Látogatók száma: 0312873
» Heti ünnepszemle » Imák » Katekézis
» Szentbeszédek » Püspöki körlevelek » Pápai megnyilatkozások



Ferenc pápa üzenete a betegek világnapjára: a hit mélyebb értelmet ad a betegségnek

 

 „Bízzuk magunkat az irgalmas Jézusra, miként Mária: Bármit is mond, tegyétek meg!” – ez a központi témája Ferenc pápa kedden közzétett üzenetének, melyet a Betegek 24. Világnapjára írt. A pápai dokumentum magja a kánai menyegző evangéliumi elbeszélése, amit a pápa az „egyház ikonjának” nevez. A Betegek Világnapját jövő évben Názáretben tartják, a Lourdes-i Boldogasszony emléknapján, február 11-én.

A hit a szenvedés és a betegség értelmezési kulcsa

„Miért éppen én?” – erre a betegséggel kapcsolatban oly sokszor felvetett kérdésre válaszol Ferenc pápa a Betegek Világnapjára írt üzenetében. A kérdés, főként súlyos betegség esetében merül fel azok lelkében, akik nagyon szenvednek. "A kérdés az ember lelke mélyét érinti, amikor az emberi létezés válságba kerül és az ember fellázad ellene”. „Könnyen meglehet, írja a pápai üzenet, hogy az ember enged a reménytelenség kísértésének, gondolván, hogy minden elveszett”. Ám éppen ezekben a nehéz pillanatokban mutatkozik meg az Istenben való hit pozitív lehetősége. A hit, noha nem szünteti meg a betegséget vagy a fájdalmat, mégis olyan értelmezési módot kínál, mellyel fel lehet fedezni annak a mélyebb értelmét, amit az ember megél. Ezt az „értelmezési kulcsot” Mária, Isten Anyja adja nekünk, aki ismeri az utat, mely mind közelebb visz Jézushoz.

Betegeket ápolni a hit szemeivel, Isten gyengédségét tükrözve

Ferenc pápa a betegekhez írt üzenetében a kánai menyegző történetét elemzi, melyet az „egyház ikonjának” nevez, középpontjában Jézus irgalmasságával, akit az apostolok közössége és az előrelátó és imádkozó Mária vesz körül. Mária megvigasztalja a gyermekeit, aki vigyázó és jóságos szemeivel törődik a betegekkel. Mária gondoskodásában visszatükröződik az Isten gyengédsége és ami eltölti azok lelkét is, akik a betegeket ápolják, akik érzik, hogy "a szükség kínja nagy" és a szeretet szemeivel tekintenek a világra.

Az imádság a szenvedőkért: gyógyulás és a szív békéje    

Ferenc pápa üzenetében megemlékezik az anyákról, akik ott állnak beteg gyermekeik ágya mellett: és szól a fiakról-lányokról, akik idős szüleiket gondozzák, de az unokákról is, akik nagyszüleikkel törődnek; ők mindnyájan a Szűzanya kezeire bízzák magukat.  Mit is kérjünk szenvedő szeretteink számára? – teszi fel a kérdést a pápa. Biztos, az egészséget, válaszolja meg azonnal, hiszen Jézus maga az Isten Országának a jelenlétét éppen a gyógyításokon keresztül mutatta meg. Ám van ennél valami nagyobb, kérjük a békét, az élet derűsségét, mely a szívben születik meg Isten ajándékaként.

A rászorulók szolgálata az embert Jézushoz teszi hasonlóvá

A pápai üzenet ráirányítja a figyelmet azokra a szolgákra, akik megtöltötték a hordókat vízzel, amit Jézus aztán borrá változtatott. Ők névtelen személyek, de nagyon sokat tanítanak nekünk, mert nagylelkűen engedelmeskednek a felszólításnak, azonnal  és jól megteszik azt, amit kértek tőlük, bármiféle panaszkodás vagy számítgatás nélkül. Ez azt mutatja nekünk, hogy Krisztus számít a mi közreműködésünkre, a készségünkre a rászorulók és a betegek szolgálatában. Lehet, hogy ez fáradságos és súlyos szolgálat, mégis az Úr azt átalakítja valami isteni dologgá, mert mások szolgálata Krisztushoz tesz bennünket hasonlóvá. Mi mindannyian lehetünk tehát kéz, kar és szív, mely segíti az Istent, hogy betöltse a sokszor láthatatlan csodáit és így kövessük Mária példáját. Jézus ugyanis mindig jobb borrá alakítja át az életünk vizeit.

Mozdítsuk elő a találkozás és a béke kultúráját a kórházakban  

Az irgalmasság közeli rendkívüli szentévére tekintve, a Szentföldön ünnepelt Betegek Világnapja és a térség két szerzetesnővérének múlt májusban szenttéavatott alakjai segíthetnek bennünket, hogy minden kórház legyen a találkozás és a béke kultúrájának látható jele és helye, ahol a betegség és a szenvedés, a szakmai és testvéri segítséggel karöltve, hozzájárulnak mindenféle korlát és megoszlás legyőzéséhez. Ferenc pápa betegek világnapi üzenete végül a Szűzanya segítségét kéri, fordítsa felénk irgalmas szemeit, különösen is a fájdalom pillanataiban.

(vl) 

Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek világnapjára

2014. szeptember 24. szerda 12:57

2015. január 18-án tartja a katolikus egyház az elvándorlók és menekültek világnapját. „Az egyházban nincsenek határok, az egyház anya mindenki számára” – ezt a témát jelölte meg Ferenc pápa a világnapra. A Vatikáni Rádió tudósít.

 

Az egyház kitárja ölelő karjait, hogy befogadjon mindenkit, elsősorban is a migránsokat és a menekülteket, akik drámai életkörülményeket és különféle veszélyhelyzeteket akarnak maguk mögött hagyni. A pápa ezekkel a gondolatokkal kezdi a világnapra szánt üzenetét.

Az egyház hivatása az, hogy szeresse Jézust, és a szegény és elhagyatott emberben felismerje az Ő arcát. Az egyház terjessze az elfogadás és a szolidaritás kultúráját, mely szerint senkit sem tekinthetünk hasznavehetetlennek, fölöslegesnek és mellőzhetőnek. Az elvándorlás jelenségének globálissá válására választ kell adni a szeretet és az összetartás globalizációjával.

A pápa súlyos szavakkal bélyegzi meg az emberekkel való kereskedés szégyenletes és kