogadott életformák egyikévé vált már csak azért is, mivel a hadsereg a belső közbiztonság fenntartásának az eszközeként is szolgált.

 

Nagy Konstantin császár ideje után a világfelé forduló kereszténység számára kikerülhetetlen lett a háború dilemmájával való gyakorlati és elvi szembenézés. Ez a tény azonban nem tette világosabbá azt a kérdést, hogy hogyan lehet a hadviselést és a velejáró vérontást összeegyeztetni a Hegyi Beszéd világnézetével, a béketűrő Mester példájával. Konstantin császár katonai győzelmét a keresztnek tulajdonította és így a keresztények ellenségből a birodalom barátaivá váltak; ezzel azonban kikerülhetetlenül együtt járt az is, hogy a kard a keresztények barátjává váljék. Miután Konstantin császár idejében a kereszténység az egységesített állam hivatalos vallásává is vált, a katonai szolgálat erkölcsi igazolására új lehetőség nyílott. A birodalom politikai egységének megőrzése elsősorban annak a közösségnek lett a feladata, amely a lelki egység biztosítékának is a zálogát őrizte, az egy Krisztusba vetett hitet hordozta. Ez a szerep még fontosabbá vált akkor, amikor a barbár világ nyomása megerősödött. Miután a kereszténység a birodalom hivatalos vallása lett, a keresztények vállára nehezedett az a feladat, hogy annak biztonságát megvédjék a külső támadások ellen; a kereszténység jövője és biztonsága így összefonódott a birodalom biztonságával, annak fennmaradásával. Ezek a tények adták meg a háború és hadviselés első etikai és teológiai kiértékelésének a hátterét. A katonai szolgálattal szembeni idegenkedés megszűnt, olyannyira, hogy II. Theodózius idejében az ötödik század első felében már csak keresztények vállalhattak katonai szolgálatot.

Szent Ambrus milánói püspök, a negyedik század második felében megválasztása előtt pretor, Észak Itália katonai parancsnoka volt, és így személyes tapasztalatok alapján tudta a hadviseléssel és háborúval kapcsolatos erkölcsi és teológiai problémákat felmérni. Ennek a kiértékelésnek a fontosságát aláhúzta az a tény is, hogy a birodalom határait fenyegető barbárok közül sokan az ariánus eretnekség követői voltak. Így a birodalom határainak védelme és terjesztése nemcsak a kereszténység politikai életterét biztosította, hanem a hit tisztaságát is védte, annak terjedését segítette. Ambrus püspök az ígéret földjének katonai elfoglalására vonatkozó szentírási szövetségi szakaszokat használta fel az Ószövetségből példának, a sztoikus erkölcsfelfogást pedig elvi kiindulópontnak. Kánaán katonai meghódításának példája a keresztények számára a katonai szolgálatot igazolta. A sztoikus felfogás pedig, amit Ambrus Ciceró munkáin keresztül ismert meg, az igazságos háború elvi feltételeit adta meg számára. Cicerót követve Ambrus a háború tényét a béke biztosításának szándékával igazolta. Háborút kezdeni csak megfelelő bejelentés vagy figyelmeztetés után lehet. Annak elindítását egy városnak vagy az ártatlanoknak a védelme, valamint az elkövetett rossz megtorlása, vagy a megkötött szövetség betartására irányuló kötelezettség teszik jogossá véleménye szerint. Győzelem esetén a vesztesekkel szemben irgalmat kell gyakorolni. Ambrus püspök azonban mindezekhez azt is hozzátette, hogy a klérus tagjai nem vehetnek részt a hadviselésben. A vérontást és a háború kegyetlenségében való részvételt ő sem tudta összeegyeztetni a klerikusok közösségben betöltött lelki szerepével. Ez a szabály az Egyház történelmében elvben változatlanul érvényben maradt napjainkig.

 

Szent Ágoston hippói püspök, az egyik legnagyobb keresztény teológus már egy olyan világban élt a negyedik század második felében és az ötödik század elején, amelyben a kereszténység már egy bizonyos kulturális szintézist teremtett meg, és lelki, valamint ideológiai hátteret biztosított a fennálló társadalmi és politikai rendszer számára. Szent Ágoston már a birodalomban mindenütt ismert, meglehetősen megszilárdult hagyományokkal és a Rómában székelő központi irányítással rendelkező vallásos közösségnek a tagja, a klasszikus római kultúra birtokosa, magasfokú és korszerű műveltséggel rendelkező rendkívül tehetséges ember volt. Életének egy jelentős részét a manicheus szekta tagjaként élte le. Álláspontjának megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy Észak Afrikában élt, ahol a vandálok inváziójának veszélyétől a római légiók védték meg nemcsak a fennálló politikai és társadalmi rendet, hanem a virágzó keresztény közösséget is. A Birodalom határainak és Hippo városának védelme tehát elválaszthatatlanul össze volt kötve a kereszténység védelmével is. Ebben az összefüggésben kell néznünk a háborúról kialakított véleményét, amely nagy teológiai szintézisével szervesen összefügg.

 

Az Isten Városáról írt könyvében abból a feltevésből indult ki, hogy a kereszténységnek feladata a fennálló társadalmi és politikai rend barbárok elleni megőrzése is. A Birodalom rendje és szilárdsága biztosította ugyanis a hit szabad gyakorlásának kereteit is.

 

Ez a fejlődés azonban azt is lehetővé tette az Egyháznak, hogy a háborúvesztés vagy nyeréssel szembeni közvetlen érdek hiányában, az evangéliumi alapokra visszatérve elfogulatlan és átfogó ítéletet alkothasson a háború és béke kérdéseiről.

 

Amikor a XX. században az Egyház elveszít minden politikai hatalmat, lelkiségében egy új renaissance jön létre és erkölcsi tekintélye a történelemben eddig nem ismert mértékben megnövekszik, nemcsak a keresztények, hanem a nem keresztény nemzeti közösségek előtt is. Ez a változás azt is lehetővé tette, hogy egy új gondolkodásmód lépjen előtérbe, ami hagyományos evangéliumi alapokon nyugszik. IX. Pius a német-francia háborúban sikertelenül igyekszik békét közvetíteni, XIII. Leó a német francia és spanyol portugál összeütközésekben játszott békítő szerepet több kevesebb sikerrel, és 1881-ben a Diuturnum Illud című enciclikájában felajánlja a pápaság szolgálatát arra, hogy nemzetközi közvetítő szerepe legyen fegyveres összetűzések esetében. 1889-ben elitéi Leó pápa a támadó háborúkat, amik a nemzetek között fennálló ellentétek megoldását szolgálják. 1900-ban egy nemzetközi békekongresszust igyekszik megint csak sikertelenül összehozni.

 

X. Pius uralmára jellemző annak a nemzetközi feszültségnek a növekvése, amely végül is az első világháborúhoz vezetett. 1905-ben a pápa elítélte a nacionalizmust és az erőpolitikát, ami a nemzetek között felmerülő ellentéteket a hatalom és az erőszak eszközeivel igyekszik megoldani. A világháború pápája XV. Benedek 1914-ben sikertelenül fegyverszünetet javasolt, és 1917-ben hasonló eredménnyel egy békejavaslatot terjesztett a háborús felek elé. XI. Pius pápa a két világháború között a nacionalista és internacionalista szocializmus előtörésének korában elitélte mindazokat a lépéseket, amik a törékeny békét egyre inkább veszélyeztették, és a nemzetek egységét megerősíteni igyekvő Népszövetséget támogatja. Az Ubi Arcano című enciclikájában hangsúlyozta, hogy a szűk értelemben megfogalmazott hazaszeretet súlyos igazságtalansághoz vezethet olyan esetben, amikor a túlzott nacionalizmusból sovinizmus lesz, ami elfedteti velünk azt az tényt, hogy minden ember testvérünk, és ugyanannak a nagy emberi családnak a tagja. És elfelejtjük azt hogy minden nemzetnek egyenlő jogai vannak az élethez és a jóléthez. Ezeket a megállapításokat a pápa abban az időben tette, amikor nacionalizmus csúcspontján volt Európa életében. Tudjuk nagyon jól, hogy milyen élesen elitélte a nemzeti szocializmust és a kommunizmust is. XII. Pius pápa uralmát a második világháború és a zsidóüldözés borzalmai jellemzik. Minden lépésével tartós béke megteremtésének biztosítására igyekszik. "Az igazságos rend a béke legjobb biztosítéka", mondja ismételten, a támadó háborúkat többször is elitéi 1944 és 1948 karácsonyán, és azt hangsúlyozza, hogy minden támadó háború, ami az Isten terve szerinti javak ellen irányul és amiket az embereknek minden feltétel nélkül el kell fogadni és tisztelni, minden ilyen támadó háború bűntett, az isteni fenség és az emberi méltóság ellen. Az is ismeretes, hogy ez a pápa mennyi figyelmet és energiát szentelt az Egyesült Nemzetek alapokmányának összeállítására, és annak a jogi rendszernek a megteremtésére, amitől ő azt remélte hogy a háború jövőbeli veszélyét gyökeresen ki lehet küszöbölni. Ugyanakkor, amikor a támadó háborút ismételten elitéi, 1948-as karácsonyi szózatában hangsúlyozza az igazságos (védekező) háború jogosságát is. A nemzeteknek megvan a joguk ahhoz, mondja, hogy megvédjék magukat. Az 1940-ben magalkotott világrendről alkotott felfogása nem zárja ki az életfeltételek tisztességes javításának és fejlesztésének jogát, és azt a jogot sem, hogy megvédjük magunkat akkor, amikor békés életünket megtámadják. Ilyen esetben nem csak a védekezéshez van joguk a nemzeteknek, hanem ahhoz is, hogy a támadás okozta károk megtérítését is biztosítsuk. 1948 karácsonyán újra hangsúlyozza, hogy az a személy, akit igazságtalan támadás ért vagy annak veszélye fenyeget, nem maradhat közömbös, akkor, ha keresztényhez méltó módon akar gondolkozni, vagy cselekedni. Neki segítenie kell az igazságtalanul megtámadott embertársát. Ehhez hasonlóan a népek szolidaritása és szövetsége is megköveteli, hogy az apatikus semlegesség magatartását és a néző szerepét elkerüljük. Az agresszív háborúval szembeni ilyen közömbösség már eddig is mérhetetlen károkat okozott, és ez egy olyan magatartás, ami a keresztény felfogással szöges ellentétben áll. Ugyanakkor az is biztos, mondja, hogy a béke parancsa az Isten törvénye, célja az emberiség javainak megvédése; ezek annyira fontosak, hogy azok megvédése az igazságtalan támadással szemben teljesen jogos és törvényes. Ezeknek az értékeknek a megvédése nemzetközi kötelesség is, ezért a megtámadott nemzetet nem szabad a többinek magára hagyni. 1953-ban egy beszédében azt mondja, hogy minden háború büntetendő cselekmény, hacsak kikerülhetetlen szükség nem követeli meg az önvédelmet valamilyen igazságtalansággal szemben, amit más eszközzel nem lehet elhárítani. Itt már nemcsak fegyveres támadásról van szó a szöveg összefüggése szerint, hanem a nemzetek jogának a megcsorbításáról is. 1956 karácsonyán, amikor Magyarországon még más problémákkal voltunk elfoglalva, amikor Budapest utcáin még vér folyt, nagyon is érdekes gondolatokkal foglalkozott ez a pápa. Az önvédelem lehetővé teszi az atomfegyverek használatát is. Nem volt szükség húsz évre ahhoz, hogy ez az álláspont gyökeresen megváltozzék az Egyház tanításában. Az atomfegyverek használatára még nem volt példa, mondja XII. Piusz, de nem lehet kétség azon szándékot illetően, amely azok mögött a tankok mögött rejlik, amik határokon keresztül áttörve civilizált népeket arra kényszerítenek hogy olyan életformát vegyenek fel amitől kifejezetten borzadnak; amikor a tárgyalás minden lehetőségét megkerülik, és amikor az atomfegyverek használatával fenyegetőznek azért, hogy követelményeiknek elismerést és helyet biztosítsanak, függetlenül azok jogosságától, akkor világossá válik, mint például a jelenlegi helyzetben (Magyarországra utalva), hogy egy olyan helyzet áll elő egy nemzet életében, amiben a háború veszélyének elkerülésére minden remény elenyészik. Ebben a helyzetben a hathatós eszközökkel folyatott igazságtalan támadás elleni háború, ami a béke reményéhez vezet, nem tekinthető tilosnak. Feltéve, hogy a siker reménye megvan. Gondosan letompított éle van ennek a nyilatkozatnak az 1956-os helyzetre utalva. Megállapításait így folytatja: ha tehát a törvényesen megválasztott képviselő testület és a kormány védekezésre szánják magukat a végső és kikerülhetetlen veszély esetében, és ezeket a lépéseket a szükségnek megfelelően a nemzetközi kül- és belpolitika törvényes eszközeivel végrehajtják, nem járnak el erkölcstelenül. Tehát a katolikus állampolgár (később megváltoztatott álláspont), nem hivatkozhat lelkiismeretére ilyen esetekben abból a célból, hogy visszautasítsa a katonai szolgálatot, és azokat a kötelezettségeket, amiket a törvény ilyen esetekben ráró. Ebben a kérdésben álláspontunk tökéletesen megegyezik elődeink véleményével, XIII. Leó, XV. Benedek véleményével, akik noha nem tagadták ezeknek a kötelezettségeknek a létét, elítélték a fegyverkezése versenyt és azokat a veszélyeket, amiket a kaszárnyaélet hoz magával, és sürgették a lefegyverkezést, mint ennek a veszélynek egyetlen hathatós orvosságát. A történelmi hátteret ismerve két éle van ennek a megállapításnak. Az első az, hogy az államnak joga van a hadviseléshez, még a nukleáris háborúnak a megindításához is, hogy megvédje magát és állampolgárait ( a közjót). Ugyanakkor a törvényes és erkölcsileg elfogadható hadüzenet esetén az állampolgár köteles a hadviselés terheit elfogadni, azokat viselni. Katolikus állampolgár tehát lelkiismeretére hivatkozva nem utasíthatja vissza a katonai szolgálatot igazságos védekező háború esetében. XII. Pius pápával egy korszak lezárul, aminek a végére az igazságos háború tana négy lépésben teljes világossága kialakult. Szent Ágoston politikai összefüggésben látja a kérdést, a közrend megvédésének és az Evangélium hirdetésének lehetőségét kell biztosítani vele. Az erőszak használata elfogadható, mivel az a bűnbeesés következménye. De csak az uralkodó dönthet a háború megindításának kérdésében. A Hegyi Beszéd problematikussá teszi számára a háborúról alkotott ítéletet és ezért nem teljesen következetes az álláspontja. A katona mentes az emberölés vétkétől a háborúban, függetlenül attól, hogy áldozata ártatlan vagy sem. Ugyanakkor ha valaki más öl meg egy embert az csak a halálos ágyon bocsátható meg. Szent Tamás bizonyos kompromisszumokat teremt, amikor a háborút a "jogos önvédelem kategóriáján keresztül ítéli meg. Igazságos ok, törvényes tekintély és erkölcsileg elfogadható szándék és eszközök kellenek a háború elfogadhatóságához. A szeretet etikájából kiindulva ítéli meg Szent Tamás a kérdést, mert véleménye szerint a nagyobb jó megteremtése a végső cél, a közjó végső fokon történő biztosítása nagyobb érték, mint a háború által okozott kár. Az emberölés problémája megmarad Szent Tamásnál is minden olyan esetben, amikor az nem a jogos önvédelem célját szolgálja. Azt is ide kell azonban sorolni, hogy Szent Tamás tanítványai közül többen megengedték azt például, hogy visszavonuló katonák véletlenül elpusztíthatják a harcban nem álló nők vagy gyermekek életét is, ha az a visszavonulás igyekezetével elválaszthatatlanul össze van kapcsolva. A cél nem az erőszak igazolása, hanem az erőszak korlátozása, és a bűnös világ által biztosított lehetőségek keretei között a lehető legjobb feltételek megteremtése. Önvédelemből szabad ölni olyan esetekben, amikor az kikerülhetetlen, és a kettős okozat elve alapján a hadviselő szándéka tiszta marad akkor amikor önvédelemből visel jogos háborút. A szent ágostoni tendencia, hogy a háború kereteit leszorítsuk, tovább folytatódik Suarez, de Vittoria és a protestáns Grotius korában, akik már a lassan kialakuló nemzeti államok keretei között és a reformáció korszakában gondolkodtak. A háborúról beszélve hangsúlyozták a hadviselés módszerének és eszközeinek az igazságosságát. Mindkét fél számára egyenlő esélyt kell biztosítani a győzelemhez. Ebben a gondolkodásmódban gyökerezik a nemzetközi hadjog alapja.

 

A huszadik század közepéig az Egyház háborúra vonatkozó tanítása nem változik. XII. Pius pápa az igazságos háború tanát fejleszti, amennyiben leszűkíti a háború elfogadható okait. Koráig három elfogadható ok létezett: önvédelem, az agresszió kivédése és a megsértett jogok helyreállítása. XII. Pius számára csak egy elfogadható ok marad: a nemzeti önvédelem az igazságtalan támadással szemben. Ahogy a fegyverek romboló ereje növekszik a második világháború után, úgy nehezedik ennek az álláspontnak az erkölcsi igazolása. Ez a tény megint alapvető változást okoz nem annyira az Egyház és az államok közötti politikai struktúrákban, hanem az államok közötti hadviselés módszereiben, a fegyverek hatásosságának a fejlődése nyitja meg az utat az egyházi tanítás legújabb álláspontjának kifejlődésében. Ez az új fejlődési szakasz tulajdonképpen a Vatikáni zsinattal zárul le. Azóta valójában csak részletkérdésekről vitatkozunk, noha ezek a részletkérdések nagyon is fontosak. Például az Egyesült Államok püspökkarának idevonatkozó legutóbbi és jól ismert nyilatkozata azzal a kérdéssel is szembenéz, hogy erkölcsileg megengedhető-e egy katolikusnak az, hogy olyan katonai szolgálatot teljesítsen, ami esetleg megköveteli az atomfegyverek használatát is. A kérdés elvi alapjait a Zsinat és az azt megelőző pápai nyilatkozatok tulajdonképpen már eldöntötték. Tehát az igazságos háború hagyománya alapjában véve azt tartja, hogy erőszak használata a keresztény számára tilos, mivel az a Hegyi Beszéd tanításának és a Krisztus személyes példájában gyökerező meggyőződéssel, de az ember bűnös állapotában kivételeknek helyet kell hagyni. Kétféleképpen nézhetünk ezekkel a kivételekkel szembe. Az egyik beállítottság a pacifizmus. A háború gyökeres elitélése, az erőszak radikális visszautasítása, és a totális háború viselésének kérdése. Ez a két véglet létezik.

 

A kérdés tehát az, hogy vajon a háború mindig bűn-e? A pacifisták egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. És valójában az emberiség bűnös állapotából kiindulva a háború ennek az állapotnak egy világos megnyilvánulásának tekinthető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hadviselők személyes bűnössége is szükségszerűen növekszik a hadviselés állapotában, különösen akkor, ha azt elfogadott szabályok keretei között folytatják. Ezek a szabályok: ne okozzunk a szükségesnél nagyobb kárt, a védekezés szükséges az igazságtalan támadás esetén. Az eddigi fejlődésből leszűrhető tapasztalatokat igy lehet összegezni: a háborút törvényes hatalomnak kell kinyilvánítania, megüzenni, ahhoz igazságos ok kell, azt csak végszükség esetén lehet alkalmazni, a siker józan reményével rendelkezni kell, a pusztítás és az elérendő eredmény arányban kell, hogy maradjanak. A hadat nem viselőket és nem katonai célpontokat minden lehető eszközzel védeni kell. Helyes szándék kell, hogy vezesse a hadviselőket a háborúban és béketeremtésben is egyaránt. Ez azt jelenti mindenek felett, hogy nem bosszú, hatalomvágy, hanem az igazságos társadalmi rend visszaállítása, vagy annak megvédését kell szem előtt tartani. XXIII. János pápa, aki kinyitotta az ablakokat az Egyházban, és aki a pápaságnak egy olyan oldalát állította a világ elé, amit az már majdnem egy évezrede nem látott, 1963-ban megírta a Pacem in Terris című körlevelét. Az első megállapítás ebben az enciclikában a fegyverkezési verseny éles elitélése, és annak a terrornak az elitélése, ami verseny által keltett erőegyensúly hátterében áll. Ha csak ez a félelem tart vissza bennünket a háborútól, mondta, akkor nagyon is veszélyes helyzetben vagyunk. Maga ez a félelem vezethet háborúhoz, tehát a nemzetközi politika struktúráját gyökeresen meg kell változtatni. A másik fontos megállapítása soha nem említi az igazságos háború tanát. Azt nem teszi magáévá, de el sem ítéli a hagyományos elvet. Nem beszél a kérdésről. Harmadszor az enciclika kétségbevonja az igazságos háború alapelvét. Az idevonatkozó eredeti szöveg értelmezésében még ma is eltérnek a szakértők, mivel az több változatban jelent meg. A különböző nyelvű hivatalos fordítások közötti eltérések bizonyos fokig kétségbevonják a szöveg értelmét, de a legpontosabbnak látszó szöveg fordítása így hangzik: tehát a mi korunkban amit az atomerő büszke birtoklása jellemez, nem ésszerű, hanem irracionális gondolkodás mód az, ami a háborút tekinti a megsértett jogok igazságos rendezése eszközének. A háború nem lehet a megsértett jogok helyreállításának eszköze. Nagyon sokan úgy értelmezik ezt a szöveget, hogy ezzel a pápa abszolút pacifista állásponthoz kötötte magát. Ugyanakkor későbbi megnyilatkozásai, különösen II. Vatikáni Zsinat tanítása megismétlik a hagyományos tanítást, és ezért a legjobb esetben ezt a szöveget egy prófétai megállapításnak lehet tekinteni, amit még nem értettünk meg teljes mértékben; ugyanakkor az is lehet, hogy a pápának nem volt szándékában a hagyományos tanítás elitélése. Mindenestre a szöveg autenticitásához kétség nem fér.

 

II.

VI Pál adott sokat a Zsinat tanításához. Elítéli a fegyverkezési versenyt és azt összekapcsolja a népek elszegényedésének jelenségével. Ezért az ilyen igyekezet nemcsak a háború lehetőségét növeli, hanem egyre növekvő igazságtalanságot is okoz a világ rendjében. Hangsúlyozza, hogy a történelem tanúsága szerint a forradalom mindig megnöveli az igazságtalanságot azzal, hogy felborítja a társadalom egyensúlyát. Ez alól csak az a szituáció jelent kivételt, amikor hosszú életű, vagy nagyon kegyetlen diktatúrák a közösség jogait és az egyéni szabadságot egyaránt veszélyeztetik. Ebben a helyzetben lehetséges, hogy a forradalom megoldást jelent. A pápa természetesen állandóan hangsúlyozza a béke fontosságát. 1978-ban az Egyesült Nemzetek közgyűlésén tartott beszédében a fegyverkezési versenyt a jelenkor nagy botrányának jelenti. A pénz, energia és tehetség, amit abba fektetünk a halál szolgálatában áll és igy jövőnk semmiképpen sem biztosítható. II. János Pál pápa személyes tapasztalataiból indul ki. Átélte a világháború, az elnyomás és a terror borzalmait. A Redemptor Hominisben ismételten hangsúlyozza fegyverkezési verseny véglegességét, és azt mondja, hogy a háborúra vonatkozó hagyományos bölcsesség érvényét napjainkban kétségbe kell vonni. Régen azt mondták a bölcsek: si vis pacem, para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ez volt az emberi tapasztalat kézzelfogható megállapítása. Napjainkban azonban ennek a beállítottságnak nincsen többé értelme. A jelen korban olyan pusztító eszközök állnak rendelkezésünkre, amiknek tényleges használata nem győzelmet, hanem pusztulást jelent a győzőnek és a vesztesnek egyaránt. Ha háború elkerülésére az elrettentés eszközeit használjuk, folytatja a pápa, ezek az eszközök az elnyomás eszközeivé is válnak, és növelik azt a félelmet és bizonytalanságot, amiben élünk. Ez a tény igazolja azt, hogy ha rosszul fogunk egy probléma megoldásához, akkor abból jó nem jöhet ki. Ugyanis, a fegyverkezési verseny, az elrettentés igyekezete maga is erkölcsileg rossz eszköz. Ijesztjük az ellenfelet azzal, hogy olyan eszközöket fogunk használni, amik minden élet végét jelentik majd. Ahhoz hogy ennek a lehetőségnek meglegyen az elrettentő eszköze, azt komolyan kell venni, amihez a szándék készsége feltétlenül szükséges. De ha a szándék megvan, ezeknek a fegyvereknek az alkalmazásának valószínűsége is fennáll és így nem várhatjuk, hogy a háború veszélye csökkenni fog. Ha valamelyik fél ebből a konfliktusból ki a kar hátrálni, az erőegyensúly megbomlása áll elő, ami megnöveli megint csak a háború veszélyét. Ez egy olyan dilemma, amit az Amerikai Püspöki Kar az 1970-es évek óta pasztorális tanításának többször is tárgyává tett. Érdekesen, a 70-es évek elején a püspöki kar azt hangsúlyozta, hogy egyoldalú lefegyverkezés megnövelheti a háború veszélyét, és mivel egyik fél sem bízhat meg a másikban, az egyetlen kivezető út kölcsönösen ellenőrzött kétoldalú lefegyverkezés lehet. Ugyanakkor az 1983-ban nyilvánosságra hozott körlevelük más álláspontot foglal el, amennyiben hangsúlyozzák, hogy a fegyverviselés lelkiismeretbeli visszautasításának lehetőségét a törvénynek el kell ismernie és azt is hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverkezés folytatását meg kell szakítani, nem kizárva az atomfegyverek egyoldalú leszerelését sem. Ennek a gondolkodásmódnak hátterében az a meggyőződés áll, ami szerint nemcsak az atomfegyverekkel történő verseny az erkölcsi rossz, hanem az azok használatára irányuló szándék is. Ezenkívül, az atomháborúban mindkét fél egyaránt veszíteni fog.

 

Mi az egyházi tanítás utolsó fejlődési stádiumának a jellegzetessége? Mik azok a tanítási pontok, amikben az általános Egyház megegyezik? Az első a fegyverkezési verseny elitélése. Ez egy csapda, amiben az egész világ benne van. A kétoldalú és kölcsönösen ellenőrzött lefegyverkezés az egyetlen kivezető út ebből a helyzetből. A második pont a totális háború elítélése, és az olyan fegyverek elítélése, amiknek pusztító erejét nem lehet korlátozni. Itt elsősorban a II. Vatikáni Zsinat tanításáról van szó, ami a stratégikus nukleáris fegyvereket helyezte ítéletének középpontjában. A taktikai nukleáris fegyverek, amiknek kisebb hatósugaruk van, nem biztos, hogy beleesnek ebbe a kategóriába, de a nagy kérdés az, hogy a taktikus fegyverek használata nem vezet a stratégikus nukleáris fegyverek használatához. A második világháború tapasztalata szerint a kémiai fegyverek használatát az az egyetlen tény akadályozta meg, hogy a hadviselő felek mind egyformán fel voltak szerelve ezekkel az eszközökkel is. A mai tanítás harmadik pontja a lelkiismeretbeli visszautasításának lehetősége minden, vagy esetleg kiválasztott háború esetén. Az állampolgároknak személyes kötelességei vannak a hadviseléssel kapcsolatban és erről a kérdésről minden egyes kereszténynek lelkiismeretében ítéletet kell alkotnia. Ez a fejlődés legjelentősebb pontja. Tudjuk azt, hogy hasonló lépésekre sor került a középkorban is amikor a pápa feloldozta az alattvalókat a feudális úr iránti engedelmesség köteléke alól olyan esetekben, a mikor a hűbérúr erkölcsileg elítélendő magatartást tanúsított. Ehhez hasonló helyzetben áll a modern világ a háború kérdésében. A tanítás negyedik pontja szerint az államnak azonban megvan a joga az önvédelemre. Ezen kívül a háború nem szükségszerűség, hanem elkerülhető és elkerülendő rossz. Mindezideig az Egyház megalkudott a háború tényével. A bűnös állapot következményét látta benne (a halálhoz hasonlóan), A feladat nem annak kiküszöbölésében, hanem a pusztítás korlátozásában rejlett. Ezzel szemben az Egyház ma azt hangsúlyozza, hogy mindent meg kell tennünk annak elkerülésére. Védekező háború szükségességét is ki kell küszöbölni. Következő pont: az atomfegyverek készítése, tárolása, azok használatára irányuló kifejezett szándék rossz. Szemben állunk egymással ezekkel a tényekkel? A két hatalmi tábor szemben áll egymással az elrettentés erejével? Ebből a bűnös konfliktusból egyenlőre nem tudunk kiszabadulni anélkül, hogy a háború lehetőségét ne növelnénk. Ezért a béke lehetőségét kell minden erőnkkel támogatni és előmozdítani. Ezenkívül az is fontos, hogy ne csak a tanítás, hanem az egyházi gondolkodásmód, a tanítás mögött rejlő előfeltevések is megváltoztak; és ez a tény még fontosabb mint a tanítás fejlődése. Ami az Egyházat arra készteti, hogy az igazságos háború tana helyett más szempontokra hivatkozzék, ideértve a lelkiismereti szabadságot is az az arányosság elve. A mai pusztító eszközök sokkal nagyobb kárt fognak okozni mint a háborútól remélhető összes jó. Tehát az eszközök romboló ereje nincsen többé arányban azzal az összjóval, amit a háborútól remélni lehet. Régebben a helyzet fordítva volt. Ezért tulajdonképpen nem elvi kérdésről van szó, az igazságos háború elvi elitéléséről, hanem arról a tényről, hogy az igazságos háború elvének alkalmazása elfogadhatatlan következményekkel járna. Ez a proporcionalitás elve más területekre is alkalmazható. Jelenleg azonban még nagyon sok olyan erkölcsi terület létezik, ahonnan az Egyház hivatalos tanításában minden erővel ki akarja zárni ezt az elvet, princípiumot, mint például a szexualitás és a reprodukció területei. Ez jellegzetes a jelenkori hivatalos egyházi tanításra, amiből sok kapcsolatos probléma is fakad. Meg kell tehát állapítanunk, hogy az egyházi tanítás megváltozott a háborúra vonatkozóan. Ennek a változásnak jelentős állomásai XXIII. János pacifizmusa és a Zsinat ítélete a totális háborúra vonatkozóan. Egy bizonyos kalkulációra, mérlegelésre van szükség, és ha arra a következtetésre jutunk, hogy az atomháborúból senki sem remélhet egy jobb életrendet, akkor azt el kell kerülni mindenképpen. Tehát, hogyha a elrettentés problémájára még egyszer röviden visszapillantunk, akkor világosan áll előttünk az a tény, hogy erkölcsi ellentmondáshoz vezet ez a politika. Fegyverkezés veszélyhez vezet, a fegyverek használatának szándéka növeli ezt a veszélyt, mert ha a szándék komoly, az azt jelenti, hogy készek vagyunk azok használatára, ha azonban a szándék nem komoly, akkor nemcsak hazugsággal állunk ellenfelünk elé, hanem számára egy erőbeli előnyt is adunk azzal, hogy nincsen szándékunkban az atomfegyverek használata. Ezenfelül a komoly szándék annak készségét is magába zárja, hogy elfogadjuk a pusztulásnak olyan fokát, amely aránytalanul nagyobb, mint az a veszély vagy kár, amit eredetileg el akartunk kerülni. Tehát az egyensúly fenntartásához nem a félelem a legmegfelelőbb eszköz. A félelem teremtése tehát egy újabb dilemmát is okoz: az egyensúly fenntartásának problémáját: a konfrontáció egy bizonyos egyensúlyt teremtett, és ennek a félelemmel való fenntartása az egyetlen jó amit jelenleg magunknak biztosítottunk ezekkel az eszközökkel. Az azonban nem elégendő jövőnk biztosításához. Ha már a habozás, vagy a bizonytalanság jelét is adja az egyik fél, ez már megadja a másiknak a támadás lehetőségét. Ez a pszichológiai biztonság természeténél fogva nagyon is kiszámíthatatlan jövő elé állit bennünket, és rányomja bélyegét egész életünkre. Az elriasztás tehát az egyetlen kezünkben lévő eszköz; rosszal kell fenyegetőznünk ennek az eszköznek a hatékonyságához és ennek a rossznak olyan hatása lenne azonban, hogy az életet teljesen elpusztítaná. Ezért érdekes az, hogy az Amerikai Püspöki Kar erről beszélt, lehet, hogy nem mindenki fogadta el, de ők mégis megfogalmazták.

 

Jelentős lépést tettek azonban a nyilatkozat előkészítésének módszerében is, mert felszólították az egész Egyházat, hogy vegyenek benne részt. A nyilvános folyamat, ami a dokumentumot előkészítette, nagyon is figyelemreméltó, mert egy olyan álláspont kialakításához vezetett, ami jól kifejezi a katolikus közvéleményt még akkor is, ha a világegyház nem mindenben ért vele egyet. A módszer maga is jelentős eredmény, amennyiben megjelöl egy olyan eszközt, ami biztosítékot ad olyan kérdések megvitatásához is, amikben a közösség még nem jutott összhangra. Az összhang és rajta keresztül az egység biztosításának módszere tehát a nyitott dialógus, amiben az ellenérvek is súlyt kapnak, amiben nem a hierarchikus különbségek vagy a tradíció tanítása, hanem az érvek súlya dönti el a vitatott kérdést. Ez a módszer megjelöli a békéhez vezető utat. Ha a nukleáris halál félelme erre is megtanította az Egyházat, akkor az Egyesült Államok Egyházának küzdelme, nyilvános lelkiismeretvizsgálata nagyon is sok eredmény adott mindannyiunknak már ezen a még kezdetlegesnek tekinthető fejlődési fokon is.


Az Élet Igéje – 2014. május

2014. május 1. csütörtök 09:00

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)

Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. 2Kor 5,19).
Fia kereszthalálával Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.
Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljesen aktuális. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár; igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével, és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk.

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö. 2Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten szeretetéről teremtményei iránt. S hogy hogyan?
Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk (vö. Mt 5,23-24).
S ez mindenekelőtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek között az egyetértést.
[…]

„…Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

„Krisztus nevében” azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket! Ne közösítsünk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket! Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket is adni egymásért! Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában.
Ezt az igét élni azt jelenti, hogy békességszerzővé válunk.
Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, melyet szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.
Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke hordozói, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel (vö. 2Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár.

Chiara Lubich

Magyar Kurír


Feltámadtam!

„Vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába.
Ott viszontláthatnak engem.” (Mt 28, 8-15)

Vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, Ott viszontláthatnak engem. A hír érdekes dolog: valami olyan tájékoztatás, ismeret, adat, ami érdekel egyeseket, vagy többeket, esetleg sokakat. Egyik már tudja, de a másik még nem. Nagyon izgató, kellemes, bizsergető érzés továbbadni. Ha igazán általános érdeklődésre tarthat számot, és érdekes, fontos dolog, akkor nagyon gyorsan terjed. "Képzeld... Nahát, ki hitte volna...", és már szárnyra is kapott. Nincs akadály, távolság! Értéküket, súlyukat tekintve a hírek igen eltérőek lehetnek: a jóízű, vagy szaftos pletykáktól, kacsáktól kezdve, üzleti, vagy egyéb javakkal kapcsolatos dolgok, de néha élet-halál kérdése lehet, hogy időben értesüljünk valamiről. Lehetnek jó vagy rossz hírek, szenzációk. Manapság sajnos az utóbbiak rendszeresen elborítanak bennünket: árvíz, földrengés, buszbaleset, robbantás..., meggyilkolták, megfagyott, elrabolták... Néha pozitív kicsengéssel: életben maradt...!

Híradás volt annak idején az is, hogy Jézus holttestét nem találták az asszonyok a sírban, ahová temették, és később megjelent nekik Jézus, szólt hozzájuk és arra kérte őket, hogy mondják meg a tanítványoknak, menjenek Galileába, ott találkozhatnak vele. A hír lényege persze az, hogy Ő föltámadt. Azért jött az emberek közé, hogy meghirdesse Isten Országának örömhírét, de megölték. Úgy látszott, hogy győztek az ellenséges erők: akkor és ott a farizeusok és zsidó főpapok hatalomféltése, meg nem értése, a felbőszített tömeg kegyetlensége. És lám, nem ezzel fejeződött be a dolog. Egy ezek fölött álló hatalom: az Isten jósága és szeretete egyszerűen túllépett minden rossz, sötét és gonosz erőn. Legyőzte a halált.

És ez a hír ma is hír. Hiszen vannak, akik egyáltalán nem hallottak róla, mások nem hiszik el, s van, aki elvileg elhiszi, de az életében nem érvényesül ennek a hite. Manapság egyre inkább elönt minket a kétség, a pesszimizmus. Az életben nem érvényesül az igazság, és a jó szándék valahogy mindig alul marad. Általános az a vélemény, hogy az emberiségnek nincs jövője. Az önzés, pénz, az erőszak győz, s ez előbb-utóbb valami totális katasztrófához vezet, s még a ránk bízott föld is elpusztul.

Pedig a hír igaz! Isten ma is szerető Atyánk. Saját képére teremtette az embert: mindenkiben ott él egy szikra az Isten szeretetéből. Csak az a kérdés, engedjük-e, hogy ez a szikra lángra lobbantsa az életünket? Hogyan lehet, hogyan érdemes ezt az életbevágóan fontos hírt továbbadni? Hát semmi esetre sem erőszakkal. Az ember választási lehetőségét Jézus maga is tiszteletben tartotta. Senkit sem kényszerített, még közvetve sem. Életével tanított. Nekünk is ez a dolgunk. Csak annak lehet hinni, akinek a szavai mögött az élete is ott áll. Élj úgy, hogy rákérdezzenek! És bizony az elég érdekes is manapság, ha valakit nem a pénz, a kényelemszeretet, az élvezet-, és hatalomvágy, a reklámok sugallta pazarlás mozgat, hanem egy másik értékrend. Az pedig igazán örömteli dolog, ha ez a "más értékrend" feltűnik, s netán vonzó lesz más számára. És ezzel már terjed is a HÍR.

A feltámadás örömhíre segítsen minden keresztényt, hogy a húsvét fényét tovább tudja sugározni egész életével!

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége

 


2014-02-28. PÉNTEKI EGYETEM

AZ ANYASZENTEGYHÁZ ÖT PARANCSOLATA

 

172. Hogyan szól a Anyaszentegyház öt parancsolata?

1.         A vasárnapot és az ünnepeket szentmisével és munkaszünettel szenteld meg!

2.         A pénteki bűnbánati napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg!

 

 A BÖJT

Az Egyház bűnbánati napjai: A bűnbánati napokon az Egyház megrendüléssel, a vezeklés és hálaadás szellemében emlékezik meg Krisztus kínhaláláról, mely minket bűneink terhétől megszabadított. Csatlakozunk Urunk áldozatvállalásához, hogy a saját és mások bűneiért engesztelve kiegészítsük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéseiből (Kol 1,24).

Ugyanakkor erősítjük magunkat, hogy a kísértéseknek könnyebben ellenálljunk. E napokon különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozzuk meg saját áldozatunkat.

A bűnbánati nap eszközei közül az egyház hagyományai értelmében kiemelkedik a böjtölés: a Krisztus engedelmes áldozatában való részvételnek jele, egyben a testi ember fölötti uralom jelképe és kiváló fegyvere (Mt 9,15 és 17,20).

 

Mi a böjt? A mértékletesség erényének cselekedete: tágabb értelemben minden erkölcsi meggondolásból fakadó önmegtagadás, főként az érzéki élvezetektől való tartózkodás; szoros értelemben az önfenntartási ösztön megfékezése az evésben és ivásban.

Célja:

·         a lélek fölemelése

·         a testi vágyak megfékezésével,

·         s a bűnbánat kifejezése.

 

Egy idő után különvált a természetes böjt (szentségi böjt), mely minden ételt tiltott, és az Egyház böjt, mely az ételek mennyiségét, ill. minőségét szabályozza.

1. Régebben a megtartóztatás foka szerint 3 böjtöt ismertek: szigorú böjt, enyhített böjt és a hústilalom.

2. 1966 óta az Egyház törvény csak a szigorú böjtöt és a húst tiltó megtartóztatást ismeri. A böjt alól jogos okból fölmentést adhatnak az ordináriusok, a plébánosok és a szerzetes elöljárók. –

3. A bizánci szertartás egyházaiban az évente közel 200 böjti napon tilos a hús és a tejes étel, s csak száraz élelmet lehet fogyasztani. A szerzetesek bort nem isznak, halat nem esznek, s egész napjukat imádkozással töltik.

5. A rk. Egyház hatályos törvénye szerint a húsevéstől v. más eledeltől való tartózkodás az év minden péntekén kötelező, hacsak egybe nem esnek egy a főünnepek közé tartozó nappal; hústilalmat és böjtöt kell tartani hamvazószerdán és nagypénteken (1251.k.). A hústilalom kötelezi azokat, akik 14. életévüket betöltötték; a böjt pedig az összes nagykorúakat kötelezi 60. életévük megkezdéséig.

A lelkipásztoroknak és a szülőknek legyen azonban gondja arra, hogy a bűnbánat valódi értelmére megtanítsák azokat is, akik fiatal koruk miatt nem kötelesek a böjtre és a hústilalomra (1252.k.).

A püspöki konferencia pontosabban is meghatározhatja a böjt és a hústilalom megtartását, továbbá egészében v. részben helyettesítheti is a hústilalmat és a böjtöt a bűnbánat más formáival, főként a segítő szeretet cselekedeteivel és vallásos gyakorlatokkal (1253.k.).  

 

 

1.       Mit mond erről a Biblia?

1.1. Ószövetség

 

Tób 12,8 - Többet ér a böjt imádsággal meg az alamizsna igazságossággal párosulva, mint a nagy vagyon, ha jogtalansággal jár együtt. Jobb alamizsnát adni, mint aranyat gyűjteni.

 

Zsolt 35,13 - Pedig én, amikor betegen feküdtek, vezeklőruhát öltöttem, lelkemet böjttel gyötörtem, s imádságban öntöttem ki a szívem.

Zsolt 69,11 - Böjtöléssel aláztam meg lelkem, s az is gyalázatommá változott.

 

Jer 36,6 - azért menj el te, és olvasd fel a könyvtekercsből az úr szavait, amelyeket diktálásomra leírtál. Olvasd fel őket az Úr templomában a böjt napján; olvasd fel őket a Júdából valók füle hallatára, akik feljönnek ide a városokból.

 

Dán 10,2-3 - Azokban a napokban én, Dániel, három hétig gyászoltam. Jó ételt nem ettem, húst és bort még számba se vettem, olajjal sem kentem meg magamat, míg a háromszor hét nap el nem telt.

 

Jo 1,14 - Rendeljetek el böjtöt, hirdessetek ünnepet; vének, gyűjtsétek egybe az ország minden lakóját az Úrnak, a ti Isteneteknek házába! Kiáltsátok az Úrhoz:

Jón 3,5 - Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsik egyaránt zsákruhát öltöttek. ... Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg.

 

2Mak 13,12 - Meg is tették mindannyian. Három napig térdre borulva, könnyek közt böjtölve, szüntelenül könyörögtek az irgalmas Istenhez. Ezután Júdás bátorította őket, és megparancsolta, hogy legyenek készenlétben.

 

            1.2. Újszövetség

Mt 9,15 - Jézus így felelt: "Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.

Mt 6,16-18 - Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.

 

Mt 17,17-21 - Jézus így válaszolt: "Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide!" Jézus ráparancsolt, s a gonosz lélek kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult. Amikor egyedül volt, odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték: "Mi miért nem tudtuk kiűzni?" Ezt felelte: "Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen. Mindamellett ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel."

ApCsel 13,2-3 - Egy nap, amikor az istentiszteletet tartották és böjtöltek, így szólt hozzájuk a Szentlélek: "Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!" Erre böjtöt tartottak, majd rájuk tették kezüket, és útnak bocsátották őket.

ApCsel 14,23 - Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek.

 

2. Mit mond erről az Egyház?

2.1. A Katolikus Egyház Katekizmusa

·        Krisztus helyettünk győzte le a Kísértőt: "Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt" (Zsid 4,15). A negyven napos böjti idő által az Egyház minden esztendőben egyesül Jézus misztériumával a pusztában. (540)

·        Az Eucharisztia vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. [Vö. CIC 919.1] Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz. (1) Ez a szentáldozás előtt legalább egy órát jelent. (1387)

·        A keresztény ember belső bűnbánatának nagyon sokféle külső megnyilvánulása lehet. A Szentírás és az egyházatyák hármat fő formát hangsúlyoznak: a böjtöt, az imádságot és az alamizsnát, [Vö. Tób 12,8; Mt 6,1--18.] melyek kifejezik a megtérést önmagunkhoz, Istenhez és a felebaráthoz. Ezek mint a bűnbocsánat elnyerésének eszközei magukkal hozzák a felebaráttal való kiengesztelődésre törekvést, a bűnbánat könnyeit, a felebarát üdvösségével való törődést, [Vö. Jak 5,20.] a szentek közbenjárását és annak a szeretetnek gyakorlását, "mely bűnök sokaságát takarja el" (1Pt 4,8) (1434)

·        A bűnbánati idők és napok a liturgikus év folyamán (nagyböjti idő, a pénteki napok az Úr halálának emlékezetére) értékes alkalmak az Egyház bűnbánati gyakorlata számára. [Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 109, 110; CIC 1249--1253; CCEO 880--883.] Ezek az idők különösen alkalmasak lelkigyakorlatokra, bűnbánati liturgiákra, bűnbánati zarándoklatokra, önkéntes lemondásokra -- például böjt és alamizsnaadás -- és a testvéri segítségnyújtásra (karitatív és missziós tevékenység) (1438)

·        Az evangéliumi Törvény beteljesíti a Törvény parancsolatait. Az Úr beszéde nem oldja föl és nem fokozza le a régi Törvény erkölcsi előírásait, hanem előhozza rejtett erőiket és új igényeket fakaszt belőlük: kinyilatkoztatja teljes isteni és emberi igazságukat. (1968)

De az új Törvény gyakorolja a vallásosság cselekedeteit: az alamizsnát, az imádságot, a böjtöt az Atya kedvéért, "aki a rejtekben is lát", másként, mint akik azt kívánják, hogy "lássák őket az emberek". [Vö. Mt 6,1--6; 16--18.] Imádsága a Miatyánk. [Vö. Mt 6,9--13.] 1969

A II. [egyházi] parancsolat biztosítja az aszkézis és a bűnbánat időszakait, melyek fölkészítenek a liturgikus ünnepekre és segítenek az ösztöneink fölötti uralom és a szív szabadságának megszerzésében. [Vö. CIC 1249--51; CCEO 882.] 2043

 

2.2. Tanítóhivatali megnyilatkozások

V. Kelemen / Vienne-i Zsinat: Az „Ad nostrum qui” rendelkezés, A begárdok és a beginák tévedései a tökéletesség állapotáról (1312) (DH 892)

(2.) Hogy böjtölni nem kell az embernek, sem imádkozni, miután a tökéletesség ezen fokára eljutott; mivel akkorra az érzékiség olyan tökéletesen alá van vetve a léleknek és az értelemnek, hogy az ember szabadon megengedhet testének bármit, ami csak neki tetszik.

 III. Gyula / Tridenti Zsinat: Kánonok a bűnbánat szentségéről (1551) (DH 1713)

13. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnökért járó ideig tartó büntetésekért legkevésbé sem lehet Krisztus érdemei által Istennek eleget tenni az általa adott kellemetlenségek türelmes elviselésével, de a pap által kiszabott elégtétellel sem, sőt az önként elvállalt böjtökkel, imákkal, alamizsnákkal, és a jámborság egyéb tetteivel sem, s ezért a legjobb bűnbánat csak a megújított élet: legyen kiközösítve.

 Boldog XI. Ince: Rendelkezés: Miguel de Molinos kvietista tévedése (1687) (DH 2238-2240)

38. Az önmegtagadások önkéntes keresztje nehéz teher és semmilyen gyümölcsöt nem terem, ezért inkább mellőzni kell.

39. A szentebb cselekedetek és az olyan, bűnbánatból fakadó tettek, amelyeket a Szentek vittek véghez, nem elégségesek arra, hogy a lélekből akár csak egyetlen ragaszkodást is eltávolítsanak.

40. A Boldogságos Szűz soha semmilyen külső cselekedetet nem vitt végbe, mégis minden Szentnél szentebb volt. A szentséghez tehát külső cselekedetek nélkül is el lehet jutni.

 XIII. Leó: A „Testem benevolentiae” levél Baltimore érsekének (1899) (DH 3344)

Minden szentség mestere és mintája Krisztus; mindenki, aki a szentek lakhelyére szeretne kerülni, az ő zsinórmértéke szerint kell hogy éljen. Márpedig Krisztus nem változik a századok előrehaladtával, hanem ugyanaz tegnap és ma és mindörökké [vö. Zsid 13,8]. Minden kor emberére vonatkozik tehát ez a mondat: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” [Mt 11,29]; Krisztus, „aki engedelmeskedett mindhalálig” [vö. Fil 2,8], soha nem vonja meg magát tőlünk; és mindenkor érvényes az Apostol gondolata: „Akik … Krisztushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket bűneikkel és kívánságaikkal” [Gal 5,24].

 

3. Összefoglalás

176. Hogyan kell a pénteki bűnbánati napokat megtartani?

A bűnbánati napokat hústól való tartózkodással, vagy jócselekedettel, önmegtagadással, imádsággal kell megtartani.

 

177. Mikor van kötelező hústilalom?

Kötelező hústilalom hamvazószerdán és nagyböjt péntekjein van.

 

178. Mit jelent a szigorú böjt?

A szigorú böjt napi háromszori étkezésből egyszeri jóllakást jelent, amely 18 éves kortól 60 éves korig kötelező.

 

179. Mikor van szigorú böjt?

Szigorú böjt hamvazószerdán és nagypénteken van.

 

180. Kik vannak felmentve a böjt és a hústilalom alól?

Azok vannak felmentve, akik nem saját asztaluknál étkeznek, a betegek és akik felmentést kaptak.

 

Nagyböjt a megtérés időszaka – Ferenc pápa katekézise


Kedves testvérek, jó napot! – köszöntötte a Szent Péter teret és a környező utcákat megtöltő híveket Ferenc pápa március 5-én, a szerda délelőtti általános kihallgatáson. Ma,

Hamvazószerdán kezdődik a 40 napos nagyböjti időszak, amely elvezet bennünket a húsvéti szent háromnaphoz, amely az Úr kínszenvedésének, halálának és feltámadásának emlékezete, üdvösségünk misztériumának szíve, középpontja. Nagyböjt készít fel bennünket erre az olyan nagyon fontos pillanatra, ezért Nagyböjt lényeges időszak, olyan fordulópont, amely mindnyájunkban elősegítheti a változást, a megtérést: mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy jobbak legyünk, hogy pozitív módon, a jó irányában megváltozzunk, és Nagyböjt segít bennünket ebben.

Ezáltal elhagyjuk régi, elfásult beidegződéseinket, a körülöttünk fondorkodó rosszba való lusta beletörődésünket. A nagyböjti időszakban az egyház két fontos felhívást intéz hozzánk: tudatosítsuk egyre jobban Krisztus megváltó művét, valamint éljük meg nagyobb elkötelezettséggel keresztségünket – mondta katekézisében Ferenc pápa.

Azoknak a csodálatos dolgoknak a tudata, amelyeket az Úr vitt végbe üdvösségünkért, az Úr iránti hálára készteti értelmünket és szívünket. Ez megtérésünk kiindulópontja: ez a hálás válasz Isten szeretetének csodálatos misztériumára. Amikor látjuk Istennek ezt az irántunk való szeretetét, érezzük annak a vágyát, hogy közelítsünk hozzá, és ezt nevezzük megtérésnek.

A második felhívás: éljük meg keresztségünket a maga teljességében – ez arra is szólít bennünket, hogy ne szokjunk hozzá a lepusztultság és a nyomor helyzeteihez, amelyekkel városaink utcáin járva találkozunk. Fennáll annak a veszélye, hogy passzívan elfogadunk bizonyos magatartásokat, és nem lepődünk meg a körülöttünk levő szomorú valóság láttán.

Hozzászokunk az erőszakhoz, mintha magától értetődő mindennapi hír lenne; hozzá szokunk ahhoz, hogy hajléktalan testvéreink az utcán alszanak. Hozzászokunk a szabadságot és méltóságot kereső menekültekhez, akiket nem úgy fogadnak be, ahogyan kellene.

Hozzászokunk, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely nélkülözni akarja Istent, amelyben a szülők nem tanítják meg gyermekeiket imádkozni, sőt még arra sem, hogy hogyan kell keresztet vetni.

A pápa ekkor rögtönzött szavakkal fordult a hívekhez. Megkérdezem tőletek: a ti gyermekeitek tudnak keresztet vetni? Gondolkozzatok el róla. Unokáitok tudnak keresztet vetni? Megtanítottátok őket rá? Gondolkozzatok el és válaszoljatok szívetekben. El tudják imádkozni a Miatyánkot? Tudnak imádkozni a Szűzanyához az Üdvözlégy Mária imádsággal? Gondolkozzatok és válaszoljatok magatoknak. A nem keresztény, kényelmes magatartásokhoz való hozzászokás elkábítja a szívünket.

Nagyböjt a Gondviselés időszaka, hogy irányt változtassunk, hogy visszaszerezzük azt a képességet, hogy válaszoljunk a rossz valóságára, amely mindig kihívást jelent. Nagyböjtöt úgy éljük meg, mint a megtérés, a személyes és közösségi megújulás időszakát, azáltal, hogy közeledünk Istenhez, és bizalommal csatlakozunk az evangéliumhoz. Ez lehetővé teszi, hogy megújult tekintettel nézzünk testvéreinkre és szükségleteikre.

Ezért Nagyböjt kedvező pillanat arra, hogy megtérjünk a testvéreink iránti szeretetnek. Annak a szeretetnek, amely magáévá teszi az Úr ingyenességének és irgalmasságának magatartását, aki „szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (vö. 2Kor 8,9). Elmélkedve a hit központi misztériumairól, Krisztus kínszenvedéséről, keresztjéről és feltámadásáról, ráébredünk, hogy a Megváltás mérhetetlen ajándékát Isten ingyenes kezdeményezése révén kaptuk.

Hálaadás Istennek keresztre feszített szeretet misztériumáért; valódi hit, megtérés és szívünk megnyitása testvéreink felé: ezek a nagyböjti időszak lényeges elemei. Ezen az úton haladva különleges bizalommal fohászkodjunk Szűz Mária oltalmáért és segítségéért: Ő, az első Krisztus-hívő kísérjen el bennünket a buzgó ima és vezeklés napjaiban, hogy lélekben megtisztulva és megújulva ünnepeljük Fia Húsvétjának nagy misztériumát. Köszönöm szépen – fejezte be szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.

(vm)



PÉNTEKI EGYETEM - 2014-02-07.

 

 

1. Vasár- és ünnepnapon szentmisén becsülettel végy részt…

 

 

A SZENTMISE GYÜMÖLCSEI

 

1. Mivel a szentmiseáldozat a keresztáldozat függvénye, semmit nem vehet el ennek fontosságából. Protestáns testvéreink azt mondják, hogy a szentmiseáldozat a keresztáldozat lebecsmérlése, mivel szerintük általa úgy teszünk, mintha a keresztáldozat nem lett volna elegendő, hanem még további áldozatra lenne szükség. Ez azonban nem helyes felfogása a szentmiséről szóló katolikus tanításnak. A keresztáldozat valóban elegendő volt az egész világ megváltására, ahogy Szent Pál mondja: „Tulajdon vérével lépett be egyszer s mindenkorra a Szentek Szentjébe, s örök megváltást szerzett.” (Zsid 9,12) A keresztáldozat gyümölcsei azonban hozzánk csak a szentmiseáldozaton keresztül jutnak el. A szentmiseáldozat feladata nem abban áll, hogy új kegyelmeket szerezzen, hanem hogy hozzánk a Krisztus által a kereszten megszolgált kegyelmek eljussanak.

Isten akarata szerint a megváltó kegyelmek kiosztása a szentségekhez, mégpedig közülük is elsősorban a szentmiséhez kötődik. Ezért ahol a szentmise ünneplése megszűnik, ott az emberek a pogányságba süllyednek vissza, ahogy ezt manapság láthatjuk. (Sztálin: „Vedd el az emberektől a templomot, s egy idő múlva bálványt imád...”). Az emberek egyre jobban a tudatlanság és bűn ama állapotába kerülnek, amelyben Krisztus eljövetele előtt voltak. Ezekre az emberekre a megváltás semmilyen hatással sincs, hiszen elfordultak tőle. Ahol azonban a szentmisét továbbra is megünneplik, ott Isten továbbra is megajándékozza az embereket kegyelmével. Ahol az Atya a Fiú áldozatát megjeleníteni látja, ahol a végtelen dicséretnek és köszönetnek, az engesztelésnek és kérésnek ez az áldozata a mennybe száll, ott Ő is megadja áldását. Ha még léteznek korunkban katolikus családok, papi és szerzetesi hivatások, ha még vannak ma is emberek, akik következetesen szent életre törekednek, akkor ez mindenekelőtt a szentmise ünnepének gyümölcse, és nem szabad kételkednünk benne, hogy a jövőben ezek a gyümölcsök még világosabban napvilágra kerülnek.

 

2. A szentmise kegyelmei

A szentmise lelki gyümölcsei az alábbiak szerint rendszerezhetők. Megkülönböztetünk általános gyümölcsöt, amely az általános szándék kapcsán jön létre. Ez a kegyelmi hatás, amely minden szentmisében megvan, a pápára, püspökre, élőkre, holtakra terjed ki.

 

A második gyümölcs a speciális gyümölcs  arra a szándékra, amelyre a misét mondató a mise elmondását kéri.

A következő gyümölcs a legspeciálisabb szándékra jön létre, ha a miséző pap bizonyos személyekről még külön is megemlékezik.

A negyedik gyümölcs pedig az, amely a misén tevékenyen részt vevő személy sajátja lesz; mivel jócselekedetet végez, növekszik benne a megszentelő kegyelem. Minden jócselekedet automatikusan magával hozza ezt, tehát a résztvevő is kap belőle. A miséző pap, ha magát személy szerint nem is foglalja bele a misébe, akkor is megkapja a jócselekedetet követő kegyelmeket, azaz a megszentelő kegyelem növekedését.

A legfontosabb gyümölcs viszont, hogy hallja Isten (eligazító) szavát, magához veszi testét és vérét, erősödik a hitben, és  jócselekedetekre gyúl.


Karácsonykor Isten emberré lesz - a keresztények szolgálják a szegényeket Ferenc pápa katekézise az általános kihallgatáson

Kedves Fivérek és Nővérek! Jó napot! – kezdte katekézisét Ferenc pápa december 18-án, szerdán délelőtt az általános kihallgatáson.

Ez a mai találkozónk Advent spirituális légkörében zajlik, amelyet még intenzívebbé tesz Szent Karácsony novénája, imakilencede, amelyet ezekben a napokban élünk, és amely elvezet bennünket a karácsonyi ünnepekhez. Ma Jézus Karácsonyáról szeretnék elmélkedni veletek, amely a bizalom és a remény ünnepe, és amely leküzdi a bizonytalanságot és a borúlátást – kezdte katekézisét Ferenc pápa.

Reményünk oka a következő: Isten velünk van, és még bízik bennünk! Gondoljatok csak bele: Isten velünk van, és Isten még bízik bennünk! Nagylelkű ez az Atya Isten, nemde? Isten eljön, hogy az emberek között lakjon, a földet választja lakhelyéül, hogy együtt legyen az emberekkel, ott legyen, ahol az emberek megélik napjaikat örömben és fájdalomban. Ezért a föld már nem pusztán a „siralom völgye”, hanem az a hely, ahol maga Isten sátrat vert. Az a hely, ahol Isten találkozik az emberrel, Istennek az emberrel való szolidaritásának a helye.

Isten osztozni akart emberi létünk körülményeiben, egészen odáig, hogy velünk egy lett Jézus személyében, aki valóságos ember és valóságos Isten. De van ennél valami még meglepőbb. Isten jelenléte az emberiség között nem egy ideális, idillikus világban valósult meg, hanem ebben a valós világban, amelyet annyi jó és rossz dolog, a megosztottságok, a gonoszság, a szegénység, az erőszakosság és a háborúk jellemeznek. Isten azt választotta, hogy eljön történelmünkbe, vállalva korlátainak és drámáinak egész súlyát.

Ezáltal felülmúlhatatlanul bebizonyította készségét, amely irgalommal és szeretettel teljes az emberi teremtmények iránt. Ő a Velünk-való-Isten; Jézus a Velünk-való-Isten: ti hiszitek ezt? – tette fel a pápa a kérdést, amelyre a hívek kórusban igennel válaszoltak. A pápa így folytatta: valljuk meg mindnyájan hitünket közösen: Jézus a Velünk-való-Isten. A Szentatya kétszer is megismételtette ezt a hitvallást a hívekkel, majd köszönetet mondott érte. Jézus a Velünk-való-Isten öröktől fogva és örökre velünk van a történelem szenvedéseiben és fájdalmaiban. Jézus Karácsonya annak a megnyilvánulása, hogy Isten egyszer s mindenkorra az ember mellé állt, hogy üdvözítsen minket, felemeljen nyomorúságaink, nehézségeink, bűneink porából – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa.

Innen származik a betlehemi Gyermek nagy „ajándéka”: spirituális energia, amely segít bennünket, hogy ne süllyedjünk bele fáradalmainkba, kétségbe esésünkbe, szomorúságunkba, mert olyan energia ez, amelyik megmelegíti és átalakítja a szívünket. Jézus születése ugyanis azt a szép hírt hozza el, hogy Isten végtelenül szeret egyenként, mindnyájunkat és ezt a szeretetet nem csak megismerteti velünk, hanem nekünk ajándékozza, közli velünk.

Isten értünk született Fia misztériumának örömteli szemlélődéséből két megfontolás következik:

Az első: ha Karácsonykor Isten nem úgy nyilatkoztatja ki magát, mint aki a magasságokban van és, aki uralja a világegyetemet, hanem olyannak, aki lehajol, leszáll a földre kicsinyként és szegényként, ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy hasonlóak legyünk Hozzá, mi sem helyezhetjük magunkat mások fölé, sőt, le kell alacsonyodnunk, egészen kicsinyekké kell válnunk a kicsinyekkel és szegénnyé kell lennünk a szegényekkel, hogy szolgáljuk őket. Csúnya dolog, amikor egy keresztény nem akar lealacsonyodni, nem akar szolgálni, olyan keresztény, aki páváskodik mindenütt. Ez csúnya, nemde? Az nem is keresztény, hanem pogány! A keresztény szolgál, lehajol…

Tegyük úgy, hogy ezek a fivéreink és nővéreink soha ne érezzék magukat magányosnak!
A második következtetés: ha Isten, Jézus által belépett az emberi történelembe egészen odáig menően, hogy egy lett közülünk, akkor mi bármit tettünk egy fivérünknek vagy nővérünknek, Jézusnak tettük. Erre maga Jézus emlékeztetett bennünket: aki táplált, befogadott, meglátogatott, szeretett csak egyet is a legkicsinyebbek, legszegényebbek közül, mindazt Isten Fiával tette.

Bízzuk magunkat Máriára, Jézus és a mi Anyánk anyai közbenjárására, hogy segítsen bennünket a már közeli Szent Karácsony ünnepén, hogy felismerjük felebarátunk arcában Isten emberré lett Fiának képmását, különös tekintettel a leggyengébbekre és a legkirekesztettebbekre. Köszönöm - fejezte be szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.


(vm)

 


 

Pilinszky János adventi gondolata
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. (...)

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, - jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.
(Szög és olaj 371)


Az Adventről:

A Biblia legvégén feltör a szívből fakadó kérés: jöjj el, Uram Jézus. A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Oly mély, hogy ránkmaradt arám eredetije: maranatha: Jöjj el, Uram Jézus! Az advent szó ennek a latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Eljövetelét több szinten érthetjük:

A keresztény ókor két eljövetelére gondolt: s történelmi és a világvégire. A történelmire, a már megtörténtre, hogy Jézus közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval: szolidáris velünk. Ezzel lehetővé tette számunkra, hogy megszabaduljunk vétkeink nyomasztó terhétől. Jézus világvégi eljövetelét ekkoriban második eljövetelének mondták, s olyan komolyan vették, ahogy Jézus a virrasztásra és készenlétre tanított minket. Aki virraszt, azért van ébren, hogy az éjszakában élve, ne legyen az éjszaka fia. S ebben valami remény, valami öröm csillan meg: közel már az Úr! Adventi liturgiánk ma is csupa líra, bensőség, bizalom. Egyedülálló a vallások világban, hogy egy böjtös jellegű időszakban külön vasárnapja van az örvendezésnek.

A középkor már hármas Úr-jövettel számolt: a történelmivel, az ezentúl kihangsúlyozott kegyelmivel és az eszkatológikus világvégivel, amint ezt pl. Szent Bernát l2.Szent.i beszédei már tükrözik. A kegyelmi advent Krisztusnak a jelenbeli valamiképpeni eljövetelét hangsúlyozza: Ő az idő szövetének az idei 1989. Karácsonyán is megérinthet minket. És ennek a szemléletnek a gyökerei talán a legrégibbek advent átélésében: ugyanis az ősadvent a 4 Szent.-ban egy Vízkereszt előtti háromhetes keresztségi felkészítő időszak volt. Jellemző, hogy a középkorban, - hazánkban is - advent első vasárnapján Jézus virágvasárnapi bevonulását olvasták evangéliumként. Ezzel azt akarták mondani, hogy Ő állandóan időszerű, hogy mint a századok ura lép be az új egyházi évbe s ezen át életünkbe. Számomra érdekes felfedezés, hogy Bálint Sándor, a neves vallási néprajz-kutató szerint a budai ciszterci Szent Imre templomban egy időben felújították azt az ősi szokást, amelynek erejében advent kezdetét éjféli harangszóval jelezték.

Az adventi harangok egy 4 vasárnappal összefogott időszak komolyanvételére hívnak, hogy felkészüljünk Jézus születésnapjára az elébb mondott hármas értelemben. A liturgia ugyancsak nevelően válogatja össze mondanivalóját. Ezt elmélyítheti az adventi koszorú gyertyáinak fokozatos meggyújtása, - akár a családi otthonokban is. - A hétköznapok jellegzetes élménye a keményen, de meleg szívvel vállalt hajnali mise, régi nyelvünkön aranyos mise, roráté. A templomi lelki napok, bűnbánati alkalmak mellett népi jellegű imaórákat tartanak sokfelé házaknál, több család együtt: "Szállást keres a Szentcsalád"... .

Nekem ilyenkor boldogult Szüleim jutnak eszembe: míg Anyám a cserépkályha mellett zoknijaimat javítgatta, Apám Piusz Parsch híres könyvét olvasgatta hangosan: Az üdvösség évét. Ez a napi szentmise mondanivalóját magyarázgatta korszakalkotó, zsinatra készítő módon. Másnap meglestem a könyvet - a képeiért. Karácsony küszöbén egy olyan hatalmas zsilipet ábrázolt a vázlatos rajz, amelyet már kezdenek felvonni s beárad az éltető víz. Nyelvünkön: az üdvösség folyama, Isten szeretete, megváltása. Képben kifejezve ez az advent! Hogy ne mondanám őszülő fejjel is: jöjj el Uram, Jézus!

 

 

 

Krisztus halála ad mindenkinek életet

2013. november 1., péntek 18:00

November 2-án üljük halottak napját, amikor a katolikus egyház minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről emlékezik meg.

Az Egyház a feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének más kultúrákban is szokásos, ősi cselekedetét, amelynek minden nép a maga módján tesz eleget. Az Egyház kezdettől fogva imádkozik a megholtakért. A halottak napja mai formája a X. századra vezethető vissza: a cluny-i bencés szerzetesek már akkor ezen a napon emlékeztek meg az összes megholtról. Az Egyház az ünnepen bizalommal kéri a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

„Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett” – Szent Ambrus püspök – testvére haláláról elmélkedve – e szavakkal foglalja össze a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról.

 

Mindenszentek ünnepe újra kötelező ünnep

2013. október 30., szerda 14:17

Mindenszentek ünnepe, amely eddig tanácsolt ünnep volt Magyarországon, az idei évtől ismét bekerült a kötelező egyházi ünnepek közé. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hívek számára kötelező a szentmisén való részvétel.

November 1-jén közös napon ünnepeljük az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg.

Keleten már 380-ban megülték ezt az ünnepet, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az Összes Vértanúk tiszteletére szentelte fel. III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep.

„Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat” – hangzik fel az ünnepi mise könyörgése mindenszentekkor. E szavakkal a már mennybe jutott, üdvözült hívek közösségének, a diadalmas egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó küzdő egyház.

 

 

 

Az Élet Igéje – 2013. augusztus

2013. 08. 01.

 

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Lk 6,32)

Erre a hónapra az Élet Igéjét Lukács evangéliumából választottuk. Ez Jézus egyik mély értelmű kijelentése, melyet a Máté evangéliumban leírt hegyi beszédhez lehetne hasonlítani. Ebben a részben – ahogy tudjuk – Jézus leírja, hogy mit kíván tőlünk Isten országa, s jellemzi azokat is, akik ehhez az országhoz tartoznak: ők arra törekednek, hogy a mennyei Atyát utánozzák.
Ebben a szentírási szakaszban Jézus arra hívja meg tanítványait, hogy a mennyei Atya szeretetével szeressenek. Ha gyermekei akarunk lenni, akkor úgy kell szeretnünk felebarátainkat, ahogyan Ő.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az egyik vonás, mely leginkább jellemzi az Atyaisten szeretetét: az abszolút ingyenesség. Szeretete egész más, mint a világ szeretete. Amíg ez utóbbi a kölcsönösségre és a szimpátiára épül (azokat szeretjük, akik minket szeretnek vagy szimpatikusak nekünk), addig a mennyei Atya szeretete teljesen érdek nélküli; függetlenül attól, hogy fogják-e viszonozni, teljesen odaajándékozza magát teremtményeinek. Olyan természetű szeretet ez, mely kezdeményez, mely mindent odaad, amije van. Ebből következik, hogy épít és átalakít.
A mennyei Atya nem azért szeret bennünket, mert jók vagyunk, mert olyan szép a lelkünk, hogy kiérdemeljük figyelmét és szeretetét. Éppen ellenkezőleg: szeret minket, s ezáltal létrehozza bennünk a jóságot, a kegyelemből fakadó lelki szépséget, barátaivá, fiaivá tesz minket.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az Atyaisten szeretetének másik jellemző vonása az egyetemesség. Mindenkit szeret, megkülönböztetés nélkül. Szeretete határtalan, minden mértéket felülmúl.
Egyébként Isten szeretetét nem is nevezhetnénk ingyenesnek és teremtő erejűnek, ha nem éppen azok felé fordulna, akik valamiben hiányt szenvednek, ha nem akarna betölteni minden űrt.
Ezért szereti tehát a mennyei Atya azokat a gyermekeit is, akik hálátlanok, távol vannak tőle, vagy lázadnak ellene, sőt ők azok, akikhez leginkább vonzódik.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Hogyan fogjuk tehát élni az e havi igét?
Úgy, hogy a mennyei Atya igazi gyermekeiként élünk és utánozzuk szeretetének főleg azt a két jellemző vonását, melyről az imént beszéltünk: az ingyenességet és az egyetemességet. Arra fogunk tehát törekedni, hogy elsőként, nagylelkűen, együttérzéssel szeressünk, hogy szeretetünk nyitott legyen mindenki iránt, de főleg azok iránt, akiknek a környezetünkben tartalmatlan, üres az életük. Olyan szeretetre kell törekednünk, mely nem az eredményességet nézi. Azáltal, hogy másokat is részesítünk a Tőle kapott természetes és kegyelmi ajándékokban, azon fáradozunk majd, hogy Isten nagylelkűségének eszközeivé váljunk.
Ha hagyjuk, hogy Jézusnak ez az igéje vezessen minket, akkor új szemmel és új szívvel fogunk tekinteni minden felebarátunkra, akivel kapcsolatba kerülünk, és a hétköznapi élet adta helyzetekre is. S bárhol legyünk (a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, a kórházban stb.), arra érzünk majd ösztönzést, hogy a szeretetet, azt az isteni szeretetet terjesszük mindenütt, melyet Jézus hozott a földre. Egyedül ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa a világot.

Chiara Lubich

 

Az Élet Igéje – 2013. július

 

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Gal 5,14)

Ez Pál apostol tanítása: rövid, csodálatos, tömör, megvilágosító.
Azt mondja el, hogy a keresztény magatartás alapja és ösztönzője a felebarát iránti szeretet.
Ennek a parancsnak a megvalósításában látja az apostol a törvény tökéletes beteljesítését. A törvény ugyanis azt mondja, hogy ne kövess el házasságtörést, ne ölj, ne lopj, ne kívánd másét… és tudjuk, hogy aki szeret, az mindezt nem csinálja: aki szeret, nem öl, nem lop…

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ám aki szeret, az nemcsak egyszerűen kerüli a rosszat. Aki szeret, megnyílik mások felé, akarja és teszi a jót, odaajándékozza magát: oda tudja adni életét azért, akit szeret.
Ezért írja Pál, hogy a felebarát iránti szeretet által nemcsak megtartjuk a törvényt, hanem „be is teljesítjük”.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ha az egész törvény a felebarát iránti szeretetben áll, akkor a többi parancsot olyan eszköznek kell tekintenünk, mely megvilágosít és vezet bennünket, hogy az élet szövevényes helyzeteiben meg tudjuk találni az utat a mások iránti szeretethez. A többi parancsból ki kell tudnunk olvasni Isten szándékát, akaratát. Azt akarja, hogy azért legyünk engedelmesek, tiszták, önmegtagadóak, szelídek, irgalmasok, szegények, hogy jobban megvalósítsuk a szeretet parancsát.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Itt feltehetnénk a kérdést: hogy lehet az, hogy az apostol nem beszél az Isten iránti szeretetről?
Tény, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet nem versengenek egymással. Sőt az egyik – a felebarát iránti szeretet – kifejeződése a másiknak, az Isten iránti szeretetnek.
Hiszen Istent szeretni annyit jelent, mint tenni az akaratát. S az akarata az, hogy szeressük felebarátunkat.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Világos: úgy, hogy szeressük felebarátunkat, igazán szeressük. Ez azt jelenti, hogy odaadjuk magunkat neki, de érdek nélkül.
Nem szeret az, aki eszközként használja felebarátját saját céljai érdekében, legyen az akár a legmagasztosabb lelki cél, amilyen például a saját szentté válása. Felebarátunkat kell szeretnünk, nem saját magunkat.
Biztos, hogy aki így szeret, az tényleg szent lesz, „tökéletes, mint az Atya”, mert a lehető legjobbat vitte végbe: rátalált az Isten akaratára, megvalósította, s így tökéletesen beteljesítette a törvényt.
Életünk végén talán nem kizárólag erről a szeretetről fognak bennünket megítélni?

Chiara Lubich

 

 

 

Katekézis a húsvét reményéről


Húsvét szekvenciája ismét visszhangozza az ünnepi húsvéti virrasztás reménnyel teli üzenetét: „Krisztus meghalt, de most él és győzedelmeskedik a rossz és a halál felett ”. Ez az örömteli kiáltás tölti el ezekben a napokban az egyház szívét. Jézus, legyőzve a halált, örök életet ajándékoz mindenkinek, aki befogadja Õt és hisz Õbenne. Halála és feltámadása tehát az egyház hitének alapját képezi.
Az evangéliumok olykor gazdagon részletezve beszélik el a feltámadt Úr és a sírhoz siető asszonyok, majd az apostolok találkozásait. Mint szemtanúk, éppen ők lesznek Jézus halála és feltámadása evangéliumának hirdetői. Pünkösd után félelem nélkül állítják, hogy a názáreti Jézusban beteljesedtek a megígért Messiásra vonatkozó írások.
Az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbadja e hírt minden kor és minden idők embereinek. Napjainkban is arra van szükség, hogy hála a hívek elkötelezettségének, erőteljesen visszhangozzék az evangéliumi jó hír: a meghalt Krisztus Lelke erejében él és győzedelmeskedik.
Ahhoz, hogy a keresztények maradéktalanul teljesíthessék a rájuk bízott küldetést, nélkülözhetetlen, hogy személyesen találkozzanak a keresztre feszített és feltámadt Úrral, és hagyják, hogy szeretetének ereje átalakítsa őket. Amikor ez bekövetkezik, akkor a szomorúság örömmé lesz, a félelem helyet ad a missziós buzgóságnak.

Boldog II. János Pál pápa

Az Élet Igéje - 2013. február

 

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amit Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Szentírás egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van egyének és közösségek életére.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14)

János az általa alapított keresztény közösségeknek írta e szavakat, amikor súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük. Kezdtek ugyanis elharapódzni a hitet és erkölcsöt érintő eretnekségek és hamis tanok, sőt a keresztényeknek az evangélium szellemére érzéketlen és ellenséges pogány környezetben kellett élniük.

Az apostol segíteni akar övéinek, ezért radikális megoldást ajánl: szeressék testvéreiket, éljék a szeretet parancsát, amelyet kezdettől fogva kaptak, és amely szerinte az összes parancsolatot magába foglalja.

Ha így tesznek, akkor megismerik majd az „életet”, egyre inkább megnyílik előttük az Istennel való egyesülés útja, meg fogják tapasztalni, hogy szeretet az Isten. Ha szert tesznek erre a tapasztalatra, ez megerősíti őket hitükben, és ellen tudnak állni minden támadásnak, a válságos időkben különösen is.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

„Tudjuk…” Az apostol itt olyan ismeretre utal, amely a tapasztalatból származik. Mintha ezt mondaná: kipróbáltuk, a bőrünkön éreztük. Ezt tapasztalták meg az általa evangelizált keresztények megtérésük kezdetén: tettekre váltva Isten parancsolatait, különösen a testvér iránti szeretet parancsát, Isten életébe léphetünk be.

Vajon a mai keresztények ismerik ezt a tapasztalatot? Azt bizonyára tudják, hogy az Úr parancsolatai a gyakorlatra irányulnak. Jézus többször is visszatér arra, hogy nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani Isten igéjét (vö. Mt 5,19; 7,21; 7,26).

Van azonban valami, amire legtöbben nem figyelnek fel – vagy azért, mert nem tudnak róla, vagy mert pusztán elméleti ismereteik vannak és nincs róla tapasztalatuk. A keresztény életnek épp arról a csodálatos vonásáról van szó, amit az apostol itt aláhúz: amikor éljük a szeretet parancsát, Isten birtokba vesz minket, és ennek összetéveszthetetlen jele az az élet, az a béke, az az öröm, amelyet már itt a földön megízleltet velünk. Ilyenkor minden megvilágosodik, minden összhangba rendeződik: nincs szakadék a hit és az élet között. A hit olyan erővé válik, amely átjárja és összekapcsolja egymással minden cselekedetünket.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige arra tanít, hogy a felebaráti szeretet az a nagyszerű út, amely Istenhez visz bennünket. Mivel mindannyian az ő gyermekei vagyunk, az a legfontosabb számára, hogy szeressük felebarátainkat. Nem okozhatunk annál nagyobb örömet neki, mint hogy szeretjük testvéreinket.

A testvéri szeretet egyesít Istennel, ezért a belső fény kimeríthetetlen forrása; az élet, a lelki termékenység, a folytonos megújulás kútfeje. Megakadályozza, hogy Isten népében tályogok, elmeszesedések, pangások keletkezzenek, egyszóval átvisz „a halálból az életre”. Ha viszont hiányzik a szeretet, akkor minden elsorvad és meghal. Ebből érthető, hogy miért tapasztalunk beteg tüneteket a mai világban: a lelkesedés és az ideálok hiányát, a középszerűséget, az unottságot, vágyat a menekülésre a társadalomból, az értékek kiüresedését stb.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Az apostol itt elsősorban azokról a testvéreinkről beszél, akikkel egy közösségbe tartozunk. Ha igaz, hogy minden embert szeretnünk kell, akkor legalább annyira igaz az is, hogy azokkal kell kezdenünk, akik velünk élnek, hogy ez a szeretet később átterjedjen az egész emberiségre. Elsősorban tehát családtagjainkra, munkatársainkra, egyházközségünk, vallási közösségünk tagjaira kell gondolnunk. A testvéri szeretet nem lenne rendezett és hiteles, ha nem innen indulna ki. Bárhol találkozzunk is, arra vagyunk hivatva, hogy Isten gyermekeinek családját építsük.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige végtelen távlatokat nyit előttünk. A keresztény szeretet isteni kalandjára sarkall, amelynek fel sem tudjuk mérni a következményeit. Mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb és a ravaszabb törvénye érvényesül, ahol előnyt élvez a felelőtlenség, ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, nekünk a testvéri szeretetet kell megvalósítanunk. Ez lesz a gyógyító orvosság. Amikor ugyanis a szeretet parancsát éljük, ebből nemcsak mi merítünk erőt, hanem egész környezetünkre hatással van; kisugárzik és tovaterjed, mint az isteni melegség hulláma, behatol a kapcsolatokba embertől emberig, csoporttól csoportig, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.

Határozzuk el magunkat! Mindenkinek, mindig van olyan felebarátja, akit Jézus nevében szerethet. Legyünk hűek ehhez a szeretethez, és segítsünk másokat is ebben! Így igazán megismerjük, hogy mit jelent Istennel egyesülni. Hitünk újra éled, a kételyek eltűnnek és megszűnik az egyhangúság. Életünk teljes lesz, egészen teljes.

Chiara Lubich

Gondolatok Karácsonyról

 

Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a "kellemes karácsonyt és boldog új évet" kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül. (Dobos László)

 

 

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága. (Csorba Győző)

 

Hiába keresed a feldíszített fán
nem találod meg a megvásárolt ajándékokban
nincs belesütve a bejglibe és mézeskalácsba
nem foglal helyet az ünnepien terített asztalnál

egy helyen létezik
onnan árad ki
felragyogtatva a csillagokat is
fényével áthat
melegébe ölel

az a pont a világ közepe

szívnek nevezik.
(Ara Rauch)

 

A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)

 

Ha a lelkünk egymáshoz ér, az adja az ünnep igazi értékét és melegét. Ha emellé szépen terített asztal társul, finom étkekkel, az emeli természetesen az ünnep fényét, de szeretet nélkül az anyagi világ értéktelen és elenyésző halmai lesznek csupán. (Simon András)

 

Az Úr eljövetele

2012. november 30., péntek 13:50

Idén december 2-án veszi kezdetét az advent, amely a karácsonyra való lelki felkészülés négy vasárnapot felölelő időszaka. A Jézus születésének ünnepére való várakozást a böjt, a bűnbánat és a tettekben megnyilvánuló jócselekedetek mellett a kifejezetten csak erre az időre jellemző katolikus szertartások és szokások is segítik.

Az adventi készület hagyománya a 4. századból ered, amikor a vízkeresztkor tartott keresztelések előtt háromhetes előkészületi időt tartottak. A következő században ez a várakozás átalakult: már a karácsonyra, Krisztus megszületésének ünnepére készültek lelkileg a keresztények az ünnepet megelőző hat héten keresztül, ebből rövidült le a négy vasárnapot átívelő adventi időszak.

A három lila és egy rózsaszín gyertyával feldíszített adventi koszorú hagyománya a közös karácsonyvárást segíti, egyre inkább nemcsak a templomban, hanem a családokban és más közösségekben is. A gyertyák színei szimbolikus jelentőséggel is bírnak: a lila a bűnbánatra, a rózsaszín az örömre utal.

A legjellegzetesebb adventi liturgia a napfelkelte előtti hajnali „angyali mise”, a roráté – ez a Szűzanyával való várakozás népi megnyilvánulása. Advent időszakában a templomok oltárait nem díszítik virággal, az orgona csak az énekek kíséretére szorítkozik, a miséző pap violaszínű miseruhát visel.

Az adventi idő kedvelt szokása még a keresztény családok közös Szent Család-járása. Ennek során egy kisebb közösség tagjai vagy több család gyűlnek össze hétről hétre más-más otthonban a Szűz Máriát, Szent Józsefet és a gyermek Jézust ábrázoló kép előtt, hogy együtt imádkozzanak. A régen inkább vidéken elterjedt hagyományt egyre több városi plébánia honosítja meg, ezzel is a közösségteremtést támogatva.

Az adventi előkészület során a keresztények nemcsak Krisztus gyermekként való eljövetelére emlékeznek. Jézus emellett még három másik formában is eljön az emberek közé: akkor, amikor a szívbe száll és az embert megérinti; akkor, amikor a halála óráján találkozik az emberrel; s akkor, amikor eljön az utolsó ítéletre.


Böjte Csaba: A hit éve


A magyar egyház meghirdette a hit évét. Sokan kérdezik, hogy ez mit is jelent? Mit jelent az élő hit, melynek megkeresésére bátorít az egyház?

Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki a földi létünk! Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg!

Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség melyet hitnek nevezünk, mely által kommunikálhatunk nagy szeretettel, alázattal Istenünkkel. A hitünk az az érzékszerv, mely által a természetfeletti világot át tudjuk ölelni, s mely által ez a világ bennünket megtud szólítani.

Az élő hit mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog, engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtőnk nagy ajándéka, melyet ki felfedez s kinek mindennapjainak élő részévé válik, az azt igen sokra tartja, hisz általa szépen rendezett, lakott földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervező, építő párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos megnyílni a hitből fakadó imában Teremtőnk előtt, kicsinységünk és minden bűnünk ellenére belekarolni abba ki mindenkinél jobban szeret, hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson. Az élő hit, – akárcsak a látás a festőnek – értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön.


Az imádkozó ember útja soha nem ér véget, mert a hit által nem tudjuk megfogni, bejárni a szelíd Végtelent, de e csodálatos érzékszervünk által sok-sok minden láthatóvá, érthetővé válik napról napra Teremtőnk titkaiból. E kibontakozásnak nincs felső korlátja. A halál csak egy újabb kapu, mert a végtelenre teremtett létünk célja bebarangolni a végtelen Szeretetet, a végtelen Jóságot, a végtelen Bölcsességet, a végtelen Szépséget, az Istent ki megosztotta velünk a létet! Így életünk a semmibe hulló zuhanásból, a hit fényénél az Istenbe torkolló, kibontakozó, örömteli repüléssé válik.


Semmihez nem fogható boldogság, a hit fényénél bátran kibontani az ajándékba kapott életünk minden egyes percét. Olyan jó egymás után megcsodálni mindazt a gyönyörű ajándékot mit Teremtőnk pajkos szeretettel létünkbe elrejtett, melyeket megtalálva, bölcsen használva gazdagabbakká válunk, általuk csodákat tehetünk szeretetből, szelíden testvéreinknek. Nagy öröm Isten ajándékai alatt roskadozva, élő hittel elindulni és látni ahogyan szorgalmas kezünk alatt a dolgok szépen, egymásból bontakoznak, mind bimbóból a virág mely felfakad. Nem te alkottál, te csak ott vagy, szorgoskodsz szelíden, gyönyörködsz benne. Csodálod a hitedből, két kezed munkájából fakadó feltartóztathatatlan kibontakozást, némán állsz mind édesanya gyermeke mellett, hisz ő szülte, s kinek léte, minden egyes mosolya, pici, puha kacsójának simogatása mégis Isten ajándéka. Álmélkodva leborulsz csodáid előtt, hisz nem vagy varázsló, tudod, hogy nem te teremted kis világodat, és mégis oly sok minden a te botorkáló hitedből született. Olyan vagy mint a kútásó, ki nem ura a víznek s mégis a víz a munkája által született kútból fakadt. Áhítattal, örömmel leborulsz mindennapi csodáid partjainál, és poharat véve kezedbe magad is oltod szomjadat.


A hit évét hirdette meg anyánk az Egyház! Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja, élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét. Én úgy születtem, hogy nem érzem a szagokat, vak vagyok az illatok világára, de elhiszem testvéreim őszinte örömét mikor boldogan körbeállják a csodaszép rózsabokrot. Persze, hogy szeretnék részese lenni az örömüknek, ezért újból és újból nekifeszülök a kibontakozásomat visszafogó korlátaimnak, kérve Istentől, hogy nyissa meg ezt az érzékszervemet, hogy általa befogadhassam ajándékait. Várom alázattal, hogy megnyíljon az illatok világa előttem, és addig is bizalommal gyönyörködöm testvéreim örömébe. Te, ki nem hiszel, lehet, hogy még nem is próbáltad használni ezt a csodás képességedet. Bizalommal tedd össze kezed, szólítsd meg Megváltódat ki azt mondja a Szentírásban: „az ajtóban állok, zörgetek, ki megnyitja az ajtót ahhoz bemegyünk..." Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mind nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s ez életadó kis forrás vizénél mindaz mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot!


Imádkozom, hogy a hit éve számodra a hit megtalálásának az éve legyen!


Kisebb testvéri szeretettel,


Csaba testvér

A húsvéti idő lezárását, a Szentlélek eljövetelét ünnepli az Egyház május 27-én, pünkösdvasárnap. Az Egyház megszületésének és a Krisztustól kapott missziós küldetésnek az emlékére a püspökök - szerte a világon - ilyenkor szolgáltatják ki a bérmálás szentségét.   



Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk a Szentlélek kiáradásának történetét, amely leírja, hogy az apostolok mindenkinek a saját nyelvén hirdetik az evangéliumot. Isten a nyelvek csodájával hozta létre azt az egységet, amely a közös hit megvallásával kapcsolja össze a különböző nyelven beszélő embereket. Ezzel született meg az első pünkösdkor a katolikus, vagyis egyetemes egyház.

A pünkösdi ünnep során három fontos eseményre emlékezünk: ekkor jött el a Szentlélek, mint Krisztus megváltó tettének gyümölcse és beteljesítője; ekkor alapította meg Krisztus az egyházat, valamint az egész világra kiterjedő missziós munka is kezdetét vette.

 




Húsvéti katekézis

 

Hitünk és reményünk alapja. (ApCsel 10 34a, 37-43)

 

a) Jézus apostolai, majd első hívei, amikor az üdvösség jóhírét hirdették, akkor tanúbizonyságot tettek nemcsak Jézus szavai, tettei és halála, hanem feltámadása mellett is. Feltámadása nélkül Jézus keresztje nem lett volna több mint kudarcának rút emlékeztetője, egy áldozatnak az emblémája, jelképe. Feltámadásának erejéből azonban a győzelem jelképévé lett, az üdvösség jelévé.

 

b) Ez derül ki abból a történetből, amelynek helye Cézareában volt, nem sokkal Jézus mennybemenetele és a Szentlélek elküldése után. Ez a nagy tengerparti város, amelyben a helytartó is lakott, mintegy harminc kilométerre volt Jeruzsálemtől. A főszereplő egy római százados, tehát nem zsidó ember, messziről érkezett zsidó földre, valahonnan Itáliából. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve igen szép jellemzést ad róla: ,,Egész házanépével együtt vallásos és Istenfélő ember volt, sok alamizsnát osztott ki a nép között, és szüntelenül imádkozott az Istenhez.'' (ApCsel 10, 2) Hogyan lett Istenhívő ő és házanépe, erről semmit nem tudunk. A legfontosabb részletet azonban közli Lukács, a könyv írója. Kora délután lehetett, amikor Kornéliusznak angyal jelent meg és ezt mondta: ,,Imádságaid és alamizsnáid felszálltak Isten színe elé, és ő megemlékezett rólad.''(4.v.) A szöveg tehát világosan jelzi, hogy az imádságnak és a jócselekedeteknek kegyelmet kiérdemlő hatása van és most ennek konkrét tartalmát is jelzi: Hívd el házadba Pétert, szól az angyal üzenete. Ő nem is volt közel valahol a város egy másik utcájában, hanem egy másik helyiségben, Joppéban. Péter közben ugyancsak isteni megvilágosítást kap, amely arról tájékoztatja, hogy aki Krisztus-hívő akar lenni, nem kell se zsidónak lennie, se a zsidó vallás szertartási törvényeit nem kell megtartania. A Szentlélek pedig arra biztatja, ha követek érkeznek a kéréssel, hogy menjen velük, teljesítse kívánságukat. Így lélekben már felkészülve hallgatja meg a pogány, de Istenfélő százados követeinek beszámolóját: gazdánk ,,egy szent angyaltól parancsot kapott, hogy hivasson téged házába és hallgassa tőled az igéket.''(22.v.) A százados jámborsága tehát nem is akármilyen kegyelmet érdemel ki számára Istentől. Pétert hívhatja házába, Jézus apostolát, kereszthalálának és feltámadásának tanúját, aki Krisztustól kapott megbízással hirdeti a Megváltó eljövetelének és a megváltás megtörténtének örömhírét! Megkapja azt a kegyelmet is, hogy amikor Péter megérkezik és elmondja neki Jézus örömhírének tartalmát, a százados ezt házanépével együtt hívő lélekkel fogadja! Ez a szentírási történet számunkra is bátorító üzenetet tartalmaz. Bízhatunk abban, hogy a mi imádságaink és jócselekedeteink is felszállnak Isten színe elé. Érdemeket jelenthetnek ahhoz, hogy így kiérdemeljük mások számára a megtérés kegyelmét. Kiérdemelhetjük a kegyelem indításait másoknak ahhoz, hogy Isten szolgáitól meghallgassa és elfogadja az ,,igéket.''

 

c) Nagyon tanulságos az is, ahogyan Péter a századosnak és házanépének Jézusról beszél. Érdekes, hogy feltételezi, Jézus híre eljutott a századoshoz is. Isten elküldte igéjét Izrael fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által, aki mindennek az Ura, mondja Péter, és utána jelzi: Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában a János által hirdetett keresztség után, hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög hatalmába kerített, mert Isten vele volt.''(38.v.) Mi pedig tanúi vagyunk mindennek és annak is, ami ezután történt. ,,Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanuknak, minekünk, akik ettünk, ittunk vele, miután halottaiból feltámadt.'' (ApCsel 10, 39-41) Péter tehát Jézus feltámadására helyezi igehirdetésében a hangsúlyt. Amit hirdetett, amit tett, annak igazságát az bizonyítja, hogy Isten feltámasztotta őt. Ám a százados igazi megtéréséhez még valamire szükség volt. ,,Miközben Péter ezeket a szavakat mondta, a Szentlélek leszállt azokra, akik az igét hallgatták.'(44.v.) Ez oly módon történt, hogy Péter és környezete számára is nyilvánvaló lett. (46.v.) A százados és házanépe számára nagy kegyelem, hogy szemtanúktól és Istentől kiválasztott tanúktól ismerik meg Jézus életének, kereszthalálának feltámadásának igazi valóságát, és az üdvösség titkát, amelyben ez által részesülünk. Ahhoz, hogy igazi hívők legyenek, szükség van a Szentlélekre is, aki ugyancsak rájuk szállt. Mindez együtt teszi lehetővé a századosnak és házanépének megkeresztelését. Bár mi nem lehetünk Jézus életének, halálának, feltámadásának szemtanúi, de azzal az öntudattal vallhatjuk meg keresztény hitünket, hogy az evangéliumokon keresztül és az egyház közvetítésével ezektől a szemtanuktól fogadtuk el mi is Jézus feltámadásának örömhírét. Ez bizonyítéka annak, hogy mindaz igaz, amit hirdetett, és diadalmas jele annak, hogy ő győzelmet aratott a halálon. Így ez számunkra is elvesztette fenyegető arcát. A halálban Krisztussal találkozunk, hogy örök életével ajándékozzon meg minket. Ha így élünk, és ilyen hittel beszélünk életünk értelméről, bízhatunk abban, hogy ez tanúságtétel lesz mások számára, és a Szentlélek erejével segítség a megtéréshez.

 

Forrás: www.katolikus.hu

 



 

Pilinszky János: Nagyböjti levél

 

Bűneinkről hajlamosak vagyunk valamiféle jogászi szintről ítélkezni, s így, ha mindjárt esendőnek és bűnösnek érezzük is magunkat, úgy véljük, mérhetetlen távolság választ el bennünket a „nyilvános bűnösöktől”, a „bűnözők” kirekesztett világától. Ez igaz lehet, és kikerülhetetlen a gyakorlatban. Vallásos értelemben azonban nincs ildomos és ildomtalan, következményekkel járó és következmények nélküli bűn. Bármilyen bűnről legyen is szó: a felismerés és a beismerés minden kiút kezdete. A valóban fölismert bűn elviselhetetlen súllyal nehezedik ránk.

Mégis, és itt van Isten végtelen irgalma, nincs erény, mely pontosabb, gyökeresebb leckét adhatna nekünk az alázatról, mint épp a fölismert és megszenvedett bűn kétségbeesésig ható, lényegében elviselhetetlen terhe. Aki ezt csak egyszer is megtapasztalta, aki ebből csak egyszer is leckét kapott, tudja igazán, hogy gyötrelmére egyedül az ártatlanul szenvedő Isten bocsánata hozhat föloldozást és gyógyulást.

 

A nagyböjt ilyen értelemben az alázat legfőbb iskolája számunkra, „a katarzis évada”, mely halandó voltunk megértésében, belátásában és elfogadásában tetőzik. Az, hogy bocsánatot nyerünk, és az, hogy halálunk után az örök élet ígérete vár ránk: tökéletesen ingyenes, isteni ajándék. A nagyböjti időszak szelleme fokozhatatlanul drámai, se a bűn realitását, se a halál tényét nem szépíti.

 

Ellenkezőleg: mindkettőnek, a halálnak és a bűnnek is, pontosabban halálunknak és bűneinknek is teljes súlyát tárja elénk. Félelmetes iskola. És szabadulásunk belőle – minden megszenvedettsége ellenére – mégse valamiféle törvényszerű átmenet gyümölcse, hanem olyan ajándék, mely minden reményt, minden elképzelést fölülmúl békéjével és makulátlan szeretetével. Ha az újkori irodalomból azt az írót kellene megneveznem, akinek műveiben a nagyböjt nagy metafizikai drámája a legmélyebben és talán leg-szélesebben nyert megfogalmazást, minden bizonnyal Dosztojevszkij nevét említeném legelöl. Ő talán az egyetlen „klasszikusunk”, akinek „mondandója” még ma is nyitottan áll előttünk. A „bűn őrületétől” kevesen gyötrődtek annyit, mint ő (egyik rövid posztumusz műve a világirodalom legfélelmetesebb önvallomása), de a megsebzett „Báránytól” nyert ítélet csodálatos békéjéről se tudott író nálánál „többet” papírra rögzíteni. Az, hogy befejezésül épp Dosztojevszkijre hivatkozom, többek közt azt is bizonyítja számomra, hogy a nagyböjt „enyhített”, mai formája semmiképp se von le semmit annak örök (égetően örök) aktualitásából. Ellenkezőleg: minél előbbre jutunk a történelemben, annál nyilvánvalóbban fölszínre kerül az emberi sorsnak az a „mélyrétege”, változatlan, lényegbeli tényezőivel együtt, amiről az Evangélium beszél. Milyen jó volna végre valóban meghallanom, meghallanunk.


Három karácsonyi katekézis



A karácsony legyen valóban keresztény és figyeljünk oda jobban a szegényekre – a Szentatya karácsonyi jókívánságai a szerdai általános kihallgatáson
21/12/2011.

XVI. Benedek pápa szerdán délelőtt a vatikáni VI. Pál aulában tartotta meg az általános kihallgatást alig néhány nappal karácsony előtt a világ számos országából érkezett hívőseregnek. Olasz nyelvű katekézisében, amelyet rövidebb formában megismételt a világnyelveken, a pápa az ünnep valódi jelentéséről elmélkedett. A karácsonyi külső jelei szépek és fontosak – mondta a Szentatya – de ne tereljék el figyelmünket az ünnep igazi jelentéséről, sőt inkább segítsenek abban, hogy teljesebben megértsük szent és keresztény mivoltát.

A karácsonyi liturgiával az egyház bevezet bennünket a Megtestesülés nagy misztériumába. A karácsony nem egyszerűen Jézus születésének évfordulója, bár az is. Több annál, egy Titok ünneplése, amely egyszer s mindenkorra megjelölte az emberiség történelmét. Isten maga eljött, hogy közöttünk lakozzék, ténylegesen olyan lett, mint amilyenek mi vagyunk. Ez a Titok a mi hitünknek és életünknek az értelme, ezt a Titkot ünnepeljük a szertartásokban, főként pedig a szentmisében. Vannak, akik felteszik a kérdést: mindez olyan régen, két ezer évvel ezelőtt történt, hogyan tudok én ebben részt venni?

Karácsony éjjelének szentmiséjében, a válaszos zsoltárnak ez a refrénje: „Üdvözítő született ma nekünk.” A „ma” határozószó többször megismétlődik a karácsonyi szertartások során Jézus születésének eseményére való utalással. A liturgiában ez az esemény túlhalad az idő és a tér korlátain és jelenné válik, hatása a napok, az évek és az évszázadok múlásával ma is tart. Amikor a liturgia azt mondja, hogy Jézus „ma születik”, azt hangsúlyozza, hogy ez a Születés átjárja az egész történelmet. A hívő emberek számára a karácsony újból és újból megismétli azt a bizonyosságot, hogy Isten valóban jelen van és közel áll hozzánk. Abban a Betlehemben született Gyermekben Isten valóságosan az emberek közelébe ment, ő maga emberré lett, és mi találkozhatunk vele most, egy olyan „mában”, amely nem ismeri az alkonyt.

A pápa a szerdai általános kihallgatáson elhangzott katekézisében hangsúlyozta, hogy a názáreti Jézus eseménye természetesen meghatározott pillanatban és helyen történt. Az örökkévaló belépett az idő és a tér határai közé, lehetségessé tette, hogy mi „ma” találkozzunk vele. A karácsonyi időszak liturgikus szövegei segítenek bennünket abban, hogy megértsük a Krisztus üdvösséghozó művének állandó jelenvalóságát, amely fontos minden ember és az egész emberiség számára.

A Szentatya Nagy Szent Leó karácsonyi homíliájának szavain keresztül is bemutatta az ünnep mélyreható jelentését: „Testvérek, örvendezzünk az Úrban és nyissuk ki szívünket a tiszta öröm előtt, mert felkélt új megváltásunk és az örök boldogság napja. Ebben az évenként ismétlődő ünnepkörben megújul üdvösségünk örökké tartó magasrendű misztériuma.”

A betlehemi történést mindig a húsvéti misztérium fényében kell szemlélnünk. Jézus megtestesülése és születése előrevetíti az ő halálát és feltámadását. A karácsony és a húsvét egyaránt a megváltás ünnepei. Amint a hajnal megelőzi a nap világosságát, úgy a karácsony hirdeti már a keresztet és a feltámadás dicsőségét. Az egyházatyák Krisztus születését mindig teljes megváltó műve fényében olvasták, melynek csúcspontja a húsvéti misztérium. Isten Fiának megtestesülése az üdvösségnek nemcsak kezdete és feltétele, hanem üdvösségünk misztériumának jelene is. Isten emberré lesz, gyermekként megszületik, felölti testünket, hogy legyőzze a halált és a bűnt. Nagy Szent Vazul szavaival: „Isten azért ölt testet, hogy lerombolja a benne rejlő halált. Amint a méreg hatását megsemmisíti az ellenszer, amint a ház sötétségét eloszlatja a nap fénye, úgy az emberi természetet uraló halált lerombolja Isten jelenléte.”

A Szentatya végül ezeket a szavakat intézte az általános kihallgatásra egybegyűlt zarándokhoz: „Örömmel éljük meg a közelgő karácsonyt, azt a csodálatos eseményt, hogy Isten Fia ma is megszületik, hogy Isten valóban közel van hozzánk és találkozni akar velünk. Ő az igazi világosság, mely eloszlatja az emberiséget és az életünket beburkoló sötétséget. Az Úr Karácsonyán szemléljük Isten végtelen szeretetének útját, Aki Fia Megtestesülése, Kínszenvedése, Halála és Feltámadása misztériuma által felemelt bennünket önmagához. Szent Ágoston szavaival: „Krisztusban az Egyszülött istensége részvétellé lett a mi halálunkban, hogy így mi részesei lehessünk az ő halhatatlanágának.”

A Szentatya végül a szerda délelőtti általános kihallgatás minden résztvevőjének és hozzátartozóiknak azt kívánta, hogy valóban keresztény módon ünnepeljék a karácsonyt, hogy a nap jókívánságai annak az örömnek legyenek a kifejezései, hogy Isten mellettünk van és együtt járja velünk életünk útját.

A szerdai általános kihallgatás kedves és jelentőségteljes mozzanata az volt, hogy három dél-koreai kisgyermek átadta a pápának 33 katolikus társa rajzait. A dél-koreai szentszéki nagykövetség hirdette meg ezt a rajz versenyt a szöuli főegyházmegye katolikus újságjában XVI. Benedek pápa pappá szentelésének 60. évfordulója alkalmából. A versenyen 1200 gyermek vett részt. A három koreai gyermek jelen lesz a pápa éjféli miséjén a Szent Péter bazilikában. Egyikük koreai nyelvű könyörgést mond, a másik kettő pedig elsőáldozó lesz. A koreai szentszéki nagykövetség ezzel a gesztussal akart köszönetet mondani a pápának az emberiség javára végzett szolgálatáért és a koreai nép iránt tanúsított szeretetéért.

A pápa a kihallgatás alkalmával köszöntötte még a 19. karácsonyi jótékonysági hangverseny művészeit. Köztük volt Al Bano, Enrico Ruggeri, az amerikai Dionne Warwick és az ír Ronan Keating, akik a kihallgatás végén személyesen is köszönthették a Szentatyát.
(ik)

 

KARÁCSONY LÉNYEGE

 

Az Ószövetség népe egyre türelmetlenebbül várta az Istentől megígért Messiást, ezzel

a vágyódással kereste az Istent. Ugyanakkor az Advent liturgiájában fölcsillan a

másik oldal is: egyre élesebben láttatja velünk magát az Istent. Azt az emberszerető

Istent, aki még a bűnével Tőle elszakadt embert is annyira szerette, hogy valósággal

vágyódott arra, hogy újra fölemelhesse.

 

Az első Karácsonykor ez a kétirányú vágyódás, tehát alulról fölfelé és fölülről lefelé,

egyszerre teljesült.

 

Betlehemben megszületett a Megváltó, emberré lett az Isten. Az emberiség ádventi várakozása, vágyakozása szünet nélkül folytatódik. Ma is minden ember vágyódik a boldogságra, keresi az Istent. Még azok sem tudják kiiktatni szívükből ezt a vágyat, akik hallani sem akarnak Róla.

Ők is keresik a boldogságot. Lehet, hogy nem találják meg, mert nem jutnak el a Karácsonyig.

 

Az első Karácsonykor emberként született meg az Isten Fia, maga az Isten részese lett

Jézusban a mi emberségünknek, de kizárólag azért, hogy mi emberek, a történelem

egész folyamán éppen Jézus életáldozata által kiengesztelődve Istennel, részesei lehessünk az Ő isteni életének, vagyis újra gyermekeivé válhassunk.

 

Az első Karácsonykor kezdődött a földön az a hallatlanul nagy isteni mű, ami a bűnbeesett emberiség boldog jövőjét újra lehetővé tette. Akkor született emberként az a Megváltó Isten, Aki a keresztfán jóvátette bűneinket. Ha mi is akarjuk, Isten kegyelméből eljuthatunk az Ő örök, isteni boldogságába.

Karácsony tehát semmiképpen sem csupán valami emlékezés, nem valami bájos esemény idillikus évfordulója, hanem a lehető legcsodálatosabb valóság, a legnagyobb tény, a legboldogítóbb örömhír.

 

Örvendjünk és ujjongjunk tehát igaz szívből mindannyian, akik hiszünk a Karácsonyi

Jézusban és szívünkbe fogadjuk Őt a szentáldozásban.

 

Olofsson Placid

 

 

 

KARÁCSONYI GONDOLATOK

„Deus in minimis maximus” (Isten a legkisebbekben a legnagyobb) - mondta Szt. Ágoston.

Az anyai és gyermeki szeretet törékeny kicsinységében mond Isten igent a világra. E születés a legnagyobb szegénységben történik.

A Gyermek beleszületett az emberiség nyomorába: rongy, pólya, istállólámpa, állati pára, tehetetlenség.

 

A magyar karácsonyi népénekek végtelen variációkban ismétlik: „Hol a fényes palota? Hol a díszes nyoszolya?” Valóban, valóban: „szegények barátja lettél”. Hideg az istálló, teljes a kivetettség: ilyen mélységekbe száll le az, aki majd a szegényeknek hirdeti az örömhírt (Lk.4,18; 7,22), aki boldognak mondja a szegényeket (Lk 6,20), aki a koldus Lázár mennyei boldogságát ecseteli (Lk16,11).

 

Nem a társadalmi igazságtalanság eltűrésére és a hatalmasok előtti meghunyászkodásra biztat bennünket ennek a Gyermeknek a szegénysége.

 

Hiszen ő maga kiáltotta oda a hatalmasoknak: „Jaj nektek, gazdagok!” (Lk 6,24). Jézus pártján áll, aki a szegények jogaiért küzd; Jézus társaságában érezheti magát, aki a szegények mellé áll.

De mégis: a szegények közé született Jézus a nagy bizonyíték, hogy senkinek sincs oka kétségbeesni, magát nyomorúsága miatt az Istentől elhagyatottnak vélni.

 

A legnagyobb ínségben is vele van az isteni szeretet, mégpedig egy szerető anya ölén pihenő kisgyermek képében.

 

Nemeshegyi Péter

 

Minden Kedves Hívünknek és Olvasónknak kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket,

valamint áldásos, békés, boldog és örömteli új esztendőt kívánunk!



 

„Isten mindig meghallgatja a bajban lévők segélykiáltását”

A Szentatya katekézise a szerdai általános kihallgatáson

 

 

Szeptember 7-én, a pápai audiencia alkalmával XVI. Benedek a nyári pihenőidőszakot követően ismét a Szent Péter téren fogadta a világ zarándokait. Az imáról szóló katekéziseit folytatva ezúttal a harmadik zsoltárról elmélkedett.

 

A zsoltárban a zsidó hagyomány szerint Dávid király imádkozik fia, Absalom elől menekülve. A király életének egyik legtragikusabb időszaka volt ez, amikor fia erőszakkal megszerezte a hatalmat és arra kényszerítette, hogy hagyja el Jeruzsálemet. Dávid félelme jelenik meg ebben az imában: „Mennyien szorongatnak, Uram. Mennyien fordulnak ellenem! Hányan mondják rólam: Nincs menedéke Istenénél!” Emellett jelen van benne az élő Istenbe vetett bizalom, noha ellenségei próbálják elszakítani őt Istentől azt állítva, hogy nyomorúságában nem nyújt neki segítséget, sem vigaszt.

Ez a kísértés, vagyis az, hogy elveszíti hitét, Isten közelségébe vetett bizalmát, minden hívőt fenyeget – magyarázta a Szentatya. Az igaz ember azonban kiállja a próbát, erős marad hitében, Istenbe vetett bizalmában, s így igaz életre lel. Ez a zsoltár mindannyiunkat személyesen érint. Félünk, hogy Isten talán nem üdvözít bennünket, nem ismer minket. A hit elvesztésére irányuló kísérlet az ellenség utolsó próbálkozása, amellyel szemben ki kell tartanunk, csakis így találhatunk rá Istenre és a valódi életre. Isten segítség, védelem, üdvösség. Mindenkit megvéd és győzelemre vezet, aki rábízza magát – mondta a pápa.

 

A harmadik zsoltár a bizalomról és a vigasztalásról ad példát; veszélyben, fájdalmak közepette, az élet nehéz pillanataiban megnyitja szívünket a hit bizonyosságára. Isten mindig közel van hozzánk, problémák, nehézségek idején is: meghallgat, válaszol és megszabadít. Ám ehhez szükséges, hogy fel tudjuk ismerni jelenlétét és el tudjuk fogadni az utat, amelyet mutat. Imádkozzunk azért, hogy az Úr adjon hitet nekünk, segítsen minket gyengeségünkben és tegyen minket képessé az imára a nehézségek idején. Ő a mi „védőpajzsunk” és „dicsőségünk”  – fogalmazott a Szentatya, majd katekézisét követően köszöntötte a Szent Péter téren jelen lévő híveket, köztük a magyar zarándokokat is: „Isten hozta a magyar híveket, különösen is a miskolci jezsuita gimnázium csoportját és azokat, akik Szatmárnémetiből érkeztek! Kedves fiatalok, tanuljatok meg evangéliumi egyszerűségben élni és az életnek örvendeni! A kassai szent vértanúk közbenjárását kérve szívesen adom rátok apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

 

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

(mk)

A szenvedés örömmé válik
 
 
I. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért“ (Jn 15,13)
 
  Auschwitz... Haláltábor... 1941. Egy fogoly megszökött, helyette 10 társának kell a szörnyű éhségbunkerben meghalnia. Az egyik elítélt felkiált: „Mi lesz a családommal?!“... Ekkor kilép a sorból egy fogoly. A parancsnok revolvert ránt: „Mit akarsz?“ -“Szeretnék meghalni helyette“ - válaszolja az. „Ki vagy te?“ -“Katolikus pap.“ - És Kolbe atya engedélyt kap, hogy éhen haljon társa helyett... A bunkerből, ahonnan máskor az éhenhalók kínos nyögése és üvöltése hallatszott, most napokon át ének- és imádságfoszlányok szűrődnek ki...
 
  A kereszténység történelmében se szeri se száma a hasonló eseteknek, amikor valaki életét adta egy másik - számára sokszor ismeretlen - emberért. A német internálótáborokban is többen voltak, akik Kolbe atyához hasonlóan felajánlották életüket egy-egy halálra ítélt helyett. Ismertebb például a francia Erzsébet nővér esete. - Hasonló elszántság élt a középkorban pl. a „fogolykiváltó“ rend tagjaiban. E szerzetesrend a XIII. sz.-ban alakult azzal a céllal, hogy a török rabszolgaságba jutott keresztényeket kiváltsák. A közösség tagjai fogadalmat tettek, hogy végső szükségben magukat is cserébe adják a rabokért. Az adatok szerint több, mint százezer foglyot váltottak ki (köztük magyarokat is). Néhány ezren véglegesen ott maradtak valaki helyett rabszolgának...
 
  Minden ember érzi az önfeláldozás nagyságát. De keveseknek van rá bátorságuk. Honnan merített sok keresztény erőt ahhoz, hogy életét adja számára ismeretlen emberekért?
  Az Egyház történetében még több olyan személyt ismerünk, akik lelkükben ajánlották fel szenvedéseiket, életüket Istennek másokért.
Voltak közülük, akik felajánlásuk szellemében egy életen át vezekeltek, önmegtagadást vállaltak: mint pl. Árpád-házi Szent Margit tette – a magyar népért. - Mások felajánlását Isten konkrétan is elfogadta, mint pl. Salkaházi Sáráét. - Ő 1943-ban felajánlotta Jézusnak életét a háború üldözötteiért. Kérte, hogy Jézus fogadja el azt a szenvedők helyett. Közben üldözött zsidókat rejtegetett, segített, szöktetett. 1944-ben a nyilasok fölfedezték működését. Karácsony napjaiban lelőtték, testét a Dunába dobták. Nyugodtan ment a halálba, hiszen Jézussal önként vállalta azt.
  Boldog Apor Vilmos győri püspököt 1944-ben az orosz katonák lőtték le, mert a püspökvár pincéjében rejtőző nőket védelmezte.
 
  Sok emberben él a vágy, hogy szenvedést vállaljon át távoli vagy közeli szeretteitől, de nem tartja azt lehetségesnek. A keresztények élete viszont erről a hitről tanúskodik. Vajon valóban átvállalhatjuk
mások szenvedését?
 
II. „Szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket“ (Jn 15,12)
 
  1. Értünk vállalta a szenvedést
  A Szentháromság életének lényegi eleme az eggyé válás. Jézus is egész életében eggyé vált az emberekkel. Kiüresedésének és eggyé válásának beteljesedése szenvedése és kereszthalála volt. Szenvedésében magára vette az emberi nyomorúság minden formáját: eggyé vált az elesettekkel,
a megvetettekkel, a kétségbeesettekkel, a haldoklókkal. Eggyé vált azokkal, akiket kigúnyolnak, elítélnek, akik körül minden összeomlott... - És meghívta követőit arra, hogy ők is tegyenek úgy,
mint Ő.
  De Jézus szenvedésében nemcsak egyszerűen „sorstársunkká“ lett. Olyat tett, amit csak Isten tehet: átvállalta sorsunkat. Eggyé lett az emberrel, hogy az emberiség nevében tudjon Isten előtt cselekedni. S ha az ember a nehézségekben Nem-et mondott Istennek a bűnben, Ő vállalta a legsúlyosabb szenvedést, és ott az emberiség nevében Igen-t mondott az Atyának. így váltott meg minket a bűn, az Isten-nélküliség rabságából. Így nyílt újra szabad utunk az Atyához (vö. 26. l.).
 
  A próféták azt jövendölték, hogy a Messiás „a mi betegségeinket viseli, a mi fájdalmainkat hordozza“; hogy „bűneinkért szúrják át, gonoszságainkért törik össze“, hogy „szenvedéseivel sokakat megigazulttá tesz“ (Iz 53,4-5.11).
  Gondold végig Jézus szenvedésének történetét, és minden eseményben tudatosítsd: Jézus szenvedésének állomásai jelzik, hogy Ő magára vette az emberiség minden fájdalmát.
  - Jézus három évig a szeretetről tanított. Mindenkivel jót tett. Mivel azonban az egész nép lelkesedett érte, és királlyá akarták tenni, a nép vezetői hamis vádak alapján halálát keresték.
  - Nagycsütörtök éjjelén az Olajfák-hegyén imádkozott. Apostolait kérte, hogy imádkozzanak vele, de azok elaludtak. Jézus látta maga előtt a jövőt, a sok bűnt, hálátlanságot - s fájdalmában vérrel
verejtékezett.
  - Közben odaérkezett az elfogatására küldött csapat: vezetőjük Júdás, az áruló tanítvány. Jézust elfogták. A tanítványok elfutottak.
  - Kaifás főpaphoz vitték. Arcul verték, igazságtalanul halálra ítélték.
  - Egy éjszakát töltött a zsidó főpap házának udvarán, gúnyolódó katonák között. Bekötötték a szemét, leköpdösték. Ugyanezen éjjelen Péter, a főapostol megtagadta Őt.
  - Reggel Pilátus elé vitték. A zsidók, akikkel annyi jót tett, most halálát követelték. Helyette egy rablógyilkos (Barabás) szabadon bocsátását kérték. Pilátus látta, hogy Jézus ártatlan, de félt a
zsidóktól. Megostoroztatta, majd halálra ítélte Őt.
  - Azután vállára tették a keresztet, és elindult a Golgotára. Útközben kimerülten többször elesett.
  - Kényszerítettek egy arra menő embert, Simont, hogy segítsen vinni keresztjét. De az eleinte nem akart segíteni.
  - A Golgotán két gonosztevő között keresztre szögezték. Ellenségei még a kereszten is gúnyolták: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, s hiszünk neked.“
  - Jézus nem szállt le a keresztről, hanem imádkozott gyilkosaiért és mindnyájunkért (vö. Mk 14,32-15,37).
 
  2. Magára vette a bűnösök fájdalmát
  Gondolkoztál már azon, mikor szenvedett Jézus a legkínzóbban? Jézus egész életének legmegrázóbb titka, amikor a kereszten összetörten felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?“ (Mt 27,46). - Hogyan hagyhatta el az Atya Fiát? Hogyan hagyhatta el Isten az Istent?
  Isten nem hagyta el Jézust, hiszen Jézus maga is Isten. Ez a kiáltás Jézus emberszeretetének csúcsát jelzi. - Jézus magára vette minden ember életét. így magára vette azok sorsát is, akik a bűnben vagy az Istentől való távolság sötétjében kínlódnak (vö. Iz 53,6; 2 Kor 5,21).
És Jézus - aki maga a tisztaság, aki maga Isten - a mi bűneink súlyát, az Isten-nélküliség fájdalmát átérezve kiáltott fel: „Istenem, miért hagytál el engem?“ - Jézus e kiáltása jelzi, hogy nincs olyan
bűnös vagy „Isten-nélküli“ ember, akivel Ő ne vállalt volna életközösséget, s akit meg ne váltott volna. E kiáltás arra tanít, hogy nincs többé olyan fájdalom, amelyben Jézus titokzatosan jelen ne volna.
 
  Egy anya minél jobban szeret, annál inkább átérzi gyermekei szenvedését vagy bűnét, Jézus pedig annyira szereti az embert, hogy magára vette életünket.
 
  Megsejthetjük tehát, hogy bűneink valóban keresztre szögezik, és a legnagyobb sötétségbe taszítják Őt.
 
  3. Értelmet adott a szenvedésnek
  Krisztus szenvedésében mások szenvedését hordozta. És Ő lehetővé tette számunkra is, hogy életünket, szenvedésünket felajánljuk másokért - hogy életünkben, szenvedésünkben hordozzuk mások életét, fájdalmát. A keresztény így Jézus által választ kapott az emberiség egyik
legkínzóbb kérdésére: hogy mi a szenvedés értelme. - Ezért tud örömmel szenvedni; mert tudja, hogy Krisztus megváltó életét folytathatja, s Vele egyesülten felajánlhatja életét, szenvedését másokért.
 
  Lehetséges az, hogy mi mások helyett szenvedjünk? - kérdezed. - Minden ember lelke mélyén él a vágy, hogy tudjon segíteni annak, akit szeret; olyankor is, amikor úgy látszik, hogy nincs segítség. Ha ez a vágy mindenkiben él, akkor nincs semmi ellentmondás abban, hogy legyen megoldása is. (Sőt, a kereszténység isteni eredetének egyik nagy bizonyítéka, hogy az ember megoldhatatlannak hitt vágyaira is megoldást ad.)
 
  Az ember egyik legmélyebb vágya teljesül, amikor felismeri, hogy segíthet távollevő vagy fizikailag megközelíthetetlen embertársain. - Jézus a szeretet teljességére vezetett el, amikor azt mondta, hogy
imánkkal, szenvedésünkkel segíthetünk másokon. S ezzel megadta az élet igazi értelmét is. Hiszen ez azt jelenti, hogy a szenvedésnek, a halálnak is van értelme. Azt jelenti, hogy minden tett szeretetté
változtatható, minden szenvedéssel segíthetünk másoknak. – Az édesanya, aki egyik veséjét odaadta gyermekének, majd ezután súlyos szenvedések közt meghalt, mégis boldog volt, mert tudta, hogy gyermeke életét megmentette. Hasonlóan a szenvedés Jézus által elveszítette elviselhetetlenségét és értelmetlenségét, mert van értelme, gyümölcse.
 
        III. „Örömmel szenvedek értetek...“ (Kol 1,24)
 
  Jézus eggyé vált a szenvedőkkel, magára vette az Istentől távol élők fájdalmát. Pál apostol, aki megértette ezt a titkot, ezt írta börtönéből: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára.“
„Örömmel szenvedek“, mert Jézussal másokért szenvedek (Kol 1,24).
 
  Te nem akarsz segíteni másokon? Eddig felszisszentél, ha fájdalom ért. Ezentúl egyesülj ilyenkor a másokért szenvedő Jézussal! És örömmel ajánld fel fájdalmadat valakiért, akit szeretnél, hogy megtérjen!
  - Egy általános iskolás mondta: Ebben a hónapban minden szenvedésemben köszönteni szeretném Jézust; s felajánlom azokat barátom megtéréséért.
 
Összefoglalás
 
53. Miért keserű dolog az ember számára a szenvedés?
A szenvedés keserű dolog az ember számára, mert nem látja értelmét.
 
54. Miért szenvedett Jézus?
Jézus értünk szenvedett, hogy minket megváltson. (Magára vette fájdalmainkat, bűneinket, hogy mi új életet kezdhessünk.)
 
55. Hogyan oldotta meg Jézus a szenvedés titkát?
Jézus nem vette el a világtól a szenvedést, de értelmet adott neki: Vele egyesülve felajánlhatjuk azt másokért.
 
Válaszolj!
 
1. Mit jövendöltek a próféták Jézus szenvedéséről?
2. Mi volt Jézus legfájdalmasabb szenvedése?
3. Hogyan érezhette Isten Fia azt, hogy Isten elhagyta Őt?
 
Feladat
 
1. A héten minden reggel emeld tekinteted a kereszten függő Jézusra, és már előre ajánld fel napod fájdalmait valakiért.
2. A hittanos közösségben ismét írjátok fel egy-egy papírra neveteket! Mindenki húzzon egy nevet! A jövő héten azért ajánld fel szenvedéseidet, akinek nevét kihúztad!
3. Olvasd el: Ady E.: Krisztus-kereszt az erdőn c. versét!
 
Beszéljük meg!
 
  A keresztvetésben a keresztre és a Szentháromságra gondolunk. Mi köze van e két titoknak egymáshoz? Mire emlékeztet a keresztvetés? Mire teszünk „fogadalmat“, amikor keresztet vetünk?
 
Tudod-e? Mi a keresztút?
 
  Jézus körülbelül másfél kilométeres úton - Pilátus palotájától a Golgotáig - hordozta a keresztet. A hagyomány szerint Szűz Mária gyakran végigjárta ezt az utat Fia feltámadása után. Az első
keresztények nagy tisztelettel vették körül a Golgota szikláját és Jézus sírját. A pogány Hadrianus császár viszont 135-ben – hogy nyomukat is eltörölje - pogány templomot építtet ide. (Ezzel azonban
még jobban megőrizte a szent hely emlékét.) A IV. században Nagy Konstantin keresztény templomot építtet a Golgotán, a „Feltámadás templomát“ (Szent Sír templomát), amely magába foglalja a keresztre feszítés helyét és a feltámadás sírját. Később néhány emléktáblát állítottak a keresztút egyes állomásainál. A középkorban alakult ki a keresztút mai formája a 14 stációval. (Ma szokássá válik, hogy egy 15. stációt is hozzátesznek, a feltámadásét.)
  Mivel sokan nem juthattak el Jeruzsálembe, az ottani keresztútra emlékezve sokfelé keresztutakat építettek (Kálvária-“hegyek“ jöttek létre), s a nép itt járta végig a 14 stációt, Jézus szenvedésére
emlékezve. Ma minden katolikus templomban van „keresztút“, a keresztények képtől képhez haladva lélekben a jeruzsálemi keresztutat járják végig.
  Szoktál keresztutat járni vagy veszel részt keresztúti ájtatosságon?
Kezdd (vagy kezdjétek) el! Sok kegyelem kapcsolódik az elmélkedésnek ehhez a formájához. Imakönyvedben is találsz megfelelő anyagot „Keresztút“ címmel, amely segítségedre lehet.
 
Forrás: Dr. Tomka Ferenc: Nagykorúság Krisztusban.

 


PÉNTEKI EGYETEM - III. 2011-03-11.

 (felnőttek katekizmusa - folytatás)

70. Mikor jön el ismét Jézus?
Jézus a világ végén jön el ismét.
 
71. Miért jön el Jézus a világ végén?
Jézus azért jön el a világ végén, hogy az embert föltámassza, megítélje, és a világot megújítsa.
 
72. Hogyan nevezzük a világ végén bekövetkező ítéletet?
A világ végén bekövetkező ítéletet utolsó ítéletnek nevezzük. 
 
73. Mi lesz az emberek sorsa az utolsó ítélet után?
Az utolsó ítélet után a jók a mennyországba, a gonoszok pedig a pokolba jutnak.
 
I. Külön ítélet
Az Egyház tanít az utolsó ítéletről, amely a világ végén következik be, és a ,,külön ítéletről''. Ez utóbbi azt jelenti, hogy lelkünk közvetlenül a halálunk után szembesül Istennel és önmagával, és látja, hogy milyen ítéletet hordoz magában: mi vár rá az örök életben.
 
1. Az örök boldogság
  A kinyilatkoztatás központi tanítása, hogy Isten a beteljesülésre, az örök boldogságra hívta meg az embert. -  Milyen lesz ez az örök boldogság, és kik jutnak oda?
 
a) Milyen lesz az örök boldogság?
  Jézus hasonlatokkal világítja meg az örök élet szépségét. Ezek mind az ember álmainak beteljesüléséről beszélnek: Olyan lesz az örök élet, mint egy mennyei lakoma (Lk 22,30), mint a Paradicsomkert (Lk 23,43), mint az igazság és béke hazája (Mt 13,43). Az éhező ott jóllakik, a szomjazó italra talál, elmúlik minden szomorúság, és öröm fog uralkodni (Jel 7,13-17).
 
E hasonlatok mind csak az Istennel való találkozást kívánják szemléltetni. A mennyország lényege: találkozás Istennel (1 Tessz 4,13-18; Jel 21,23; Fil 1,23; Jn 17,3). Isten végtelen szeretetének érezhető megtapasztalása. Sőt, nem csupán szokásos találkozás lesz ez, hanem titokzatos részesedése Krisztus és a Szentháromság belső életében.
 
Miért lesz olyan boldogító az Istennel való találkozás? – Vajon van-e vonzóbb, boldogítóbb az ember számára, mint a barátság, szerelem, hűség, megértés? Ezekért az értékekért készek vagyunk mindenről lemondani. De a földön nincs senki, aki tökéletesen megérthetne, aki oly tökéletes volna, hogy feltétel nélkül átadhatnánk neki magunkat. A szeretetnek ezzel a teljességével, amelyre egész bensőnk vágyik, Istenben találkozunk.
Az Istennel való találkozás a világ minden szépségének megtalálása is lesz, hiszen Isten minden szépség forrása. E szépségnek pedig egyedülálló fényt ad annak átélése, hogy mindez számomra is készült: szeretetből.
 
b) Ki jut az örök boldogságra?
Az örök élet egyesülés Istennel. Az örök élet azonban az ember számára a földön kezdődik. A beteljesült örök életbe az juthat el, aki már a földön istenes életet akar élni, s akinek élete az ajándékozó szeretetre épül. 
Üdvözülhetnek hitetlenek is? -  Ha valaki saját hibáján kívül nem hisz, de követi lelkiismerete szavát, az Isten útján jár (vö. Róm 2,14-16). Lelkiismerete a szeretetre indítja a nemhívőt is. „Aki pedig szeretetben él, az Istenben él, és Isten őbenne“ -  mondja a Szentírás (1 Jn 4,16). Tehát üdvözül (vö. 1 Tim 2,4-6).
 
2. Az örök kárhozat
Isten felkínálja szeretetét az embernek, de szabad döntésére bízza, hogy válaszol-e arra. Az ember előtt folyton nyitva áll a választás lehetősége: Vállalja-e a szentháromságos élet törvényét, vagy önzéssel, szeretetlenséggel szembeszáll Istennel? A Szentírás sokszor figyelmeztet a választás félelmetes súlyára. Teljes összeszedettséggel kell tehát figyelnünk arra, hogy mindig Isten mellett döntsünk (vö. Mt 25,1 k; Lk 12,36; Róm 13,11 stb.). Ha a kezünk, a lábunk Isten elleni cselekedetre vinne -  mondja Jézus - , inkább vágjuk le azokat, semhogy elveszítsük az örök üdvösséget (Mk 9,45).
 
a) Milyen a kárhozat?
  A Szentírás elrettentő vonásokkal rajzolja meg a kárhozat, a pokol kínját: A kárhozottak olthatatlan tűzben égnek, férgek marják őket, fájdalmukban sírnak és fogukat csikorgatják (Mt 8,12; 5,22; Lk 16,23-26). E képek egyetlen dolgot akarnak szemléltetni: A kárhozottak kínja az, hogy nem juthatnak el az Istennel való találkozás örömére, szeretetének világába.
 
Miért olyan nagy kín a kárhozat? -  Képzeld el a régi világ földbirtokosát, aki egy éjjeli mulatozáson elkártyázta minden vagyonát. Mit érzett, amikor kijózanodva hazatért? Amikor végigment a kerten, a kastély meghitt szobáin? Mindez az övé lehetne... Saját hibájából veszítette el... Hasonló a kínja a kárhozottnak. Halálakor világosan látja, hogy Isten felkínálta neki szeretetét, és ő szabad döntéssel utasította el azt életében. S most így kell élnie: az önzés szörnyű magányában... örökre...
Az örök élet tulajdonsága, hogy örök. A kárhozat is (Mt 25,41; Mk 9,45). Az örök kárhozatra nem Isten veti az embert, hanem saját maga. Isten ránk bízta, hogy a földön kialakítsuk egyéniségünket. A halállal azonban az ember lezárul. Aki a földön az önzést választotta és a szeretet ellen döntött, annak egyénisége halálakor sem képes megváltozni. Vagyis az örök életre állandósul benne a szeretet elutasítása. Isten pedig tiszteletben tartja az ember döntését. 
 
b) Ki jut a kárhozatra?
  A kárhozat is a földi élet folytatása. Az jut oda, aki a földön a szeretet ellen döntött, illetve aki nem élt krisztusi életet. – Aki nem válik eggyé Krisztussal halálában (vagyis abban, hogy életét adja embertársaiért), az nem lesz egy vele feltámadásában sem -  mondja a Szentírás (Róm 2,1-11).
 
  De vajon egyáltalán van olyan ember, aki kiérdemli az örök kárhozatot? Aki véglegesen a szeretet ellen döntött? A bűnök nem csupán a gyarlóság következményei? -  Hogy kik és hányan kárhoznak el, arról semmit sem tudunk. Bizonyos, hogy Isten senkit sem kárhoztat el. De az is bizonyos, hogy a Szentírás súlyosan figyelmeztet: óvakodjunk, nehogy örök halál legyen a sorsunk (Mt 7,13-14). Az önzés „kis“ tettei hozzászoktatják az embert, hogy egyre súlyosabb kérdésekben mondjon nemet lelkiismeretének és Istennek.
 
 3. A tisztulás állapota
A mennybe azok kerülnek, akikben tökéletesen él a szentháromságos élet. És mi történik azokkal, akik nem érték ugyan el ezt a tökéletességet, de nem utasították vissza a szeretetet? -  A Szentírás szól arról, hogy az ilyen emberek „átmeneti“ állapotba kerülnek, ott az úgynevezett „ideig tartó“ büntetésben részesülnek mindaddig, amíg meg nem tisztulnak bűneiktől és Isten látására nem jutnak. Ezt nevezzük a tisztulás állapotának vagy „tisztítótűznek“ (vö. 2 Kor 3,10-15; 11,32; Mt 5,25-26). -   A Szentírás és az Egyház vallja, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkeken imával (szentmise bemutatásával) segíthetünk (vö. 2 Makk 12,40-45).
 
  Miként tisztul meg az ember az átmeneti állapotban? -  A halál után a lélek egyszerre tisztán látja életének mulasztásait és Isten iránti nagy hálátlanságát. Ez égető fájdalommal tölti el; mind jobban ég benne az Isten utáni vágy. E fájdalmat a tűzhöz hasonlítja a Szentírás. Innen származik a „tisztítótűz“ elnevezés (vö. 1 Kor 3,15). Igyekszenek, de már nem lehetséges. Érdemszerző idejük lejárt!
 
II. A végítélet
A Szentírás elmondja, hogy a feltámadás és az új világ kialakulása előtt a régi világ elpusztul. Krisztus újra eljön és megítéli az emberiséget (Mk 13,27 k). Színes képekkel mutatja be a ,,világ végét'' és az ,,utolsó ítéletet'': ,,Az egek tűzben elpusztulnak, az elemek hőségben szétolvadnak'' (2 Pt 3,12). Harsonazúgás és lángoló tűz kíséri. Akkor megjelenik Jézus ,,az ég felhőin'', s eléje gyűlik az egész feltámadott emberiség. És Jézus igazságot szolgáltat: megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat (Mt 25,31 k; 1 Tessz 4,16; Zsid 10,27). S ekkor kezdődik az új ég és új föld, és a feltámadott emberiség új élete.
 
A világ végéről szóló szentírási leírások természetesen jelképesek. Egyetlen középponti igazságot akarnak tanítani: hogy Krisztus győz a világon, és győzelme (a szeretet győzelme) nyilvánvalóvá lesz az egész mindenség előtt. - Győzelmét két tény szemlélteti: 
a) minden elpusztult, ami nem alkalmas arra, hogy részt vegyen az örök életben,
b) az egész emberiség látni fogja a Krisztushoz tartozó igazak dicsőségét és a bűnösök kárhozatát (vö. 2 Tessz 1,9-10; Róm 2,5 k; Jn 3,17 k).
 
Az utolsó ítélet leírása és jelképei is ezt az igazságot ábrázolják.
- Az ítélet megértéséhez tudnunk kell, hogy a Szentírás másutt azt írja: nem Krisztus ítéli meg az embert, hanem az ember tettei (Jn 8,15; 5,23; 12,48). Vagyis az ítélet már most folyik (Jn 12,31): az ember tettein hordja az ítéletet. A halál utáni, illetve a világ végén bekövetkező ítéletben csupán nyilvánosságra jutnak rejtett dolgaink, s az ítélet, amelyet tetteinkkel kiérdemeltünk (vö. 1 Jn 3,1-3; Mt 8,10; Lk 8,17).
 
 Stuttgart, 2011.03.11.



„Az egyház megújítása a személyes megújulásban és a szívek megtérésében rejlik” – a Szentatya tanítása Bellarmin Szent Róbertről

23/02/2011

XVI. Benedek pápa a február 23-i szerdai általános kihallgatáson Bellarmin Szent Róbertet mutatta be a VI. Pál termet megtöltő zarándokoknak. Mint mondta, az itáliai szent alakja a nyugati egyházszakadás fájdalmas időszakához vezet minket, amikor a súlyos politikai és vallási válság következtében több nemzet is elszakadt az Apostoli Széktől.

Bellarmin Róbert 1542. október 4-én született a Sienához közeli Montepulcianóban. Anyai ágon unokaöccse volt II. Marcell pápának. 1560. szeptember 20-án lépett be a jezsuitákhoz, teológiai és filozófiai tanulmányait a neves Collegio Romano-ban (Római Kollégium), illetve Padovában és a belgiumi Leuvenben végezte. Nagy hatással volt rá az egyházatyák és Aquinói Szent Tamás tanítása. 1570. március 25-én szentelték pappá, majd ezt követően tanítóként tevékenykedett többek között a római neves jezsuita intézményben, a Collegio Romano-ban is. 1576 és 1586 között tartott előadásainak szövegét Kontroverziák címmel adta ki Rómában. Később az intézet növendékeinek lelki vezetőjévé, majd elöljárójává vált. VIII. Kelemen pápai teológusnak nevezte ki.

1597 és 1598 között írta meg egyik legkedveltebb művét, a Keresztény Doktrínát.
1599. március 3-án VIII. Kelemen pápa kreálta bíborossá, majd Capua érsekévé nevezték ki. Három éven keresztül volt egyházmegyés főpásztor, amelynek folyamán kitűnt hithirdetői készsége, a hívek iránti gondviselése a plébániák hetenkénti meglátogatása által, továbbá nevéhez főződik három egyházmegyei szinódus és egy tartományi zsinat megszervezése is.
Capuai tartózkodása után újra Rómába került miután részt vett két konklávén is, ahol XI. Leót majd V. Pált választották meg pápának.

Ezt követően Bellarmin Róbert bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be jelentős hivatalokat, továbbá diplomáciai feladatokkal is megbízták a Velencei Köztársaságba és Angliába, ahol az Apostoli Szék jogainak védelmében tevékenykedett. Életének utolsó éveiben nagy figyelmet és sok időt szentelt az írásnak, amely folyamán több spirituális munkája is született. 1621. szeptember 17-én halt meg Rómában. XI. Piusz pápa 1923-ban boldoggá, majd 1930-ban szentté avatta és ugyanekkor egyházdoktornak is nyilvánította.

Bellarmin Szent Róbert a XVI. század utolsó évtizedeiben fontos szerepet játszott az egyház életében – magyarázta a Szentatya. Kontroverziák c. írása még ma is jelentős mű a katolikus egyháztan számára, amelyben a kinyilatkoztatásról, az egyház természetéről, a Szentségekről és a teológiai antropológia kérdéseiről elmélkedik. Számos, a korban vitatott kérdésre választ kívánt adni, így pl. az egyház láthatatlan aspektusára, vagyis mint misztikus test, amelyet az egyház külső és belső tulajdonságaival magyarázott.

Ebben a monumentális műben Bellarmin Szent Róbert az értelem és az egyház hagyományának segítségével magyarázza a katolikus tanítást. Mégis valódi öröksége életszentségében van, amelyre napról napra törekedett szolgálata folyamán szerzetesi, papi és püspöki hivatalához való hűségével – állapította meg a pápa. Élete folyamán mindig fontosnak tartotta a hithirdetést, a prédikációt, amelyből egy jelentős gyűjtemény is született. Ezekben jól felismerhető az ignáci neveltetés által szerzett tulajdonsága, amely mindig a lényegesre, vagyis Jézus alakjára irányult.

Bellarmin Szent Róbert írásaiban, tanításában arra emlékeztet bennünket, hogy életünk legvégső értelme az Úr, Isten, aki Jézus Krisztusban jött el közénk. Általa hív minket a vele való egységre – magyarázta XVI. Benedek. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy bízzunk az Úrban, hogy életünket az Evangéliumhoz való hűségben éljük meg, hogy hittel és imával fogadjuk el és világítsuk meg életünk minden cselekedetét és körülményeit, mindig az Úrral való egységre irányítva tekintetünket.

(hh)

 

 

 

A Szentatya katekézise Canisius Szent Péterről
09/02/2011

XVI. Benedek pápa február 9-én, szerdán a vatikáni VI. Pál teremben fogadta az általános kihallgatásra érkező zarándokokat, akiknek ez alkalommal az 1500-as évek egyháztörténelmének egyik főszereplőjéről, a Hollandiában született Canisius Szent Péter jezsuitáról tanított. 1521-ben született a holland Nijmegen városában, ahol édesapja volt a polgármester. A fiatal Péter egyetemi tanulmányait Kölnben végezte, ahol diákként rendszeresen látogatta a karthauzi rend Szent Barbara kolostorát, továbbá a „devotio moderna” korabeli lelkiségi irányzatot követő egyházi köröket – magyarázta a Szentatya.

Canisius Péter 1543-ban belépett a jezsuita rendbe, 1546-ban szentelték pappá. Ezt követően Loyolai Szent Ignác döntésének megfelelően Rómába került, majd egy rövid messinai tartózkodás után Bolognában teológus doktori címet szerzett. A jezsuita rendalapító határozatára Németországba ment, hogy megkezdje missziós szolgálatát. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Canisius a reformáció éveiben élt, amikor a katolikus hit, elsősorban a német nyelvterületeken, eltűnő félben volt. A fiatal jezsuita feladata, vagyis az, hogy a reformáció országaiban új életre keltse a katolikus hitet, szinte lehetetlennek bizonyult – magyarázta a pápa. Csak egyetlen útja volt, amelyet az ima és a Jézus Krisztussal való mély barátság által lehetett megvalósítani.

Canisius Péter elöljáróinak határozatára Németországba ment, ahol az ingolstadt-i egyetemen docensként, majd rektorként tevékenykedett, ápolta a nép erkölcsi és vallásos megújulásának folyamatát – mondta katekézisében XVI. Benedek. Később rövid időre Bécsbe került, ahol kórházakban és börtönökben lelkipásztori szolgálatot végzett és már ekkor készült Katekézisének kiadására. Nevéhez fűződik a prágai jezsuita kollégium megalapítása 1556-ban. 1569-ig Canisius volt a új felső-német jezsuita rendtartomány elöljárója is. Ez megteremtette számára a lehetőséget, hogy a német nyelvterület országaiban a Jézus Társaságának egy erős hálózatát alakítsa ki elsősorban kollégiumok létrehozása által, amelyek a katolikus megújulás kiindulópontjaivá váltak.

Canisius ezekben az években részt vett a híres worms-i gyűlésen, felszólalt a trentói zsinat befejező ülésén fontos szerepet játszva az egyházpolitikában. Kijelentette többek között, hogy a német hívek nagy része nem bűnös azért, mert a protestantizmusra tért át. A katolikus egyház ezen nehéz időszakában Canisius csakis az egyház hitének megújulására és valódi lelkiségének bemutatására törekedett. 1580-ban azonban visszavonult és a svájci Fribourg-ba ment, ahol a hithirdetésnek és írásos műveinek szentelte idejét. Itt halt meg 1597. december 21-én. 1864-ben IX. Piusz avatta boldoggá, 1897-ben XIII. Leó Németország második apostolának nevezte, majd 1925-ben XI. Piusz a szentek sorába iktatta és egyházdoktornak nyilvánította.

Canisius Szent Péter életének nagy részét kora legjelentősebb személyiségei mellett töltötte, nagy hatást gyakorolt a hívek vallásos életére írásai által is – magyarázta a Szentatya. Lelkiségének egyik jellegzetessége a Jézussal való mély és személyes barátsága volt, amelyről így írt: az Üdvözítő hármas öltözetet adott neki, amely nem más, mint a béke, a szeretet és a kitartás. Canisius ezt a ruhát viselve folytatta a katolikus megújulásért szolgálatát. A Jézussal való barátság, amely személyiségének középpontja, a Szentírás, az Oltáriszentség és az egyházatyák iránt érzett szeretetéből fakadt, amely szorosan összekapcsolódott küldetésével, vagyis az apostoli misszió folytatásával.

Canisius Szent Péter lelkisége egyértelműen Krisztus-központú volt, amely egy mély meggyőződésből táplálkozott: a tökéletességre vezető úton nem nyugodhat meg az a lélek, aki nap, mint nap nem imádkozik, ez ugyanis megteremti a lehetőséget Jézus tanítványának, hogy Mesterével bensőséges kapcsolatban legyen. A keresztény ember élete nem fejlődik, ha nem vesz részt a vasárnapi szentmisén, ha nem imádkozik napi rendszerességgel, ha nincs személyes kapcsolata Istennel. Az élet minden napján időt kell találni Isten Szavának meghallgatására és a vele való párbeszédre – magyarázta XVI. Benedek pápa Canisius Szent Péterről szóló katekézisében a zarándokoknak.

(hh)

Vatikáni Rádió

 

„A Krisztushoz való megtérés komoly elkötelezettsége az az út, amely az egyházat elvezeti a teljes, látható egységre”XVI. Benedek vasárnap déli Úrangyala imádsága.

Január 23-án, vasárnap délben a Szentatya a keresztény egységhét témájához fűzte gondolatait: „…állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (Ap.Csel 2,42). Az Apostolok Cselekedeteiből vett idézet néhány szóban összefoglalja a jeruzsálemi első keresztény közösség életét. Jelentőségteljes, hogy ezt a témát a jeruzsálemi keresztény egyházak és egyházi közösségek javasolták.

Tudjuk, milyen nagy megpróbáltatásokkal kell szembenézniük a Szentföldön és a Közel-Keleten élő testvéreinknek. Szolgálatuk tehát különösen értékes, tanúságtételük bizonyos esetekben elvezet egészen életük feláldozásáig – mondta a pápa. Örömmel elfogadjuk a Jeruzsálemben élő közösségek által felkínált témát, ezzel is kifejezve, hogy lélekben közel állunk hozzájuk és megerősítjük a velük való szeretetközösséget.

Nekünk, keresztényeknek, ahhoz, hogy ma is az Istennel való bensőséges kapcsolat, valamint az emberek közötti egység jele és eszköze legyünk a világban, erre a négy támpontra kell alapoznunk életünket: az apostolok hite, amelyet az egyház élő hagyománya révén örököltünk, a testvéri szeretetközösség, az Oltáriszentség, valamint az ima.

Csak Krisztussal szilárd egységben maradva tudja az egyház hatékonyan teljesíteni küldetését, tagjai korlátai és mulasztásai, a megosztottság ellenére. Ezzel a megosztottsággal már Pál apostolnak is szembe kellett néznie a korinthusi közösségben. Hozzájuk írt levelében Szent Pál így buzdította őket: „ugyanazt valljátok mindnyájan! Ne szakadjatok pártokra, hanem forrjatok össze egyazon elvben, egyazon fölfogásban!” (1Kor 1,10). „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13) – teszi fel a kérdést az Apostol, kifejezve, hogy az egyházban minden megosztottság sérti Krisztust. Csak Őbenne, az egyetlen Főben és Úrban egyesülhetünk, kegyelme kimeríthetetlen ereje révén.

Az evangélium felszólítása örökké időszerű: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4,17).

A Krisztushoz való megtérés komoly elkötelezettsége az az út, amely az egyházat elvezeti a teljes, látható egységre. Ezt jelzik azok az ökumenikus találkozók, amelyek ezekben a napokban világszerte megsokszorozódnak. Itt Rómában, a különféle ökumenikus küldöttségek jelenlétén kívül, január 24-én összeül a katolikus egyház és az ősi keleti egyházak közötti teológiai párbeszédre létrehozott bizottság.

„Január 25-én lezárjuk a keresztény egységhetet, Szent Pál megtérése ünnepének vesperásával. Szűz Mária, az egyház Anyja kísérjen el bennünket mindig ezen az úton” – mondta végül a pápa vasárnap délben az Úrangyala elimádkozásakor.

(vm)

 

„A lélek tudatában van Isten végtelen szeretetének és tökéletes igazságosságának” – a Szentatya katekézise Genovai Szent Katalinról


 

Január 12-én XVI. Benedek pápa a vatikáni VI. Pál teremben fogadta a szerdai általános kihallgatásra érkező zarándokokat, köztük Németh László pápai prelátust és a Pápai Magyar Intézet növendékeit, továbbá a teremben lévő többi magyar zarándokot. Így üdvözölte őket:

„Szeretettel köszöntöm a magyar híveket, különösképpen az alapításának hetvenedik évfordulóját ünneplő Pápai Magyar Intézet Rektorát és ösztöndíjas papjait. Kívánom, hogy az Intézet még sokáig állhasson a magyarországi Egyház szolgálatában. Szívesen adom apostoli áldásomat Kedves Mindannyiótokra. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

A Szentatya ez alkalommal Genovai Szent Katalinról tanított folytatva ezzel a misztikusokról szóló katekéziseit. Az itáliai szent elsősorban a tisztítótűzzel kapcsolatos látomásairól ismert, amelyről az életét bemutató 1550-ből ránk maradt kötetben olvashatunk. A három részre felosztott írás elsőként a szentéletű nő biográfiáját, majd a tisztítótűzről szóló gondolatait, végül pedig a lélek és a test közötti párbeszédről szóló megnyilatkozásait foglalja össze.

Katalin 1447-ben született Genovában. Fiatalon elveszítette édesapját, majd 16 éves korában férjhez adták Giuliano Adorno-hoz, aki a Közel-Keleten katonaként és kereskedőként szerzett tapasztalatai után tért vissza Itáliába, hogy megnősüljön. Katalin szomorú és boldogtalan házaséletet élt, férje hazárdjátékos volt. Tíz évnyi házasság után Katalin ürességet és keserűséget érzett szívében – idézett a szent írásából a zarándokoknak XVI. Benedek.

1473-ban azonban fordulat következett be életében, ugyanis elkezdődött megtérésének folyamata. Egy napon gyónni ment a közeli Szent Benedek templomba, majd a Kegyelmek Anyjáról elnevezett kolostorba, ahol a pap előtt térdre borulva „sebet kapott a szívébe Isten végtelen szeretetétől megérintve” – olvasható életrajzában. Ekkor látomása is volt, amelyben világosan feltűntek neki gyarlóságai, hibái ill. ezzel egyidőben Isten jósága öntötte el. Szinte eszméletét vesztette. E tapasztalat után hozta meg döntését, miszerint további életében a világi dolgokat elhagyja és a bűntelenségre törekszik. Gyónását félbeszakítva elrohant a kolostorból, otthonába érve egy szobában elrejtőzött és hosszan sírt. Ez a pillanat az imára vezette őt, amely által megismerhette Isten iránta, mint bűnös iránt érzett szeretetét. Olyan lelki élmény volt ez számára, amelyet később sem tudott szavakba önteni. A szenvedő Jézus jelent meg neki ekkor kereszttel, amely Genovai Szent Katalin ikonográfiájának jellemző attribútuma.

Katalin élete ettől kezdve indult el a Jézus felé vezető ösvényen, az Istennel való mély egység útján. Életrajzában olvasható, hogy lelkét Isten szeretete vezette és tanította megadva számára mindent, amire szüksége volt.

Később tovább folytatódtak misztikus látomásai a Pammatone nevezetű hatalmas genovai kórház területén, ahol igazgatóként dolgozott. Munkatársai köré gyűltek, követték őt példamutató élete miatt olyannyira, hogy egy kisebb közösség alakult ki körülötte. Férjére is nagy hatással volt, aki felhagyott a hazárdjátékkal, belépett a ferences világi rendbe és a kórházhoz költözött, hogy így segítse feleségét. Katalin élete végéig, azaz 1510. szeptember 15-ig a betegek gyógyításának, ápolásának szentelte életét. Megtérésétől haláláig nem történtek különleges események életében, amelyet két fontos dologgal jellemezhetünk – magyarázta a Szentatya. Az első a misztikus látomásokhoz, vagyis az Istennel való mély egységhez fűződik, a másik pedig a betegek szolgálatához, a kórház irányításához, az embertársak megsegítéséhez kapcsolódik. E két tényező: Isten és az embertársak, amely teljesen betöltötte Genovai Szent Katalin életét.

A tisztítótűzről szóló gondolatai nem adnak pontos leírást magáról a purgatóriumról ill. a benne tisztuló lelkekről. A korabeli elképzelés szerint a tisztítótűz egyfajta tér volt, míg Katalin írásaiban a purgatórium nem más, mint belső tűz, amely legbelül égeti az embert. Olyan tűz ez, amely tisztulást hoz. Katalin szerint a lélek jól ismeri Isten végtelen szeretetét és tökéletes igazságosságát, és pontosan emiatt szenved, mivel nem tud megfelelően válaszolni e szeretetre. Az Isten iránt táplált szeretet kap tehát lángra, a szeretet, amely megtisztít a bűnöktől.

Katalin látomásait Areopagoszi Szent Dénes „aranycérna” hasonlatával magyarázza, amely összeköti az ember szívét Istennel. Miután Isten megtisztította az embert, magához köti egy arany cérnaszállal, amely nem mást, mint szeretete. Az ember szíve eltelik Isten szeretetével, amely egyetlen vezérfonalává is válik ezáltal.

A pápa Genovai Szent Katalin tanítására hívta fel a zarándokok figyelmét: minél jobban szeretjük Istent és imádkozunk hozzá, annál inkább megmutatkozik majd számunkra és eltölti szívünket szeretetével. Az alázatos szolgálat, amelyről Katalin élete során tanúságot tett, a szeretet példája és bátorítás elsősorban a nőknek, akik nagyban hozzájárulnak a társadalom és az egyház életéhez értékes munkájukkal, amelyet az érzékenység és a szükséget szenvedők iránti figyelem jellemez.

(hh)


 

„A valódi tekintély az alázatos szolgálat”

December 29-én, szerdán délelőtt XVI. Benedek pápa a világ minden részéről érkezett mintegy nyolcezer zarándoknak tartotta meg a szokásos audienciát a vatikáni VI. Pál kihallgatási teremben.

Szent Katalin 1413. szeptember 8-án született Bolognában gazdag patrícius család gyermekeként. Jogdoktor apja Padovában folytatta diplomáciai tevékenységét III. Miklós D’Este, ferrarai márki szolgálatában. Katalin tíz éves korában a márki Margit nevű lányának udvarhölgye lesz. A márki ragyogó várossá alakítja át az észak-itáliai Ferrarát, művészeket, irodalmárokat hív meg udvarába. Előmozdítja a kultúrát, a spirituális életet, az alattvalók oktatását. Katalin nem érzékeli az udvari élet olykor negatív jelenségeit: zenét, festészetet, táncot, versírást tanul, irodalmi alkotásokat fogalmaz meg, hegedül, jártas a művészetekben, a miniatűrfestészetben, a könyvmásolásban, tökéletesíti latin tanulmányait.

Később, monasztikus élete során nagy hasznát veszi és érvényre juttatja az ezekben az években elsajátított kulturális és művészeti ismereteit. Könnyen, szenvedélyesen és kitartóan tanul. Nagy óvatosságról, egyedülálló alázatról tanúskodik, magatartása kedves mindenki iránt. Egy valami azonban teljesen világosan megkülönbözteti másoktól: lelke szüntelenül a mennyei dolgok felé fordul. 1427-ben, mindössze 14 éves korában elhatározza, hogy felhagy az udvari élettel és csatlakozik fiatal nők egy csoportjához, akik közösségben élnek és Istennek szentelték magukat.
Jelentősen előrehalad a spiritualitásban életének ebben az új szakaszában, de nagy és rettenetes próbákat kell kiállnia: belső szenvedések, az ördög kísértése. A lélek éjszakáját éli meg, az Oltáriszentségben való kételkedés kísértése is megrendíti.

Annyi szenvedés után az Úr megvigasztalja: látomásban megajándékozza az Eucharisztia valós jelenlétének felismerésével. A közösségre ekkor azonban fájdalmas megpróbáltatás nehezedik: feszültségek lépnek fel a csoport tagjai között. Egy részük Szent Ágoston, a másik pedig Szent Ferenc lelkiségét kívánja követni. 1429-ben, Katalin, több társnőjével együtt Assisi Szent Klára reguláját fogadja el. Egy gyónását követően Isten látomásban felfedi előtte, hogy minden bűnét megbocsátotta. Az isteni irgalmasságnak ez a rendkívül erőteljes megtapasztalása mély nyomot hagy a szerzetesnőben, új lendületet adva, hogy nagylelkűen válaszoljon Isten végtelen szeretetére.

1431-ben Bolognai Szent Katalinnak része van egy másik látomásban, amely az utolsó ítéletről szól. Az elkárhozottak rettenetes jelenete még fokozottabb imára és vezeklésre buzdítja a bűnösök üdvösségéért. Az ördög továbbra is számos módon megtámadja, miközben Szent Katalin egyre jobban átadja magát az Úrnak és Máriának. Írásaiban fontos feljegyzések maradtak ránk erről a titokzatos küzdelemről, amelyből Isten kegyelmével győztesen kerül ki.

Önéletrajzi írásának címe: „A hét lelki fegyver”. Harmadik személyben számol be azokról a rendkívüli kegyelmekről, amelyeket az Úr adott neki, és első személyben vallja meg bűneit. A sorok tükrözik Istenbe vetett hitének tisztaságát, mély alázatát, szíve egyszerűségét, missziós buzgóságát, a lelkek üdvözítésére tett elkötelezettségét.

A gonosz elleni küzdelem hét fegyverét a következőkben állapította meg:

1. gondosan ügyeljünk arra, hogy mindig a jót tegyük;
2. higgyük, hogy egyedül soha nem vagyunk igazán képesek a jóra;
3. bízzunk Istenben és szeretete erejében soha ne féljünk a rossz elleni küzdelemtől sem a világban, sem saját magunkban;
4. elmélkedjünk gyakran Jézus életéről és szavairól, főleg kínszenvedéséről és haláláról;
5. emlékezzünk rá, hogy meg kell halnunk;
6. véssük emlékezetünkbe a mennyek javait;
7. legyünk jártasak a Szentírásban, hordozzuk szívünkben, hogy irányítsa minden gondolatunkat és tettünket.

Katalin a zárdában egyszerű munkákat végzett: mosott, varrt, kenyeret sütött, az állatokat gondozta. Szeretettel és engedelmességgel végzett munkájával ragyogó tanúságot tett szerzetesnővéreinek. Az engedetlenségben ugyanis olyan spirituális gőgöt látott, amely minden más erényt elpusztít.

Bolognai Szent Katalin, aki élete utolsó éveiben a kolostor apátnője lett, arra szólít ma is bennünket, hogy szorosan fogjuk meg Isten kezét. A hit sötét éjszakájában, amikor annyi mindenben kételkedünk, soha ne engedjük el azt. Higgyünk Isten jóságában, így haladhatunk a helyes úton. A pápa külön kiemelte Bolognai Szent Katalin nagy alázatát: nem akart valakivé válni, megjelenni, uralkodni. Szolgálni kívánt, hogy kövesse Isten akaratát, mások javára. Ezért volt hiteles tekintélye, mert látszott, hogy számára a hatalom mások szolgálatát jelentette.

A pápa végül hét idegen nyelven összefoglalta katekézisének lényegét, majd szívélyesen köszöntötte a Krisztus Legionáriusai közösség tagjait, élükön Velasio De Paolis bíboros, pápai delegátussal, valamint a kongregációhoz tartozó „Regnum Christi” apostoli lelkiségi mozgalom, különböző országokból érkezett számos képviselőjét.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 


 

„Szeressük bátran és őszintén Krisztust és az Egyházat” – a pápa katekézise Sziénai Szent Katalinról

XVI. Benedek szerda délelőtt az egyháztörténelem egyik jól ismert alakjáról, Európa társvédőszentjéről, egyházdoktorról, az itáliai Sziénai Szent Katalinról tanított az általános kihallgatásra egybegyűlt híveknek. A VI. Pál termet megtöltő zarándokok között a magyarokat a Szentatya így üdvözölte:

„Szeretettel köszöntöm a magyar híveket, elsősorban azokat, akik Tornáról és Szabadkáról érkeztek. Vasárnap az adventi időszakot kezdjük meg. Kívánom, hogy Máriához hasonló lelkülettel készítsétek az Úr útját ebben az adventben, hogy általatok Krisztus ma is megjelenhessen a társadalom minden területén. Erre adom apostoli áldásomat. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Sziénai Szent Katalin 1347-ben született népes családban a közép-itáliai Siena-ban, majd szülővárosában halt meg 1380-ban. Fiatalon, 16 évesen egy látomást követően belépett a domonkos harmadrendbe, megújította szüzességi fogadalmát és az imának, a bűnbánatnak, a szeretetcselekedeteknek és a betegek szolgálatának áldozta életét. Hamar elterjedt a fiatal lány szentéletű életmódjának híre. Sokan fordultak hozzá tanácsot várva tőle: nemesek, politikusok, művészek, átlagemberek, egyházi személyek és még a római pápa is. IX. Gergely ugyanis ebben az időben Avignon-ban székelt, akit Katalin határozottan arra buzdított, hogy térjen vissza Rómába.

A fiatal Katalin sokat utazott annak érdekében, hogy sürgesse az egyház belső reformjának ügyét, ill. az államok közötti béke létrejöttét. A XIV. század ugyanis az egyház számára egy igen nehéz és problémákkal teli időszak volt. Tiszteletreméltó II. János Pál pápa pontosan ezért nyilvánította őt Európa társvédőszentjévé, vagyis hogy a földrész soha ne feledkezzen meg keresztény gyökereiről, és mindig kövesse az Evangélium által kijelölt alapvető értékeket az igazságosság és az egyetértés érdekében.

Katalin tanítását az „Il Dialogo della Divina Provvidenza ovvero Libro della Divina Dottrina” (A párbeszéd az isteni gondviselésről vagyis az isteni tanítás könyve) c. írásában fogalmazta meg, amely az egyházi lelkiségi irodalom egyik remekműve – magyarázta a Szentatya. Oly gazdag tartalmában, hogy Isten szolgája, VI. Pál pápa 1970-ben Sziénai Szent Katalint egyházdoktornak, Boldog IX. Piusz Róma társvédőszentjének, XII. Piusz pedig Itália védőszentjének nyilvánította.

Szent Katalin életét egy látomása nagy mértékben meghatározta, amelyet aztán örökre szívébe zárt: a Szűzanya elvezette őt Jézushoz, aki egy gyűrűt ajándékozott neki. E történet alapján értjük meg Katalin vallásosságának lényegét, vagyis a Krisztus-központúságot. Krisztus számára a hitves volt, akivel bensőséges kapcsolatot alakított ki: mindenek felett szerette Őt.

E mélységes egyesülés az Úrral jól érzékelhető misztikus látomásainak egyikén keresztül: Jézus egyszer megjelent neki kezében egy vörös színben ragyogó emberi szívvel, amelyet Katalin mellkasába helyezett el, majd ezt mondta: „Lányom, én már elkértem a te szívedet, most az enyémet adom neked, hogy elfoglalja a tiéd helyét”. Szent Katalin ezáltal valóban megélte Szent Pál szavait, amely így szól: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Minden hívő ember szükségét érzi annak, hogy hasonuljon Krisztus szívének érzéseihez és ezáltal szerethesse Istent és embertársait úgy, ahogy Krisztus maga is tette. Mi mindannyian engedhetjük, hogy szívünk átalakuljon és megtanuljon úgy szeretni, ahogy Krisztus is szeret. Ehhez imára, az Isten tanításában való elmélyülésre és a Szentségekre van szükség, különös tekintettel a szentáldozásra – hangsúlyozta a pápa. Az Oltáriszentség egy csodálatos adomány, amelyet Istentől kaptunk azért, hogy mindig meg tudjunk újulni hitünkben, hogy mindig éljen bennünk a remény, hogy fellángoljon bennünk a szeretet, hogy egyre inkább képesek legyünk hasonulni Őhozzá.

Ma is számos nő – legyen az megszentelt életű vagy világi – abban az adományban részesül, amely által képes felkelteni az Isten iránti érdeklődést a lelkekben, megerősíteni az embereket hitükben egyre inkább a keresztény életvitelre vezetve őket. Sziénai Szent Katalin élete során mindig nagy tisztelettel volt a papok iránt is, akik a Szentségek és Isten tanítása révén kiszolgáltatják Krisztus vérének üdvözítő erejét.

Tanuljuk meg tehát Sziénai Szent Katalintól, hogy mit is jelent bátorsággal szeretni Krisztust és az Egyházat – magyarázta a neves középkori egyházdoktorról szóló tanításában XVI. Benedek pápa.

(hh)

„Árpád-házi Szent Erzsébet Krisztus felfedezésére hív bennünket”

 

október 21.



Október 20-án, a hagyományos szerdai általános kihallgatáson XVI. Benedek pápa a középkori magyar szentről mondott tanítást a Szent Péter térre összegyűlt zarándoknak.

Beszéde elején a Szentatya köszöntötte a magyar zarándokokat. Katekézisében Árpádházi Szent Erzsébetről, a felebaráti szeretet védőszentjéről elmélkedett; közbenjárását és pártfogását kérve adta apostoli áldását a hívekre.

Árpádházi Szent Erzsébet 1207-ben született; édesapja II. András, Magyarország gazdag, nagy hatalommal bíró királya, édesanyja Merániai Gertrúd volt. Erzsébet életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, négy testvérével. Kedvelte a játék örömét, a zenét és a táncot, sokat imádkozott, és már nagyon fiatalon különleges figyelmet szentelt a szegényeknek, akiket jó szóval és szeretettel vigasztalt. Boldog gyermekkora akkor szakadt meg, amikor Türingiából lovagok érkeztek a magyar királyi várba, hogy elvigyék új otthonába – tanított a középkori magyar szentről Benedek pápa. A XIII. században e német tartomány grófja, I. Hermann Európa egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb hercege volt, udvara a fényűzés és a kultúra fellegváraként volt híres. A pompa mögött komoly feudális érdekek húzódtak meg, így a türingiai őrgróf nagy örömmel fogadta a fia, Lajos és Erzsébet közötti eljegyzés lehetőségét. Erzsébetet örökségével és kíséretével Eisenachba, Wartburg várába küldték; itt németül, franciául, latinul, zenét és hímzést tanult. A két fiatal házasságának ugyan elsősorban politikai okai voltak, őszinte szerelem alakult ki közöttük, amelyet a hit és az isteni akarat beteljesítésének vágya táplált – emelte ki XVI. Benedek.

Lajos 18 éves korában, apja halála után vette át a hatalmat Türingiában. Erzsébetet szüntelen kritikák érték, viselkedése a hercegi család tagjai szerint nem felelt meg az udvari elvárásoknak. Esküvőjüket sem a megszokott pompával rendezték meg, ugyanis a költségek egy részét Erzsébet inkább a szegényeknek adományozta. Látva a hit és a hitgyakorlat közötti különbségeket, és nem viselte el az ellentmondásokat. Egy alkalommal a kápolnában, ima közben levette fejéről koronáját, a keresztre tette, amit anyósa számon kért rajta. „Hogyan tehetem én, nyomorult teremtés, fejemre a földi hatalom koronáját, amikor Jézus Krisztust tövissel koronázták?” – felelt Erzsébet a vádakra. Az Árpád-házi szent példa lehet mindazok számára, akik vezető szerepet töltenek be – hangsúlyozta Benedek pápa, kiemelve, hogy a hatalom gyakorlását mindig úgy kell felfogni, mint a jóságra és az igazságosságra irányuló tevékenységet a közjó keresésének érdekében. Erzsébet fáradhatatlanul szolgált szeretetből: enni adott az éhezőnek, inni a szomjazónak, ruhát adott a ruhátlanra – fogalmazott a Szentatya. Beszélt a híres rózsacsodáról: amikor Erzsébet ruhájában kenyeret vitt a szegényeknek, férje megállította, hogy megtudja, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne.

Házasságuk nagyon boldog volt: Erzsébet segítette férje emberi értékeit magasabb, természetfölötti szintre emelni, aki feleségét mindig megvédte a szegényekért folytatott tevékenységében. Kapcsolatuk csodálatos példa arra, hogy a hit, az Isten és a felebarát iránti szeretet megerősíti a családi élet kötelékeit és még mélyebbé varázsolja a házasság egységét – hangsúlyozta Benedek pápa. A fiatal pár lelki támaszt talált a ferences szerzeteseknél; s Erzsébet Rüdiger testvért kérte lelki vezetőjéül. Rüdigertől ismerte meg Assisi Szent Ferenc megtérésének történetét, amely még inkább megerősítette Erzsébetben azt, hogy kövesse a keresztre feszített Krisztust, akit a szegényekben ismert fel. Erzsébetnek gyermekei születése után sem hagyott fel a rászorulók és a ferences testvérek támogatásával.

1227-ben Erzsébet búcsút vett férjétől, Lajostól, aki II. Frigyes német-római császár oldalán keresztes hadjáratba indult. A dél-itáliai Otrantóban halt meg, 27 éves korában. Erzsébet, értesülvén férje haláláról, mély magányba és imába merült. Lajos halála után testvére vette át a hatalmat, azzal magyarázva tettét, hogy Erzsébet képtelen lenne az uralkodásra. Erzsébetet elűzték Wartburg várából; városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Azon családtagjai, akik szerették, segítették, hogy a marburgi kastélyban élhessen megfelelő körülmények között, s ahol közel volt új lelki vezetőjéhez, Konrádhoz.

1228 nagypéntekén Erzsébet néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról. Kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket. E tette Assisi Szent Ferencéhez hasonló misztikus tapasztalatot tükröz – magyarázta a Szentatya. Ő is arról beszélt, hogy a betegeket, leprásokat szolgálva „az, ami korábban keserű volt a léleknek, édessé változik”. Erzsébet rövid életének utolsó éveit kórházában töltötte, mindig szeretettel és alázattal ápolva a szegényeket és betegeket. A világban élt megszentelt életet, társnőivel szürke, hosszú ruhát öltött – így lett a ferences harmadrend, a Ferences Világi Rend védőszentjévé. 1231. november 17-én halt meg, „édesen elszunnyadva az Úrban” – fogalmazott XVI. Benedek. Számtalan tanúságtétel szól csodás tetteiről. Négy évvel halála után IX. Gergely pápa szentté avatta; később a marburgi székesegyházat az ő tiszteletére szentelték.

Szent Erzsébet példája arra tanít bennünket, hogy a Krisztussal való barátság, a hit kialakítja bennünk a helyes igazságérzetet, és egyenlővé tesz bennünket; szeretetet és jóságot szül, amelyből remény születik: bizonyosság abban, hogy Krisztus szeret bennünket. Így válunk képessé arra, hogy meglássuk embertársainkban Krisztust. Árpád-házi Szent Erzsébet Krisztus felfedezésére hív bennünket, arra, hogy mi is szeressük Őt, arra, hogy higgyünk, s e hit által rátalálhatunk a szeretetre, a boldogságra, az igazságosságra. Mindez remény arra, hogy egy nap mi is az örökkévalóság örömében élhetünk Istennel – hangzott el XVI. Benedek pápa katekézisében.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 


XVI. Benedek pápa katekézise Folignói Boldog Angéláról
13/10/2010

 

A Szentatya szerdán délelőtt a Szent Péter téren fogadta a hívek sokaságát, akiknek a nagy középkori női misztikusokról szóló tanításai keretében ez alkalommal az itáliai Folignói Boldog Angéláról beszélt. XVI. Benedek pápa az általános kihallgatás során imádkozott azért a 33 chilei bányászért, akiket ezekben az órákban hoznak a felszínre több, mint kéthónapnyi föld alatti lét után. A katekézist követően több nyelven köszöntötte a térre összegyűlt zarándokokat, köztük a magyarokat is megemlékezve az országban történt vörösiszap szerencsétlenségről:

„Szeretettel köszöntöm a magyar híveket, különösen azokat, akik Miskolcról, Tesmagról, Gödről, Dányból és Kislétáról jöttek. Megemlékezem a kolontáriakról, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat és mindenkiről, akiket a mérgező iszap sújtott. Imáimba zárom azokat, akik életüket veszítették. Szívesen adom apostoli áldásomat Rátok és mindazokra, akik az érintettek segítségére sietnek. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Folignói Boldog Angéla a XIII. század egyik nagy olasz misztikus nője – kezdte tanítását a Szentatya. 1248 tájékán született jómódú családban. Édesapját hamar elveszítette, majd édesanyja nevelte. Már fiatalon megismerkedett leendő férjével, akitől több gyermeke is született. Élete első felében gondatlan és bűnös életet élt olyannyira, hogy lenézte és megvetette a korban igen elterjedt, vezeklő életmódot folytató embereket, akik Krisztust követve vagyonukról lemondtak, böjtölő, imaéletet éltek és szeretetcselekedeteket végeztek.

Az 1279-es nagy földrengés, egy akkor pusztító hurrikán, ill. a Perugia városa ellen folytatott háború sok nehézséget okozott Folignói Angéla életében, amely végül bűneinek felismerésére vezette őt. Ekkor egy alkalommal megjelent neki Assisi Szent Ferenc, akit a gyónásról kérdezett. Néhány évvel később elveszítette édesanyját, majd férjét és gyermekeit is. Eladta vagyonát és 1291-ben belépett a Ferences Világi Rendbe. 1309 januárjában halt meg Folignóban.

Könyvében leírta megtérése útjának állomásait, amelyhez a legfontosabb tényezőkként a vezeklést, az alázatosságot és a megpróbáltatásokat jelölte meg. Misztikus látomásait gyóntatójának próbálta elmesélni, aki írásba foglalta ezeket a beszélgetéseket. Folignói Angéla tapasztalatai egy olyan egységről tanúskodnak, amely lelkileg és testileg ragadja magával a személyt. Misztikus élményei isteni megvilágosulások, amelyek lelkéhez szólnak és váratlan pillanatokban érkeznek. Olyan események ezek, amelyek megmutatják, hogy az egyetlen és igaz Mester, Jézus minden hívő szívében ott él és teljesen sajátjának kívánja tekinteni azt, úgy mint ahogy Pál apostol a Galatákhoz írt levelében mondja: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2, 20) – magyarázta katekézisében a Szentatya.

A boldog misztikus nő spirituális fejlődésének lépései közül a pápa kiemelte többek között az elsőt, amely Folignói Angéla félelmeiről szól. Bűneit megbánva a pokoltól, az elkárhozástól való félelmeiről, bűnbánatáról, vezekléséről szólt. „Lelke szégyent és keserűséget érzett, nem tudja még mi az, hogy szeretet, csak a fájdalmat ismeri”. Mindez azonban utat nyitott számára a fájdalmas „keresztút” ösvényeihez, amely végül a szeretethez vezette őt.

A következőkben Folignói Boldog Angéla azt érezte, hogy adnia kell valamit Istennek amivel megbocsátást nyerhet bűneiért, de hamar megértette, hogy nincs semmije, amit Istennek ajánlhatna. „Az Istentől jövő igaz és tiszta szeretet a lélekben él, lehetővé teszi hibáink és az Isteni Jóság felismerését, amelynél nincs nagyobb.” Spirituális élete folyamán Angéla felismerte, hogy bűneinek megbocsátását, a megváltást csak Jézus – aki kereszthalált halt értünk – és az Ő szeretete adhatja meg számára. Hosszú elmélkedéséket folytatott a keresztre feszített Jézust szemlélve, aki a legnagyobb fájdalmak közepette a legnagyobb szeretetről tett tanúságot. Folignói Angéla megtérése akkor következett csak be, amikor lelkében érezte, hogy Isten megbocsátotta bűneit, amely az Atya végtelen szeretetének adománya.

A középkori misztikus nő lelki fejlődése a megtéréstől a misztikus látomásokig a keresztre feszített Jézus által történt meg és a hozzá való hasonlóságra irányult az egyre radikálisabb és elmélyült lelki megtisztulásra irányuló cselekedetek által. Mindez azt is jelentette Folignói Angéla számára, hogy megtapasztalja azt, amit Jézus is átélt: szegénységet, megaláztatást, fájdalmakat. A szegénység végtelen boldogságot hoz a léleknek, a megaláztatáson keresztül tiszteletet és dicsőséget nyer majd, a bűnbocsánat pedig megadja Isten vigaszát és szeretetét – fejtette ki a Szentatya Folignói Boldog Angéláról szóló tanításában.

A középkori női misztikus alakja ma is beszél hozzánk – mondta befejezésül XVI. Benedek. Manapság az a jellemző, hogy az emberek úgy élnek, mintha Isten nem is létezne, olyan valaki, aki a mindennapi élettől nagyon távol áll. Viszont Isten ezer és ezer módon képes megmutatkozni bárki lelkében, megértetni, hogy ismer bennünket és szeret. Folignói Boldog Angéla alakja azokra a jelekre hívja fel a figyelmet, amelyekkel az Úr megérint bennünket és Istenhez vezet. Kérjük Őt, hogy képesek legyünk felismerni ezeket a jeleket, és ezáltal megtanuljuk mit is jelent valójában élni.

(hh)

Vatikáni Rádió

 

 

 

PÉNTEKI EGYETEM

 

24. Mit akar az Isten?

Isten a jót akarja, a rosszat nem, azt csak megengedi, ő végtelenül
szent.
 
25. Miért engedi meg Isten a rosszat?
Isten a nagyobb jó érdekében engedi meg a rosszat.

 

Ma erről a két kérdésről fogunk beszélgetni.

   
Az istenkérdés mélyen összefügg a szenvedés tapasztalatával. Már a görög bölcselők is klasszikusan megfogalmazták: Si Deus - unde malum? (Ha van Isten, honnan a rossz?). Ha Isten meg akarja akadályozni a rosszat, de nem tudja, akkor jó, de nem mindenható; ha viszont meg tudná akadályozni a rosszat, de nem akarja, akkor mindenható, de nem jó.


A filozófia és a vallások történetében két kísérlet mutatkozik a megoldásra:

1. a dualista elképzelés szerint a világ alapja a jó és a rossz harca. Minden jó az Istentől, minden rossz és baj az ellen-istentől származik. Ez a dualizmus élt a parszizmusban, a manicheizmusban, a zsidó és keresztény apokaliptikában. Ebben a küzdelemben az embernek a jó elv oldalára kell állnia.

2. a monista elképzelés szerint csak a jó van, a rossz nincs. Minden létező jó, a rossz a lét hiánya vagy megsemmisítése. A rossznak nincs önálló léte, csak a lét tagadása. A rossz így vagy úgy a jót szolgálja. Ez a felfogás található a zsidó és keresztény teremtéshitben.

 

A Szentírásban, különösen a zsoltárokban, Jóbnál, a siralmakban, a három első evangélista szenvedés-történeteiben így teszi fel a kérdést: „Ha Isten igazságos, miért kell a jámbornak szenvednie és miért megy jól az istenteleneknek? Ha Isten hűséges, miért adja népét, Izraelt a pogány népek kezébe? Ha Isten Atya, miért engedi, hogy szeretett Fia, Jézus Krisztus a rómaiak keresztfáján haljon meg „elhagyatva“ (Mk 15,34) és „áldozatul adva?“ (Róm 8,32).

 

A Szentírásban különféle szinteken kapunk választ:

1. Van rossz, amit az emberek maguknak köszönhetnek. A rossz cselekedet rossz következményeiben már magában hordozza büntetését. Ez a tett-következmény összefüggés az isteni igazságosság része. Isten a rossz következményekért felelős, de az ember rossz tetteiért nem. Isten „haragja“ nem a rendkívüli égi büntetésekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a bűnösöket „átadja“ a maguk választotta úton a földi és örök kárhozatnak (Róm 1,18). Aki elhagyja Istent, azt Isten is elhagyja. Ez a felfogás főként az ószövetségi történeti művekben (vö. Szodoma és Gomorra története Ter 18-19. fejezetek) található meg.

2. Van olyan szenvedés is, ami nem a gonoszt, hanem az igaz embert éri. Ebben az esetben a cselekvés-következmény összefüggés nem alkalmazható. Amint Jób könyve mutatja, az ártatlan-igaz ember az Istenbe vetett bizalmát szenvedése idején csak az Isten előtti folytonos panaszban tudja megőrizni. Isten cselekvése kifürkészhetetlen, az ember számára nem marad más, mint a kitartó panasz vagy a csendes alázat (Róm 9,20).

3. Végül van egy olyan szenvedés, melyet nemcsak az emberek, hanem velük együtt Isten is elszenved. Az Izraellel kötött szövetség révén Isten neve és Lelke népe körében lakik. Ha Izraelt megverték, Istent is megverték; ha Izraelt üldözték, akkor Isten „közöttük lakása“ révén részt vett benne és Izraellel együtt ment a fogságba. A szövetség Istene „szenvedő társa” népének. Ezért Izrael csak akkor nyer megváltást, ha a vele együtt szenvedő Isten megváltja, és népének kiszabadításával megdicsőíti önmagát.

 

Ennek az együttszenvedő Istenről szóló elképzelésnek megfelelője a keresztény hit, mely szerint Jézus Krisztus szenvedéstörténetében Isten szenvedése nyilvánult meg. De Isten szeretetének fájdalma minden szenvedőnek és elesett embernek Krisztus keresztjében mutatkozik meg.

 

Mivel Isten a létezőket jónak teremtette, ő nem oka a rossznak. Az erkölcsi rossz az ember cselekedete, tehát bűn. A fizikai rosszat megengedi Isten, mint a jóra nevelés és a lelkek megtisztításának eszközét. A metafizikai rossznak, az ördögnek is Isten terveit kell szolgálnia.

 

A fentiekből két fontos dolog következtethető:

 

1. Isten egy velünk a szenvedésben. A mi igazi szenvedésünk az Ő szenvedése is, a mi szomorúságunk az Ő szomorúsága is, a mi fájdalmunk az Ő szeretetének fájdalma is. Sziénai Szent Katalin egyszer így kiáltott fel: „Istenem, hol voltál, amikor szívem sötétségben és a halál árnyékában volt?“ Ez volt a válasz: „Leányom, hát nem érezted? A szívedben voltam.“

 

Aki fájdalmában Istent keresi, az tudattalanul vagy tudatosan kapcsolódik Jézus Krisztus halálkiáltásába: „Istenem, miért hagytál el engem?“ Aki ezt fölismeri, azonnal érzi, hogy Isten nem az égben lévő, távoli kifürkészhetetlen lény, hanem nagyon személyes értelemben az emberi Krisztus, aki szenvedésében vele együtt kiált, valamint az az együttérző Lélek, aki „benne kiált“ és majd helyette fog kiáltani, amikor ő maga már elnémul. Ez a megfeszített Krisztus vigasztalása, Isten szeretete és az örök Lélek közössége, hogy szenvedéseink mélységébe és gonoszságunk poklába hozza a vigaszt.

 

A történet egy férfiről szól, aki azt álmodta, hogy elérkezett élete végéhez. Visszatekintve úgy látta életét, mint egy tengerparti sétát Jézussal. Ahogy visszatekintett az életére, két pár lábnyomot látott a homokban az út java részén - az egyik az övé, a másik Jézusé. Észrevette azonban, hogy élete útján sokszor csupán egy pár lábnyom volt a homokban. Azt is felfedezte, hogy ezek az útszakaszok voltak élete legnehezebb, legszomorúbb időszakai.

Ez nem hagyta nyugodni a férfit, és megkérdezte felőle az Urat:

- Uram, Te azt ígérted, hogy soha nem maradsz el tőlem, sem el nem hagysz engem. Azt mondtad, hogy ha egyszer úgy döntök, hogy követlek Téged, Te velem jössz végig az úton. De most, ahogy visszatekintek életemre, a legnehezebb időszakokban csak egy pár lábnyomot látok. Nem tudom megérteni, miért van az, hogy amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád, éppen akkor hagytál magamra!

Jézus így válaszolt:

- Fiam, szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek téged, és sosem hagynálak el. Nézd csak meg még egyszer azokat a lábnyomokat: A nehézségeid és szenvedéseid idején enyémek voltak azok a lábnyomok. Én hordoztalak téged!

Biztosak lehetünk benne, hogy amikor az élet nehéz időszakain megyünk keresztül, Isten mindig velünk van. Soha ne kételkedj a jelenlétében, akkor sem, ha az adott pillanatban nem érzed vagy látod Őt. Ő megtartja szavát: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" (Zsid 13,5)

 

A második fontos hitbeli következmény:

 

            2. A szenvedés és rossz a jót szolgálja.

Hogy hogyan? Hadd mondjam el egy történettel.

 

Egy lány, amikor hazament az iskolából édesanyjához elkezdett panaszkodni:

– Anya, meg fogok bukni algebrából, a barátom szakított velem és a legjobb barátnőm elköltözik. Miért kell, hogy ilyen sok rossz dolog történjen velem?

Mialatt a lány hosszasan elmesélte bánatát, az édesanyja éppen egy süteményt sütött. Megkérdezte a lányát, hogy kér-e enni valamit.

Erre a lány egyből így felelt:
– Persze anya, te mindig valami nagyon finomat csinálsz.
– Megkínálhatlak egy kis olajjal?
– Fúúúúj, anya ettől lenne aztán szörnyűbb a napom.
– Akkor adhatok néhány nyers tojást előételnek?
– Jaj, anya, az is undorító.
– Talán lisztet vagy egy kis szódabikarbónát?
– Anya! Valami normális dolgot szeretnék enni!
Erre az édesanyja így felelt:
– Drága kicsim! Sokszor a dolgok, egymagukban rossznak tűnnek. De ha megfelelően összerakod őket, akkor a végeredmény egy nagyon finom és csodálatos sütemény lesz, amit szeretni fogsz! És drága lányom ez nem csak a sütésre igaz...

 

Stuttgart, 2010-09-24.

 



A nyári szabadság alatt még jobban figyeljünk Istenre

 

július 19.

 

Az Úrangyala-imádság alkalmával mondott beszédében a pápa a vasárnapi evangéliumra, a Máriáról és Mártáról szóló részletre utalva arra figyelmeztette az összegyűlt híveket, hogy a munka fontos, de mindennél fontosabb, hogy Istenre figyeljünk, elmélyedjünk szeretetében. Enélkül ugyanis nincs igazi értéke a cselekedeteknek.

A nyár a pihenés a kikapcsolódás, a feltöltődés ideje is. Erre mindenkinek szüksége van – mondta a Szentatya. A nyári szabadság, a pihenés jó alkalom arra, hogy elmélyedjünk Isten igéjében és megértsük, hogy mi az, ami igazán fontos.

Magyar Kurír


 

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

július 2.

 

Sarlós Boldogasszony (latinul Visitatio Beatae Mariae), az áldott állapotban lévő Mária ünnepét a XIII. századtól kezdve július 2-án tartja az egyház; liturgikus neve „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél”. A megfogant és sarjadó élet feletti öröm kifejezéseként a búza érését, az aratás kezdetét is régtől e jeles napon ünnepelték.

„ Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.
Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát:
Íme ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék,
mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas...”

Lukács evangéliumában olvashatjuk a Magyarországon Sarlós Boldogasszony ünnepeként ismert eseményről, Mária látogatásáról Erzsébetnél. Az örvendetes rózsafüzér második titka áll e jeles nap középpontjában: „Akit te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván méhedben hordoztál”. Mária és Erzsébet találkozásakor Erzsébet eltelt a Szentlélekkel, méhében megmozdult, „repesett” a magzat. Fia, Keresztelő Szent János, a leendő előfutár, anyja méhében megkapta a megszentelő kegyelmet.

„Boldog, aki hitt annak, beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Sarlós Boldogasszony az áldott állapotban lévő Boldogságos Szűz Mária ünnepe. A középkorban e napnak vigíliája és nyolcada volt. Az egyházi ünnep viszonylag későn, csak a XIII. században, a ferencesek révén terjedt el; 1389-ben november 9-én vált egyetemessé, amikor IX. Bonifác pápa kiterjesztette ki az egyházra. Kibontakozása a barokkra tehető. VI. Orbán pápa a nyugati egyházszakadás napjaiban a Látogató Szűzhöz könyörgött, és kérte, hogy kegyelemmel töltse el a bajokkal küzdő egyházat, úgy, ahogy látogatása boldogságot hozott Zakariás házába.

A magyarországi Boldogasszony megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, így tisztelve a Szűzanyát. Az ünnepnap magyar elnevezése népi eredetű, Sarlós Boldogasszony a búza érésének, az aratásnak is napja. Mivel az egyházi ünnep egybeesett az aratás kezdetével, a népnyelv sarlós jelzővel illette. A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munkáéval, Mária áldását kérve a termésre, az aratók munkájára.

A hajdanvolt ember minden munkáját a Szűzanyával és az ő oltalma alatt végezte, az aratás és a gabona begyűjtésének idejére eső ünnepnek a Boldogasszony nevét adta. Minden esztendőben annyi termést kértek az Úrtól, hogy jusson a szegényeknek, az ég madarainak, az anyaföldnek s az elhunyt lelkeknek is belőle. Sarlós Boldogasszony, az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is. A szegények és a szükségben szenvedők gondviselője, a betegségben és a fogságban gyötrődők párfogója, a halottak oltalmazója. Ő a gyermeket váró édesanyák vigyázója is. Az ünnep vigíliáján emlékeztek meg Mária anyaságáról. Ez a nap adta alkalmát a szegénygondozásnak, az anyaság ünneplésének és az aratás szakrális kezdetének is.

Szokásaiban gazdagon megmutatkozik a magyar nép szűzmáriás lelkülete. Eleink úgy hitték, hogy Mária arat, és Jézusra hagyja, hogy begyűjtsön és a búzát a konkolytól elválassza. Sarlós Boldogasszonykor a pap megáldotta a szerszámokat, de ténylegesen nem dolgoztak e napon, az aratás az ünnep másnapján, július 3-án vette kezdetét. Sarlóval az asszonyok arattak, a férfiak a kévét kötözték. Egyes helyeken a föld keleti sarkában kezdték az aratást; az első két kévét rögtön keresztbe fordították, s köszönő imát mondtak mellette. Másutt az aratás végén a legszebb darab búzából készítették a „Jézuskévét”: a gazdaasszony kikereste azt a búzatövet, amely három egyforma növésű szép kalászt termett, és piros szalaggal a kalászok alatt egybekötötte azokat. A körülötte termett búzát sarlóval vágták le, és kévébe kötve lefektették „Jézus” köré. Letérdeltek rájuk, és imádkoztak. Az aratókoszorú régen templomi szentelmény s szinte minden templomunknak éke volt. A kévéket országszerte keresztbe rakták, a felsőt „papkévének” nevezték.

Magyar Kurír

 

Azt hiszem, hogy az alábbiak nem csak nekünk, papoknak szólnak...

Hogyan használják a papok az internetet?

 

június 1.


Május 31-én a Vatikáni Rádióban ismertették a papok internethasználatáról készült felmérés eredményét. Az eseményen jelen volt Cláudio Hummes bíboros, a Kléruskongregáció prefektusa is.

A papság éve jegyében „A papok és az internet” címmel készült felmérést az olasz-svájci egyetem és a Pápai Szent Kereszt Egyetem végezte – mintegy ötezer papot kérdeztek meg összesen 117 országban.

Néhány fontosabb adat felmérésből: a megkérdezettek 94%-a naponta használja az internetet, 46%-uk hozzáteszi, hogy legtöbbször háttéranyagokat keres például szentbeszédek írásához. Szintén 94% szerint a digitális technológiák segítik a papok képzését, 85% úgy gondolja, hogy a világháló hasznos a tájékozódásra. A felmérésben részt vettek 52%-a szerint az internet kifejezetten hasznos a kereszténység üzenetének terjesztéséhez, és több mint 72%-uk alkalmasnak tartja az új technológiákat arra, hogy segítsék a hit hatékonyabb beépülését a mai világba.

A megkérdezettek 26%-a gyakran vagy naponta használja a Facebookot, 80%-a az interneten keresztül is tart kapcsolatot másokkal. Közel 90%-uk pozitívnak vagy nagyon pozitívnak tartja a modern technikai eszközök használatát papi küldetéséhez.

Hummes bíboros megerősítette, hogy a Kléruskongregáció nagy érdeklődéssel fogadja a felmérés eredményét, hiszen ez segítséget nyújthat a „digitális kontinens evangelizáláshoz” a Szentatya iránymutatása szerint.

A felmérést bemutató sajtótájékoztatón Lucio Ruiz, a Vatikán Internetirodájának felelőse a Radio Vaticana munkatársának elmondta: A Szentatya felhívása nemcsak a kommunikációs eszközök használatára vonatkozik, hanem ennek az új kultúrának a tényleges felfedezésére is. A pápa egy új valóságról beszél, mely kihívást állít az egyház és az evangelizáció elé. Fontos, hogy megismerjük, hogyan fogadta és hogyan fogta fel az egyház ezt a kulturális változást.

Az evangelizációval kapcsolatos kihívásról a bíboros megállapította: az új kultúrában egyfajta új nyelvezetet kell megtanulnunk, ahogy a misszionáriusok tették, amikor felfedeztek egy új helyet. Az átalakuló kultúra megértéséhez meg kell tanulnunk annak nyelvezetét, hogy Krisztus jelen lehessen a digitális kultúrában. A felmérés eredményei biztatóak, mert látszik, hogy az egyház egyre inkább jelen van ebben a kultúrában, és szembenéz a kihívással.

Magyar Kurír

Ma teljessé lett a Pünkösd ünnepe

május 23.

 

A húsvéti idő lezárását, pünkösd ünnepét idén május 23-án tartja az Egyház. „Az Úr Lelke betölti a föld kerekségét, alleluja! És ami egybefogja a mindenséget, az tud is minden szóról, alleluja, alleluja, alleluja!" – énekli az Egyház minden szentmise bevezetőjében.

Pünkösdkor elsősorban a Szentlélek kiáradására figyel az Egyház, amint ajándékaival eltölti a hívek szívét. Ezért a püspökök szerte a világon kiszolgáltatják a bérmálás szentségét, hogy még nyilvánvalóbb legyen az Egyház születésének jelentősége és az evangélium hirdetésének megkezdése.

Mózes korától kezdve húsvét után hét héttel tartották a „hetek ünnepét”, amelyet hellenista hatásra pentékoszténak (ötvenedik nap) neveztek. Az ötvenedik nap eredetileg aratási, hálaadási nap volt. Nyelvünk – számos más nyelv között – ebből származtatja az ünnep ma használatos nevét.

A keresztények kezdettől fogva a húsvéthoz kötötten tartották meg az ötvenedik napot. Ezen a napon három fontos esemény történt: a Szentlélek eljövetele mint Krisztus megváltó tettének gyümölcse és beteljesítője; az Egyház alapítása, és az egész világra kiterjedő missziós munka kezdete. Ezek az események Urunk, Jézus Krisztus ígérete alapján történtek, ezt tükrözi az Egyház e napra szóló Esti dicsérete is, amikor örömmel így énekel:

„Ma teljessé lett a Pünkösd ünnepe, alleluja;
ma megjelent a Szentlélek az apostoloknak a tűzben,
és karizmatikus ajándékokat osztott nekik;
elküldte őket az egész világra, hogy hirdessék az igét, és tanítsák:
Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, alleluja.”


MKPK Sajtóiroda/Magyar Kurír

Ezotéria – keresztény szemmel

április 22. 17:15


Induló sorozatunk a társadalomban egyre szélesebb körben terjedő ezoterikus jelenségekről, új típusú gyógymódokról ad keresztény szempontú ismertetést. A témák között szerepel a homeopátia, az alternatív gyógyászat, a reiki, a kineziológia, a fengsui, a földsugárzás-mérés, az ingázás, a Helliger-féle családfelállítás, a Bach-virágterápia stb. Első összefoglalónkban magát az ezotéria jelenségét ismertetjük.

Ezotéria – Mit is jelent pontosan?

• A kifejezés görög eredetű, jelentése: belső, befelé.
• Eredetileg titkos tanokra, spirituális, érzékelésen túli, pusztán logikával meg nem érthető jelenségekre utalt
• Az ezoterikus tanokat a XIX. század óta hirdetik nyíltan, a New Age mozgalom nyomán váltak széles körben ismertté a nyugati világban.
• Napjainkban sokak hétköznapi életében jelen van az ezoterikus gondolkodás és gyakorlat, sokszor anélkül, hogy tudomásuk lenne erről.

Vallás az ezotéria?

• Nem, az ezotéria nem vallás, hanem számos olyan irányzat összefoglaló elnevezése, amelyek valamiképpen a spiritualitáshoz, a valláshoz vagy a világnézethez kapcsolódnak.
• Az ezoterikus környezet jellegzetessége a különféle történelmi korokból és (akár mai) kultúrákból származó vallási fogalmak keveredése.

Melyek az ezoterikus világszemlélet alaptételei?

• Azt mondják, hogy maga a világegyetem örök és isteni. Személytelen isteni energiának vagy erőnek tartják, amelyet sokszor távol-keleti kifejezésekkel, fogalmakkal jelölnek (csi, qi, prána stb).
• Minden létezőt a koncentrált isteni energia kiáradásának tekintenek. Még az istenekben, az angyalokban, a szellemi lényekben is ez az energia fejeződik ki.
• Úgy vélik, ez az energia – hasonlóságok és analógiák rendszerén keresztül – a világegyetem valamennyi létezőjét összeköti. Maga az ember ennek az energiának részese. Végső elemzésben minden ember a maga istene.
• Az ember és a kozmosz boldogsága ezen energiák összhangján múlik.
• Az öntökéletesítés lelki útja során az embernek olyan szintre kell emelnie energiáit, ahol átéli, hogy saját belső energiái beleolvadnak a magasabb rezgésekbe, az isteni energiába.
• Az embert szellemi lények, angyalok, tündérek, manók, az elemek szellemei veszik körül és segíthetik.
• Minden ember egyedül maga felelős saját magáért, jó sorsáért vagy szenvedéséért, betegségéért vagy egészségéért. A rossz gondolatok betegséghez és szerencsétlenséghez vezetnek, míg a pozitív, helyes gondolkodás sikeres életet eredményez.
• Az ember nem csak egyszer él ezen a világon, hanem számos reinkarnáció során újra meg újra visszatér, miközben szüntelenül fejleszti és tökéletesíti magát.
• Minden vallás ugyanaz, nincsen abszolút igazság. Minden embernek azt kell kiválasztania, ami számára a legmegfelelőbb. Ha szükséges, a vallási felfogásokat meg is változtathatja és tetszés szerint ötvözheti.  

Hol találkozhatunk az ezotériával a hétköznapi életben?

Az ezoterikus szemlélet ma gyakorlatilag a társadalmi élet minden területén megjelenik. Az ezoterikus gondolkodás alapvető állításai – különféle eljárásokon, fogalmakon, jelképeken, illetve a különböző vallások összemosása révén – gyorsan terjednek. Jelen vannak a gyógyászatban, a nevelésben, az életformák, a párkapcsolatok, a cégvezetés stb. terén. E felfogásba illeszkedik a fengsui, a Bach-virágterápia, a reiki, a csikung, a taicsi, az asztrológia, a homeopátia, az alternatív gyógyászat, a reiki, az ingázás, a kineziológia, a drágakő-terápia, a jóga, a prána gyógyítás stb. 

Összeegyeztethető az ezotéria a kereszténységgel?

A keresztény hit alapvetően eltér az ezoterikus világszemlélet fogalmaitól és nézeteitől.
• A keresztény ember a személyes Istenben hisz. Isten „Te", olyan személy, akihez szólni lehet.
• Isten teremtette az egész világegyetemet, ám ő maga fölötte áll.
• Minden ember Isten egyedi képmása. Minden egyes embernek maga Isten adja az életet.
• Az „életerő" nem a természetből fakadó erő, hanem ajándék, amelyet maga a Teremtő ad minden  embernek élete minden pillanatában.
• Az ember végső célja az örök szeretetkapcsolat Istennel és a többi emberrel.
• A szenvedés eredeti oka az Isten és ember, illetve ember és ember közötti kapcsolat megromlása  (a bűn).
• Isten az, aki üdvözít; ez kizárólag kegyelem. Lényege, hogy helyreáll az Isten és ember közötti szeretetkapcsolat.
• Egyszer élünk ezen a világon, nincs következő élet. A keresztény ember a test feltámadásában és a szentek közösségében megvalósuló örök életben hisz.
• A megkeresztelt ember gyakorlatilag célba ért. Nem kell megváltást keresnie, hiszen övé az üdvösség. Emellett földi élete során igyekszik jobban megismerni és szeretni a megváltó Krisztust.
• Van abszolút igazság, és ez az igazság felismerhető. Nincs más út az Atyához, mint Krisztus.

A keresztény hit alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen az ezoterikus felfogással.

Miért terjednek keresztények között is ezoterikus nézetek?

Az ezoterikus világnézetet ritkán tanítják nyíltan. Elsősorban közvetve, különféle hétköznapi tevékenységeken és elgondolásokon keresztül hintik szét, s csak később derül ki, milyen felfogáson alapszik egy-egy eljárás. Akkora az ilyen jellegű kínálat manapság, hogy a társadalomban kialakult egy általános légkör, amely sokakat magával ragad anélkül, hogy tudnák. Az ezoterikus eszmék tehát észrevétlenül terjednek, és ma már sokakra erőteljesen hatnak. Sokan úgy tesznek magukévá ezoterikus nézeteket, hogy nem is sejtik, honnan erednek.

Mit lehet tenni?

Minthogy a keresztények körében igen nagy a zűrzavar, a hívő embernek a következőket érdemes tennie:
• Ne tegye magáévá a különféle világnézetekkel kapcsolatos divatos eszméket, hanem kritikusan szemléljen minden új jelenséget;
• Észérvekkel leplezze le az irracionális gondolkodást;
• Fedezze fel újra és ismerje meg még jobban keresztény hitét;
• Erősítse keresztény önazonosságát;
• Bátran viselkedjék keresztényként, és nyíltan tegyen tanúságot a hitéről;
• Legyen megértő a keresőkkel szemben, és kínáljon fel nekik keresztény hitéből fakadó válaszokat; 
• Hite megélése, a szentségek vétele és a Szentírás olvasása által találkozzék mindennap az élő Istennel!

Forrás: az osztrák Nazaret katolikus közösség honlapján megjelent összefoglaló.

Magyar Kurír


Mire valók a dogmák?

2010.04.09.

 

Origenész

 

A mostani teológiai szóhasználat szerint dogmának nevezik azokat a kijelentéseket, amelyeket az Isten kinyilatkoztatása alapján az Egyház, teljes tanítóhivatali tekintélyének bevetésével, végérvényesen igaznak jelent ki. Már az ókor egyik legnagyobb teológusa, Órigenész, Peri archón című művében megmagyarázza, hogy mire jók a dogmák. Elmondja, hogy az igazságot kereső emberek az ő korában a filozófusok műveihez fordultak, hogy ott megtalálják az igazságot, de rájöttek, hogy a filozófusok a legfontosabb kérdésekről is különbözőket mondanak, és egymással vitatkoznak.

Ezt látva, a keresztények a Szentíráshoz fordultak, hogy ott keressék az igazságot, de itt is megtapasztalták, hogy a magyarázók a Szentírást különböző módon értelmezik, és egymással vitatkoznak. Ezért, mondja Órigenész, az igazság felismerésére a biztos támpont az apostolica et ecclesiastica praedicatio, vagyis az a „hirdetés”, amelyet az egyház az egész földkerekségen egyöntetűen hirdet. Ezek után Órigenész felsorolja, hogy mik azok az igaz állítások, amelyeket az ő korában az egyház a földkerekségen egyöntetűen hirdet. Ezek nagyjából megfelelnek a most is mondott Apostoli Hitvallásnak. Órigenész hozzáteszi, hogy ezeknek az állításoknak összefüggését és részletesebb magyarázatát a közös Hitvallás nem mondja, és ezért lát neki e könyvében ezen állítások értelmének felkutatásához és összefüggésüknek értelmes megmutatásához.

Órigenész kora óta ezernyolcszáz esztendő eltelt, de ma is érvényes ez a magyarázat. A dogmák szükségesek. Szükségességüket mutatja, hogy a dogmákat nem tanító keresztény közösségek ezer meg ezer felekezetre szakadoznak. Pedig Jézus azt kívánta, hogy tanítványai „egy” legyenek.

Órigenész magyarázata azonban a dogmák szükségessége mellett megmutatja a dogmák korlátjait is. A dogmák meghúzzák a lényeges határvonalakat, de állandó továbbkutatásra sarkallnak. Lássunk egy példát. Az ókor egyik legnevezetesebb dogmatikai kijelentéseit a khalkédoni zsinat (451) fogalmazta meg, ahol kihirdették, hogy Jézus Krisztus egy személy (hüposztaszisz), aki két természettel (uszia) rendelkezik. E zsinat 1500-ik évfordulójára kiadott tanulmánykötetben Karl Rahner írt egy nevezetes tanulmányt, melynek címe: Chalkedon – Ende oder Anfang? (Khalkédon – vég, vagy kezdet?). A tanulmány megmutatja, hogy a zsinat dogmája lezárta ugyan a Krisztus létére vonatkozó akkori vitát, és kizárta az akkori téves nézeteket, de ugyanakkor termékeny kiindulópontja lett a Krisztusra vonatkozó további kutatásoknak és gondolatoknak. Hiszen, a zsinati határozat a következő lényeges kérdésekre nem ad választ: Mi a személy? Mi az uszia (természet, lényeg? Az emberi lényeget, természetet sem nagyon ismerjük, még kevésbé ismerjük az Isten lényegét. Ugyanolyan értelemben beszélhetünk-e isteni természetről, mint emberi természetről? Hogyan hat egymásra Jézus két természete? Következik-e Jézus isteni természetéből, hogy ő emberként is mindentudó? Fontos-e, hogy nem az isteni természet, hanem a szentháromság második személye lett emberré? Amikor Jézus emberként szenved, szenved-e az isteni természet is? Amikor Jézus valamit kérdezett, tudta-e már előre a választ? Ha volt Jézusnak emberi természetéhez tartozó szabad akarata, miért nem követhetett el bűnt? És a többi, és a többi. Nincs vége a kérdéseknek.

Tehát láthatjuk, hogy a legvilágosabban megfogalmazott dogmák is „a jövő magyarázatok és értelmezések felé nyitottak.” Nemcsak megengedik, hanem megkívánják azokat.

Newman bíboros fogalmazta meg találóan a dogmák lényegét: „Divine truth in human words.” (Isteni igazság emberi szavakban). Minthogy Isten által garantált igazságról van szó, szilárd és örökérvényű. Mivel azonban emberi szavakkal van kifejezve, megfogalmazása a történelmi helyzetektől függ. Aquinói Tamás pedig ezt mondta: „A hittétel az isteni igazságot az e felé az igazság felé tendáló módon fejezi ki.”(tamquam tendens ad ipsam). Az isteni igazságot ugyanis, a maga végtelen valóságában, az emberi értelem nem tudja magába zárni, hanem csupán a megfogalmazás helyes irányát képes megjelölni.

A kérdést még bonyolultabbá teszi, hogy a dogmák felfogását kísérik a korabeli világképből, gondolkodásmódból, szellemtörténeti helyzetből származó elemek, amelyeket a dogmák megfogalmazásánál nem lehetett megkülönböztetni az illető dogmától, de mégsem tartoznak a dogmákhoz.

Mondjunk egy példát. Jézus mennybemenetele a Hiszekegyben megfogalmazott dogma. Nagyon másképpen értették azonban ezt a dogmát a Szentírás írói, akik a mennyet az égbolt kupolája fölötti területnek képzelték, az ókori görögök, akik a ptolemaioszi világkép szerint az mennyet a csillagos ég kristálygömbje fölötti helynek gondolták, és az újkori keresztények, akik a modern csillagászok világképét fogadják el, és már nem a kozmosz valamelyik részében keresnek helyet a mennyország számára. Krisztus mennybemenetele ünnepén mondott szentbeszédekben ma nincs már szó arról, hogy Krisztus teste a csillagszférákon keresztül repült fölfelé, hanem inkább azt mondjuk, hogy a „mennyország” nem helyezhető el az általunk ismert idő és tér koordinátái közé. Valljuk tehát mi is, hogy „Jézus fölment a mennyekbe”, de mást értünk alatta, mint őseink.

A többi dogmánál is hasonló a helyzet. Különösképpen arra kell vigyázni, hogy ne keressünk a dogmáknál választ olyan modern kérdésekre, amelyek az illető dogma megfogalmazásánál fel sem merültek. Így például a világ teremtésének időbeli kezdetéről szóló dogma kizárja a panteizmust, és a mi világmindenségünk időbeli kezdetéről beszél, de, véleményem szerint, arról nem mond semmit, hogy e világmindenség teremtése előtt teremtett-e Isten más világmindenségeket. A dogmák nem kíváncsiságunkat akarják kielégíteni, hanem olyan szilárd alapot nyújtanak, amelyre életünket fel tudjuk építeni. Ha ugyanis tudjuk, hogy miért élünk, azt is tudni fogjuk, hogy hogyan kell élni. És, végeredményben, ez az, ami számít.

 

Jezsuita bloggerek


A szenvedés értelme és értéke
Kiss Imre Szeged-csanádi általános püspöki helynök második nagyböjti elmélkedése

 március 6.

A szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. Csecsemő korától halálba való szenderüléséig elkíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvedünk, de szükségszerűen életében mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalomban vagy milyen anyagi körülmények között él, milyen világnézettel rendelkezik vagy milyen vallás követője.

Erre az általános és állandóan jelenlévő tapasztalatra utalnak a Biblia kifejezései is: „Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond?” (Zsolt 13,3). „Szemem elhomályosult a nyomortól. Uram, mindennap téged hívlak!” (Zsolt 88,10). „Elfeledkeztél az Úrról, alkotódról, aki kiterjesztette az eget, s megvetette a föld alapjait. Ezért remegsz folyvást, mindennap” (Iz 51,13).

II. János Pál pápa, aki maga is a szenvedés útját járta, különösen érzékeny volt az emberi szenvedésre. Apostoli útjainak fontos programjai voltak a betegekkel, szenvedőkkel való találkozások. 1984-ben egy külön apostoli levelet is szentelt ennek a témának: „Az emberi szenvedés keresztény értelméről” (Salvifici Doloris). Ő vezette be a betegek világnapját, melyet február 11-re helyezett és minden évben külön levélben fordult ezen a világnapon a szenvedő betegekhez.

A Salvifici Dolorisban írja: „mindenki jellegzetesen emberi tiltakozással és a saját miértjével reagál a szenvedésre. Mindenki megkérdi magától a szenvedés értelmét, s a maga emberi szintjén választ is keres a kérdésre. S persze Istennek és Krisztusnak is gyakorta felteszi a kérdést. S lehetetlen, hogy észre ne vegye: az, akihez a kérdést intézi, maga is szenved, s a keresztről, saját szenvedésének középpontjából kíván feleletet adni.”

A miértjeinkben ott rejtőzik panaszunk és értetlenségünk. Abszurdnak találjuk a szenvedést, bármilyen formában is jön. Gyakran megkísért, hogy Isten büntetésének gondoljuk vagy legalábbis akadálynak, ami gátol fizikai, szellemi, lelki életünkben. Igen az Istennel való kapcsolat akadályának is tartjuk. Ezzel szemben az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít. Csak nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.

Ugyancsak II. János Pál írja: „Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.”

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték. Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyet. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.
Mindehhez az szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén Isten hívását és az alázat magatartásával mondjuk ki igenünket.

A kereszt hűséges. Mindennap érkezik. Jézus pedig nap mint nap bátorít bennünket: „bátorság, ne féljetek”!

Őrá hallgassunk! Ne féljünk a mindennapi élet sokszor embert próbáló terheitől; szorongató, kilátástalannak tűnő problémáitól. Ne féljünk, mert a helyünkön vagyunk! S főleg azért ne féljünk, mert velünk van az, Aki az erőnk és fényünk. - Ahogy a zsoltárban énekeljük: „Veled ó, Uram sötét éjünk nem sötét, mert mint a nappal, fénylik az éjjel.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Megkezdődött a húsvéti készület

2010. február 17.

A húsvétot megelőző negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén február 17-ére esett. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek fel, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.

Hamvazószerda arra az ősi hagyományra vezethető vissza, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.

Mivel a vasárnapok az Egyház gyakorlata szerint nem számítanak böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.

A nagyböjt tartama azért pontosan negyven nap, mert a Szentírásban és az ezt alapul vevő keresztény hagyományban a negyvenes szám mindig az egyes események jelentőségét emeli ki. (Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyvennapos böjtöt hirdetett Ninivében.)

A negyvennapos böjt a IV. századra vált általánossá a keresztény világban. A XI. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek; húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak. Az Egyház ma már enyhébb böjtöt ír elő, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

A bűnbánat jeleként a nagyböjt egész folyamán elmarad a szentmisében az alleluja, amely a liturgiában az öröm legközvetlenebb kifejeződése, és a templomot sem díszíti ebben az időszakban virág. A nagyböjt liturgikus színe a lila, amely a XIII. század óta jelképezi a liturgiában a bűnbánatot. Az Egyház sajátosan ehhez az időszakhoz kötődő liturgiája a keresztúti ájtatosság, amelyen a hívek mintegy végigkísérik Krisztust a kereszthalála felé vezető úton.

A böjt vallásos gyakorlata a figyelem középpontjába állítja a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés jelentőségét, kifejezi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben az Egyház a böjt mellett az ima és az alamizsnálkodás (a szegények megsegítése) lelkületét ajánlja híveinek.

 

Magyar Püspöki Konferencia

 

 „Nagyböjt Isten értékes ajándéka, kegyelmi időszak” – I. Bartolomeosz ökumenikus pátriárka üzenete
17/02/2010.


Örömteli lélekkel adjuk át magunkat a lelki küzdelemnek nagyböjtben, amely az összeszedett ima, a megtisztulás, a lélek felemelkedésének időszaka – írja a konstantinápolyi pátriárka.
A böjtölés, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, vágyaink korlátozása, a gyakori ima, a gyónás jellemzik a nagyböjti időszakot. Ezeket azonban ne érezzük nehéz terheknek, egyfajta kényszermunkának, amely lesújt ránk. Amikor az orvosok diétát, tornát vagy más testgyakorlatot írnak elő egészségünk, lelki és testi közérzetünk javára, akkor fontos, hogy mosollyal, pozitívan fogadjuk el a javaslatokat. Ehhez hasonlíthatjuk a böjtölés szent küzdelmét. A nagyböjti időszakot Isten értékes ajándékaként fogadjuk el. Ez a kegyelem arra irányul, hogy elvonja figyelmünket az anyagtól. Magasra emel bennünket, a lélek szférája felé, amelyet életszentség tölt el. Nagyböjtöt tekintsük kiváló alkalomnak arra, hogy kiirtsunk lelkünkből minden szenvedélyt, megszabadítva testünket minden feleslegestől, minden ártalmastól. Nagyböjt tehát a vidámság, az öröm valódi ünnepe.

Az egyház azt kéri gyermekeitől, hogy korlátozzák vágyaikat, így sok felesleges költekezést spórolnak meg. Ez különösen egészséges előírás most, a nagy gazdasági világválság kirobbanásának idején. Ez a krízis nemcsak egyes háztartások, vállalatok tönkremenésének veszélyével fenyeget, hanem a földgolyó minden részén egész országok csődjéhez vezethet. Ennek pedig szomorú eredménye lenne a munkanélküliség rendkívüli megemelkedése, az új szegények végtelen hadának megjelenése, társadalmi rendszerek felbomlása, a bűnözés növekedése. A nagyböjti időszak azt tanítja meg, hogy hogyan éljük a mindennapokat az értelmetlen túlkapások, a gazdagság fitogtatása nélkül. Azt tanítja, hogy utasítsuk vissza a kapzsiságot, hogy ne vegyünk tudomást a provokáló reklámokról, amelyek szüntelenül hamis szükségleteinkről akarnak meggyőzni bennünket. Arra tanít, hogy megelégedjünk a valóban nélkülözhetetlen és szükséges dolgokkal. Ne álljunk be a fogyasztók nyájába, hanem építsünk olyan társadalmat, amelynek tagjai szeretetben, kéz a kézben élnek egymással, segítve a szükséget szenvedőket.

Nagyböjt továbbá megtanít bennünket a türelemre, a kitartásra, és arra, hogy kérjük Isten segítségét és irgalmát. Legyünk nagy bizalommal az isteni Gondviselés iránt, amely tele van szeretetteljes gondoskodással. Ezt akarja tőlünk Krisztus nagyböjtben. A szentek is így élték meg ezt az időszakot. Konstantinápolyi egyházunk, amelyet már annyi megpróbáltatás ért, és amely szüntelenül virraszt, mindig ezt hirdeti, különösen a jelenlegi nehéz nemzetközi helyzetben – írja nagyböjti üzenetében I. Bartolomeosz ökumenikus pátriárka, arról biztosítva híveit, hogy szüntelenül imádkozik értük Istenhez.

 

Vatikáni Rádió

 

Családok az élhető társadalomért – Bíró László püspök levele
2009. december 27. 6:00

Karácsonyi levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a családokat szerető szerzetes- és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Hívom a családokat 2010-ben

Lassan egy éve, hogy Mexikóvárosban lezajlott a Családok 6. Világtalálkozója, ahol átfogó képet kaptunk: hogyan alakul globalizálódó világunkban a családok helyzete. Világossá vált, hogy a család nem csupán egy eszménykép, hanem realitás, még akkor is, ha nem mindenütt tudja betölteni magasztos hivatását. A család a társadalom éltető ereje, nélküle összeomlik a társadalom, de az Egyház sem létezhet családok nélkül. A Világtalálkozón megtapasztalhattuk, - és azóta is sok bizonyítékát látjuk -, rengeteg szép család él világszerte, és nálunk, Magyarországon is.

Mexikóban az egyik előadó rámutatott: az első évszázadokban az őskeresztények pluralista társadalomban éltek, sok különböző nézet, nép, kultúra, vallás, hagyomány kavargott. A keresztény családok ebben a társadalmi környezetben az üldöztetések ellenére Krisztus igaz követői akartak lenni. Következetesen élték a maguk keresztény életét, kitartottak az evangéliumi értékek mellett. Megfogadták Jézus szavát: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik.” (Mt 7,7-12). Nem a pluralista társadalmat akarták megváltoztatni, hanem ők maguk akartak megváltozni. Nem vitatkoztak, hanem élték Krisztus önátadó szeretetét, gazdagították, előbbre vitték a társadalmat. A keresztény családok becsületesen végezték munkájukat, törődtek egymással, közösségi emberekké nevelték gyermekeiket, gondozták a rászorulókat, megbecsülték öregeiket. Körülöttük élhetővé vált a világ. Mikor Nagy Konstantin 313-ban kiadta a keresztényeket mindenféle diszkriminációtól mentesítő un. milánói ediktumot, már nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalomnak nincs más választása: vagy elpusztul, vagy magáévá teszi a keresztény normákat.

A nemrég Máriabesnyőn lezajlott XVI. Családkongresszuson áttekintettük a Boldogabb Családokért körlevél kiadása óta eltelt tíz évet. A mai magyar családokról szomorú kép tárult elénk: csökken a házasságkötések száma, csökken a születő, ezen belül a házasságban születő gyermekek száma, egyre többen tartják elfogadhatónak a házasság előtt vagy helyett az együttélést, egyre több a válás, a sikertelen házasság, stb. Sajnos nem mondhatjuk, hogy a keresztény, katolikus családok kivételt képeznek. Hányszor értesülünk arról, hogy jó keresztény családokban felnövekvő fiatalok is az erkölcsi relativizmus áldozataivá válnak!

Mai társadalmunkat is a meggyőződések, érdekek és magatartásformák pluralizmusa, az objektív igazság tagadása és az egyéni érdekek mindenek fölé helyezése jellemzi; hiányzik az abszolút értékek (az igaz, a jó, a szép és a szent) egyetemes elismerése és tiszteletben tartása. Ahhoz, hogy ebben a pluralista társadalomban családjaink betölthessék azt a szerepet, amit az őskeresztény családok a maguk idejében betöltöttek, következetesen, hűségben kell megjelennünk azzal az önátadó szeretettel, melyet Krisztus hozott el közénk. Nem elég, ha a család az otthon falai között jó. Szükséges kilépnünk az otthon falai közül, elindulnunk egymás felé és szeretetteljes párbeszédben részt vennünk a többi család, az egész társadalom szolgálatában. Nem vehetjük beletörődve tudomásul az élet- és családellenes intézkedéseket, jogszabályokat, vagy „tudományos” tantételeket, emeljük fel szavunkat a bennünket, jogainkat, az ember és a család méltóságát sértő minden megnyilvánulás ellen. A család adja a társadalom humántőkéjét, joggal igényli tehát az erkölcsi és anyagi elismerést. Ha magunk körül megteremtjük az élhetőbb világot, a társadalom rá fog eszmélni: vagy elpusztul, vagy magáévá teszi a keresztény normákat.

A társadalom és az Egyház közös érdeke, hogy a családok termékenyek, boldogok legyenek. Eredményt csak akkor remélhetünk, ha maguk a keresztény családok életük példájával bizonyítják családeszményünk hatékonyságát. Hívom a családokat közös gondolkodásra: mit tehet a család az élhetőbb társadalomért. Remélem, hogy segíthetjük családjainkat abban, hogy tudatosodjon szerepük és felelősségük. Szeretnék továbbá szempontokat adni ahhoz a feltétel-rendszerhez, amelynek a megteremtését a társadalomtól és az államtól várjuk, és amely nélkül a családok értékteremtő tevékenysége nem érvényesülhet. Mindig öröm tölt el, amikor valamilyen jó kezdeményezésről hallok, és Istennek hála, sok ilyen van hazánkban. Sok remek családról tudok, akik nélkül el sem tudnám képzelni a jövő társadalmát. Bízom abban, hogy az ő példájuk nyomán egyre többen leszünk, akik öntudatosan valljuk: minden a családban kezdődik, a jövő is. És hadd tegyem hozzá: a papi és szerzetesi hivatások is a családban kezdődnek.

Még benne vagyunk a papság évében, használjuk ki ezt az időszakot, figyeljünk jobban arra a korrelációra, amelyben Egyházunkban a papság és a család él. Rengeteget köszönhet egy plébánia papja a plébánia családjainak, családjaink pedig hálával gondolnak eskető papjukra, a papra, aki meghívta őket a házas csoportba, vagy aki éppen valamilyen lelkiségi mozgalommal hozta őket kapcsolatba. Vegyük azonban észre, hogy a papság és a házasság nem csak ilyen konkrét tettekkel ajándékoznak egymásnak, hanem azzal is, hogy a család tanúságot tesz papja előtt, mit is jelent szeretni. A család segít abban, hogy a cölibátusban élő pap ne magának éljen, hanem másokért, a pap helytállása pedig erősítheti a család hűségét. Ebben az előttünk álló évben gondolkodjunk el azon, hogyan fejezhetnénk ki köszönetünket papjainknak, hogyan ünnepelhetnénk meg közösen a házasság és a papság szentségét!

Kedves Családok! Havi leveleim témái a következők lesznek:

Január: A család a társadalom és az Egyház közjava
A család közjó: a társadalom és az Egyház valamennyi tagjának közös és személyes java. Ez a jó csak együttműködésben érhető el. A család értékteremtő tevékenységének alanya és haszonélvezője maga a család, ezen keresztül az egész társadalom és az Egyház.

Február: Az ember arra hivatott, hogy részese legyen Isten szentháromságos szeretetének
Isten az embert önmagáért teremtette, méltóságát sérti, ha kicserélhető tárgyként, vagy eszközként kezelik. Saját emberi méltóságát veszi semmibe az, aki a Teremtő által neki ajándékozott testi, lelki, szellemi tulajdonságokat el nem fogadva maga akarja önmagát megteremteni. Minden ember felé felebaráti szeretettel fordulunk, elfogadjuk olyannak, amilyennek Isten megteremtette.

Március: IGEN a házastársra
Az házastársi IGEN a teljes és visszavonhatatlan szövetség megalapítása, elkötelezettséget nyilvánít ki arra, hogy a felek minden körülmények között biztosan számíthatnak egymásra; ez szilárd védelem az anyagi és testi-lelki megpróbáltatások idején is. A család a társadalom alapsejt-funkcióját akkor tudja betölteni, ha a szövetség nem ideiglenes, fennállása nincs feltételhez, vagy valamilyen körülmény bekövetkeztéhez kötve

Április: IGEN a megfogant életre
A magyar társadalomnak és Egyháznak szüksége van gyermekekre, a gyermek a jövő záloga. A megfogant életre kimondott igen nem csupán egy új élőlényre vonatkozik, hanem egy egyedi, megismételhetetlen istenképmásra. Javát azzal szolgáljuk legjobban, ha biztosítjuk számára a békés, nyugodt otthont, a szeretetteljes családi környezetet.

Május: A gyermek elsődleges nevelői a szülők
A szülők felelősek a gyermek test-lelki fejlődéséért, tehát joguk és kötelességük a lehető legjobb feltételeket biztosítani neveléséhez. Szükségük van ehhez a társadalom támogatására, és a gyermek érdekében hozott áldozataik méltánylására.

Június: A szülők és gyermekeik kölcsönös felelőssége
A szülők és a gyerekek egymással kölcsönös felelősségen alapuló generációs közösségben állnak. A generációk közötti szolidaritásra épül az össztársadalmi szolidaritás, a szociális biztonság.

Július: Öregek a családban
A keresztény családban tudják: az öregek értékét nem az adja, hogy mennyivel tudnak hozzájárulni a családi kasszához, hanem az, hogy vannak, hogy a család életének részesei. A boldog családban mindenki ajándéknak tekinti a másikat, elfogadják egymást, és egymás javát akarják.

Augusztus: Ajándékozzunk időt egymásnak a családban
A termékeny, harmonikus családi élet egyik fontos alapfeltétele, hogy a családtagoknak legyen ideje egymásra. A házaspár kapcsolata megsínyli, ha nem jut idejük a napi feladatok megbeszélésén túl egymásra; a szülő-gyermek kapcsolat elsekélyesedik, ha gyermek nem oszthatja meg szüleivel gondolatait, élményeit, nem jut idő érzelmeinek feltárására.

Szeptember: Nemcsak kenyérrel él az ember
Az ember tevékenysége nem szorítkozhat az anyagi javakkal való törődésre, szüksége van Teremtőjével való intenzív kapcsolatra is. Találjuk meg a mindennapok forgatagában az időt és az alkalmat az imára, mind egyénileg, mind pedig családi körben.

Október: A jó gazdálkodás felelősségében osztozik a család és a társadalom
A virágzó falvakat, városokat jól gazdálkodó családok alkotják. A jól gazdálkodó társadalmi közösségek pedig segítik a családokat értékteremtő munkájukban.

November: A családi munka és a kereső tevékenység összehangolása
A szülők joga eldönteni, hogy hogyan tudják összehangolni a családi munkát a kereső tevékenységgel, döntésükben elsősorban a gyermekek javát tartják szem előtt. Kívánatos, hogy a családi munka miatt bekövetkezett keresetkiesést a társadalom a gyermekek javára kompenzálja.

December: Családbarát társadalmi infrastruktúra
A gyermekek gondozása, nevelése nem mindig oldható meg családi keretek között, fontos tehát, hogy rendelkezésre álljanak azok az intézmények és szolgáltatások, amelyek a család tevékenységét kiegészítik. Az egész társadalom érdeke, hogy ezek az intézmények jó minőségű szolgáltatásokat nyújtsanak.

Hívom a családokat az élhető társadalomért! Legyen az előttünk álló esztendő a mások felé indulás esztendeje! „Nem veszel el, ha gyertyádról valaki más is meggyújtja gyertyáját”, tartja egy holland közmondás. Ezzel a gondolattal kívánok szép karácsonyi gyertyagyújtást és áldott újesztendőt!

2009 karácsonyán

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Isten életünk legfontosabb valósága - mondta homíliájában a pápa Karácsony vigíliáján
25/12/2009 18.48.47

 

"Ma születetett az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr" (Lk 2,11)
Ettől a pillanattól kezdve Isten valóban velünk van. Már nem egy távoli Isten, akit a teremtés és a lelkiismeret révén valamilyen módon megsejthetünk. Isten belépett a világba és közel van hozzánk. A feltámadt Krisztus mondta övéinek: "Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig" (Mt 28,20).

Megszületett Üdvözítőtök - a hírre, amelyet az Angyal hozott a pásztoroknak most Isten az Evangélium és hírnökei által felhívja figyelmünket. Ez olyan hír, amellyel szemben nem lehetünk közömbösek. Ha valóban igaz, akkor minden megváltozik. Rám is vonatkozik, és a pásztorokkal együtt nekem is el kell indulnom Betlehembe, hogy megnézzem, ami ott történt. Az Evangélium azért beszéli el a pásztorok történetét, hogy megmutassa: hogyan kell helyesen válaszolni arra az üzenetre, amely nekünk is szól. Mit is mondanak tehát Isten megtestesülésének első szemtanúi? - tette fel a kérdést homíliájában a pápa.

A pásztorok mindenekelőtt éberek voltak és éppen ezért juthatott el hozzájuk az üzenet. Nekünk és fel kell ébrednünk, hogy az üzenet hozzánk is eljusson. Valóban éberekké kell válnunk. Az álmodó és az ébren lévő személy között mindenekelőtt az a különbség, hogy az álmodó egy sajátos világban találja magát. Éne be van zárva az álmok világába, amely csak az övé és nem kapcsolja össze a többi személlyel. Felébredni annyit jelent, hogy kilépünk az énnek ebből a sajátos világából és belépünk a mindenki számára közös valóságba, az igazságba, amely mindnyájunkat egyesít.

A világ konfliktusa, a kölcsönös összeférhetetlenség abból a tényből származik, hogy be vagyunk zárva önös érdekeinkbe, személyes véleményeinkbe, parányi világunkba, magánéletünkbe. Az önzés, akár csoportokról, akár egyénekről van szó, érdekeink, és vágyaink foglyává tesz bennünket, amelyek ellentmondanak az igazságnak és elválasztanak bennünket egymástól. Ébredjetek fel, mondja az Evangélium. Gyertek ki a bezártságból és lépjetek be a nagy, közös igazságba, az egyetlen Istennel való szeretetközösségbe. Felébredni, annyit jelent, mint kifejleszteni érzékenységünket Isten, az általa küldött csöndes jelek, jelenlétének számtalan megnyilvánulása iránt.

Vannak olyanok, akik önmagukról azt állítják, hogy "vallási szempontból nincs zenei hallásuk". Úgy tűnik, mintha Isten érzékelésének képessége egyfajta tehetség volna, amelyet egyesek nem kaptak meg. A mai világ gondolkodásmódja, különböző tapasztalataink skálája korlátozzák Isten iránti érzékenységünket, megfosztanak bennünket "zenei hallásunktól" Istent illetően. Azonban minden szívben elrejtve vagy nyíltan, jelen van az Istenre való várakozás, a készség, hogy találkozzunk vele. Imádkozzunk magunkért és testvéreinkért, azokért, akik látszólag "nem rendelkeznek ezzel a zenei hallással", de akikben benne él az Isten utáni vágy - buzdította a híveket a pápa. Órigenész, a nagy teológus mondta: "ha abban a kegyelemben részesülnék, hogy lássak, mint ahogy Pál látott, most a liturgia során angyalok nagy seregét szemlélhetném". Valóban, a szent liturgiában Isten angyalai és a szentek vesznek körül bennünket. Maga az Úr van jelen közöttünk.

A pápa ezután ismét Lukács evangéliumának szavait elemezte: "Menjünk át Betlehembe!" (Lk 2,15).
"Odasiettek" - mondja az eredeti görög szöveg. Olyan fontos hírt hallottak, hogy azonnal útra kellett indulniuk. Valóban, amit közöltek velük, az teljesen eltért a szokásostól. Megváltoztatta a világot. Megszületett az Üdvözítő: Dávid várva várt Fia, városában jött a világra. Mi lehetett volna ennél fontosabb? Természetesen a kíváncsiság is hajtotta őket, de elsősorban az az izgalom, hogy a nagy hírt éppen velük, látszólag jelentéktelen emberekkel közölték. Ezért tehát késlekedés nélkül, sietve elindultak.

A mi hétköznapi életünkben ez nem így van - folytatta homíliáját XVI. Benedek. Az emberek nagy többsége nem tekinti elsődlegesnek Isten dolgait. Előbb a számunkra fontosnak tűnő ügyeket intézzük el. A prioritások listáján Isten gyakran csaknem az utolsó helyet foglalja el. Az Evangélium azonban azt hirdeti: Istené minden elsőbbség. Ha van valami az életünkben, ami sietséget érdemel, akkor az kizárólag Isten ügye. Szent Benedek egyik regulája megállapítja: "Semmit ne helyezz Isten műve elé"- azaz az isteni liturgia volt a szerzetesek elsődleges feladata.

Ez a mondat, tartalmát tekintve minden ember számára érvényes. Isten életünk legfontosabb valósága abszolút értelemben - tanítják a pásztorok. Tőlük szeretnénk megtanulni azt, hogy ne temessenek maguk alá a mindennapi élet sürgető tennivalói. Meg akarjuk tanulni tőlük a belső szabadságot. Második helyre szorítva minden más elfoglaltságot, bármilyen fontosak is legyenek azok, induljunk el Isten felé. Hagyjuk, hogy belépjen életünkbe és időnkbe. Az Istennel töltött idő soha nem vész kárba, azt az időt jelenti, amelyben emberi mivoltunkban valóban élünk.
Egyes szentírás magyarázók megjegyzik, hogy elsőként az egyszerű pásztorok jöttek el Jézushoz és találkoztak a világ Megváltójával. A Keletről jött bölcsek, a rangos, neves méltóságok képviselői csak sokkal később érkeztek.

A kommentátorok hozzáteszik: ez teljesen nyilvánvaló. A pásztorok ugyanis a közelben laktak, míg a bölcseknek hosszú és fáradságos utat kellett megtenniük, hogy Betlehembe érkezzenek. Szükségük volt vezetőre és útmutatásra Ma is vannak egyszerű és alázatos lelkek, akik nagyon közel laknak az Úrhoz. A modern kor legtöbb embere azonban távol él Jézus Krisztustól, az emberré lett, a közénk eljött Istentől.

Olyan filozófiák, ügyletek, elfoglaltságok töltik ki teljesen életünket, amelyektől nagyon hosszú a jászolhoz vezető út. Isten sokféle módon ismételten afelé irányít bennünket, hogy megtaláljuk a kijáratot gondolataink és elkötelezettségeink fogva tartó hálójából és rálépjünk a hozzá vezető útra. Mindenki számára csak egyetlen út létezik. Az Úr mindenkinek megfelelő jelzéseket ad le. Mindnyájunkat hív, hogy Betlehembe menjünk, afelé az Isten felé, aki elindult az ember felé. Saját erőnkből soha nem jutnánk el hozzá, de Isten leszállt közénk. Megtette az út hosszabbik felét. Most azt kéri: Gyertek és lássátok, mennyire szeretlek benneteket. "Transeamus usque Bethleem" - mondja a latin nyelvű Biblia. Lépjünk túl tehát önmagunkon, induljunk el Isten felé lelkünkben és konkrét utakon is, mint az egyház liturgiája, vagy mint testvéreink szolgálata, akikben Krisztus vár ránk.

Ennek az éjszakának az újdonsága, hogy Isten Szavát megtekinthetjük, mert testté lett. Az az Isten, akiről nem szabad semmiféle képet készíteni, mert az csak félrevezető lehetne, most látható Krisztusban, aki Isten valódi képmása. Jézus Krisztus alakjában, egész életében és művében, halálában és feltámadásában szemlélhetjük Isten Szavát, tehát magának az élő Istennek a misztériumát.

Isten jele, amelyet a pásztoroknak és nekünk adott, nem megható csoda. Az alázat Isten jele, az, hogy kicsinnyé, emberré lett. Hagyja, hogy megérintsük és kéri szeretetünket. Mi, emberek szeretnénk egy másfajta jelet, amely vitathatatlanul bizonyítaná Isten hatalmát és nagyságát. Jele azonban hitre és szeretetre szólít, tehát reményt ad. A hatalmas Isten maga a Jóság. Arra hív bennünket, hogy váljunk hozzá hasonlóvá. Ez akkor következik be, ha mi is megtanuljuk, hogy az alázat az igazi nagyság, ha lemondunk az erőszakról és csak az igazság és a szeretet fegyvereit használjuk.

Órigenész, Keresztelő Szent János szavát követve, a pogányság lényegét a kövekkel jelképezte. A pogányság az érzékenység hiányát, kőszívet jelent, amely képtelen a szeretetre és Isten szeretetének érzékelésére. Krisztus azonban húsból való szívet kíván nekünk adni. Amikor a gyermekké vált Istent nézzük, megnyílik szívünk. A Szent Éjszaka liturgiájában Isten emberként jön el hozzánk, hogy valóban emberségessé váljunk.

Imádkozzunk azért, hogy Krisztus minden nap jöjjön el hozzánk, hogy mi is mondhassuk: "Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).

Imádkozzunk ezért ezen a Szent Éjszakán: Jézus Krisztus, aki megszülettél Betlehemben, gyere el hozzánk! Lépj be lelkembe, alakíts át, újíts meg. Add, hogy kőből és fából élő emberekké váljunk, akikben jelen van szereteted, és a világ átalakul. Ámen.

 

Vatikáni Rádió

 

 

Az igazi bölcsesség Jézus – mondta a pápa a római egyetemistáknak

december 19

 


Az igazi bölcsesség nem valamiféle ismeret, hanem egy személy, Jézus – hangsúlyozta XVI. Benedek a római egyetemistáknak, akik a Szent Péter bazilikában gyűltek össze csütörtökön délután, hogy a Szentatyával együtt vesperáson vegyenek részt karácsonyi előkészületként. Az intellektuális szeretet első formája az, hogy segítünk másoknak felfedezni Isten igazi arcát, aki a betlehemi barlangban gyermekké lett Szeretet.

A világ logikáját megtévesztő bölcsesség az, amely megszületett Betlehemben. A keresztény paradoxon a mennyei bölcsességnek, vagyis az Örök Logosznak, a Názáreti Jézussal és történetével való azonosításában áll. Nincs megoldása ennek a látszólagos ellentétnek, hacsak nem a nagy Sz-szel írt Szeretetben: az ember örökélet iránti vágya meglágyította Isten, a Logosz szívét, aki nem szégyellte felvállalni az emberi létet. A Bölcsesség nélkül nem született volna semmi, ami ma létezik. Egy keresztény tanár vagy hallgató magában hordozza a szenvedélyes szeretetet e Bölcsesség iránt – mutatott rá a pápa. Mindent ennek a fényében értelmez, felfedezi nyomát az elemi részecskékben és a költők verseiben, a jogi kódexekben és a történelem eseményeiben, a művészeti alkotásokban és a matematikai kifejezésekben.

Ki volt az, aki Karácsony este a betlehemi barlangnál köszöntötte és imádta az éppen megszületett Bölcsességet? – tette fel a kérdést XVI. Benedek. Nem a jog doktorai vagy a tudósok. Mária, József és a pásztorok. Az Evangélium „kicsinyei”. Ez nem azt jelenti, hogy tanulni felesleges. A kereszténység kétezer éve a megfelelő hozzáállást javasolja ezzel kapcsolatban: tanulni kell és el kell mélyíteni az ismereteket megtartva a „kicsinyek” lelkiségét, az alázatos és egyszerű lelkületet, mint amilyen Máriáé, a „Bölcsesség székéé”. Hányszor fordult elő, hogy félelemmel közelítettünk a betlehemi barlang felé, mert aggódtunk, hogy akadályozója lehet úgynevezett „modernségünknek” – állapította meg a Szentatya.

A betlehemi barlangban mindenki felfedezheti az igazságot Istenről és az emberről. A pápa az intellektuális szeretet első formáját jelölte ki az egyetemisták számára: segíteni másoknak felfedezni Isten valódi arcát. Ezzel a buzdítással fordult XVI. Benedek minden egyetem és felsőoktatási intézmény felelőseihez, hogy működjenek együtt a közösség építésében, amelyben minden fiatal érett emberré képezheti magát és felelőssé válhat a szeretet civilizációjának megvalósításáért.

A szertartás végén az ausztrál egyetemi küldöttség átadta a Maria Sedes Sapientiae (Mária, a Bölcsesség széke) kegyképet az afrikai delegációnak. Ezt követően a pápa Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta az afrikai kontinens és az együttműködésben részt vevő minden hallgatót, amely a közelmúltbeli püspöki szinódus után született a római és az afrikai egyetemek között.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 

Életige – 2009. december (Chiara Lubich)

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

[…] A világosság a jócselekedetekben nyilvánul meg, a keresztények jócselekedetei által ragyog fel.
Azt mondod, nemcsak a keresztények tesznek jót. Sokan dolgoznak a haladásért, házakat építenek, előmozdítják az igazságosságot.
Igazad van. Természetesen a keresztények is megteszik, és meg is kell tenniük mindezt. De a keresztény sajátos feladata nem csupán ez. Neki új lelkülettel kell a jócselekedeteket véghezvinnie, olyan lelkülettel, amely által már nem ő él önmagában, hanem Krisztus él benne.
Az evangélista valójában nemcsak a szeretet egyes tetteire gondol – mint például a rabok meglátogatása, a ruhátlanok felöltöztetése vagy az irgalmasság többi cselekedeteinek alkalmazása a kor igényei szerint –, hanem arra, hogy a keresztény egész életével oly mértékben igazodjon Isten akaratához, hogy így az élete egyetlen nagy jótetté váljon. Ha a keresztény így cselekszik, akkor „áttetsző”, és a dicséret, amit tetteiért kap, nem neki szól majd, hanem Krisztusnak benne, és Isten fog megjelenni általa a világban. A keresztény feladata tehát az, hogy hagyja átragyogni önmagán a benne lakó fényt, hogy Isten jelenlétének „jele” legyen az emberek között.

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

Ha az egyes hívők jócselekedeteinek ez a szerepe, akkor a világban élő keresztény közösségnek is ugyanilyen sajátos szerepe van: az életével kell megmutatnia Isten jelenlétét, amely ott tapasztalható, ahol ketten vagy hárman egyek az Ő nevében, ahogy Jézus az idők végezetéig megígérte egyházának.
Az ősegyház nagy jelentőséget tulajdonított Jézus e szavainak. Különösen a nehéz helyzetekben, amikor a keresztényeket megrágalmazták, az egyház arra biztatta tagjait, hogy ne erőszakkal válaszoljanak, hanem a magatartásukkal cáfolják meg az ellenük felhozott vádakat.
A Tituszhoz írt levélben ezt olvassuk: „Buzdítsd az ifjakat, hogy mindenben fegyelmezetten éljenek. Magad járj elöl jó példával, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Beszéded legyen találó, megcáfolhatatlan. Hadd valljon szégyent az ellenfél, mivel semmi rosszat nem tud ránk fogni.”

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

A világban ma is a keresztények élete az a fény, amely képes elvezetni az embereket Istenhez.
Elmondok egy történetet.
Antonietta Szardínia szigetéről való, de Franciaországba, Grenoble-ba kellett költöznie a munkája miatt. Ott egy olyan hivatalban dolgozott, ahol sokan közönyösen, felületesen végezték munkájukat. Antonietta, keresztény lévén, mindegyikükben Jézust szerette volna szolgálni. Mindenkinek segített, mindig nyugodt volt és mosolygós. Gyakran előfordult, hogy valaki felháborodottan rákiabált, és rajta töltötte ki a haragját: „Ha ilyen lelkesen dolgozol, gépeld le az én részemet is!”
Ő hallgatott és tovább dolgozott. Tudta, hogy ezek az emberek nem rosszak, és biztosan megvan mindegyiküknek a maga baja.
Egyik nap – a többiek távollétében – odament hozzá a főnöke.
– Árulja már el nekem, hogyan képes arra, hogy nem veszíti el soha a türelmét, és még mosolyogni is tud mindig? – kérdezte.
– Megpróbálok mindig nyugodt lenni, igyekszem a dolgok jó oldalát nézni – csak ennyit válaszolt.
A főnöke az asztalra csapott.
– Nem. Itt valamiképpen Isten van a dologban, különben ez lehetetlen lenne. És gondoljon bele, én eddig nem hittem Istenben! – mondta megindultan.
Néhány nappal később hívatták Antoniettát az igazgatóságra, és közölték vele, hogy áthelyezik egy másik irodába, hogy – amint az igazgató mondta – „azt is alakítsa át ugyanúgy”.

„Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1979. augusztus
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét II., Budapest, 2008, 37-39. o.


© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.

 

 

 

 

 

TÍZ TÉVESZME, AMELY SZÉTZILÁLJA A HÁZASSÁGOT
2009. szeptember 29. 17:41

Linda Mintle családterapeuta a válásról írt könyvében sorra veszi a tíz leggyakoribb önámítást, amely végső soron a házasság felbomlásához vezet. Az alábbiakban ezeket ismertetjük röviden, a Cbn.com összefoglalója alapján.

1. téveszme: A házasság – szerződés

Igen, a házasság jogi egyezség, Isten szemében azonban ennél sokkal több. A házasság valójában szövetség, megszeghetetlen ígéret, életre szóló elköteleződés „jóban-rosszban", jólétben és szegénységben, egészségben és betegségben. Azt jelenti, hogy akkor is szereted a másikat, ha éppen nincs hozzá kedved, hűséges maradsz, és megbirkózol a nehézségekkel.

2. téveszme: Veled kötöttem házasságot, nem a családoddal

Az igazság az, hogy nemcsak a házastársaddal kötötted össze az életedet: a családja is hozzátartozik a hozományhoz. Ne áltasd magad azzal, hogy a családját félreteheted! Köztük nőtt fel, ők nevelték olyanná, amilyennek megismerted. Igen, vannak más hatások is, és az ember sokat változik, de a fejlődést alapvetően a család határozza meg.

3. téveszme: Meg tudom változtatni a házastársamat

Tévedés! Nem valószínű, hogy múlhatatlan szereteted hatására meg fog változni az, hogy mindig elkésik, vagy hogy rendetlenség van a szobájában. Az együtt járás idején vedd észre az efféle figyelmeztető jeleket, főleg a súlyosabbakat, pl. ha sokat iszik, ha erőszakos a természete, vagy ha nem tartja meg az ígéreteit. A nászút után ezek a dolgok nagy valószínűséggel nem fognak javulni, csak romlanak. Az igazság az, hogy egyetlen dolgot tudsz befolyásolni: azt, hogy hogyan reagálsz a viselkedésére. Egyedül ezen változtathatsz.

4. téveszme: Túl sok mindenben különbözünk

A különbségek nem jelentenek komoly problémát, csak akkor, ha az értékrend és az erkölcsök terén mutatkoznak. Attól, hogy nem vagytok igazán összeillők, még nem megy tönkre a kapcsolat. Az igazi kérdés az, hogy hogyan kezelitek a különbözőséget. Meg kell tanulnotok úgy alkalmazkodni, hogy az mindkettőtök számára elfogadható legyen. Vannak feloldhatatlan különbségek is; ezeket meg kell tanulnotok elfogadni. A konfliktuskezelés krisztusi módjára vonatkozóan pedig világos útmutatást találtok a Szentírásban.

5. téveszme: Nem érzem többé azt a lángoló szerelmet – elmúlt, vége!

A szenvedélyes szerelem nem tart örökké, a szeretet azonban egy életen át megmaradhat. Az ember időnként nem érzi, hogy szereti a másikat, ezért el kell határoznia, hogy mindig úgy fogja szeretni, mint önmagát. A kritika például erősen csökkenti a szeretet érzését; egyik oldalon lenézést, a másikon védekezést idéz elő, ami érzelmileg eltávolítja egymástól a házastársakat. Az igazság az, hogy a szeretet érzését sokféleképpen fel lehet erősíteni. Például úgy, hogy az ember minden negatív megjegyzését öt pozitívval ellensúlyozza. Sokat jelent, ha barátian elbeszélgettek és segítetek egymásnak. Nem szoktam kétségbe vonni, amikor egy-egy férj elmondja, hogy már nem érez lángoló szeretetet a felesége iránt. Csak azt próbálom megértetni velük, hogy a szeretet, a szerelem érzését újra fel lehet szítani.

6. téveszme: A hagyományosabb házasság a megoldás

Kiábrándultságában sok férfi úgy érzi, boldogabb lenne, ha olyan kapcsolatban élne, ahol a férfi az úr. Sokan elbizonytalanodnak a férfi-női szerepekkel, feladatokkal kapcsolatban. Az engedékenység fogalmát gyakran rosszul értelmezik és sokszor visszaélnek vele. Isten a házasságban egyenrangúnak akarta a férfit és a nőt. Kétszer nyilatkoztatta ki a nemekre vonatkozó akaratát: a Paradicsomban és Krisztus életében. Ez legyen előttetek a példa, amikor férfi és nő kapcsolatáról gondolkodtok. Meglátjátok: akárhogyan alakítjátok kapcsolatotokat, a kölcsönös engedékenység, tisztelet, biztatás és empátia elengedhetetlen.

7. téveszme: Ilyen vagyok, nem tudok megváltozni: kellek vagy nem kellek?

Aki nem hajlandó változni, az voltaképpen Isten ellen lázad: másként akarja berendezni életét, mint Ő. Azzal, hogy azt mondja, nem tud megváltozni, elutasítja a megváltás és a megtérés keresztény élményét. Az ember mindig törekszik a tökéletességre, de ez a valóságban folyamatos küzdelmet jelent. Azt jelenti, hogy mindig kész vagy felülvizsgálni a viselkedésedet, és igyekszel Krisztushoz egyre hasonlóbbá válni. Ha a házastársak így élnének, kevesebb volna a válás. Az ember nem változik meg magától, csak ha akar. A változás lehetséges, de három dolog kell hozzá: akarás, engedelmesség és a Szentlélek ereje.

8. téveszme: Volt egy házasságon kívüli kapcsolatom – el kell válnunk

A házasságon kívüli kapcsolat súlyos és romboló, de nem helyrehozhatatlan, ha mindkét házastárs akarja. A viszonyt fel kell számolni, bűnbánatot kell tartani, bocsánatot kérni és megbocsátani, majd újjáépíteni a házastársi kapcsolatot. Az egyik fél megszegte a szövetséget, de ha mindketten akarják, helyreállíthatják. Nem könnyű, de lehetséges.

9. téveszme: Mindegy, mit teszek, Isten úgyis megbocsát

Isten valóban megbocsát, ha megbánod a bűneidet, de ettől még igenis számít, hogy mit teszel. Tetteid természetes és lelki következményekkel járnak, ne vedd hát olyan magától értetődőnek Isten kegyelmét!

10. téveszme: Menthetetlen a helyzet

Ha feladtad, ha a jövő reménytelennek tűnik, ha eltávolodtatok egymástól, ha nem tudjátok kezelni a konfliktusokat, ha hibáztál, vagy bármi legyen is a probléma, higgy abban, hogy Isten akkor is tud cselekedni, amikor te már nem. Meg tudja változtatni az emberi szívet, képes csodát tenni, a legnehezebb körülmények között is bármit el tud érni. Ő a lehetőségek Istene. Közeledj hozzá, imádkozz a házasságodért, küzdj igazi ellenségeddel, a sátánnal, és reménykedve várd, hogy Isten megsegítsen!

Ha házastársaddal együtt bensőséges kapcsolatban maradtok Istennel, házasságotok sugározni fogja ezt a meghitt kapcsolatot. A válás elkerülhető! Vegyétek észre a mai kultúra hazugságait, és a Szentírás igazságához ragaszkodva szálljatok szembe velük! Nincs házasság, amelyet ne fenyegetne a válás, de kezetekben van a lehetőség, hogy megelőzzétek!

Magyar Kurír

 

 



 




Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio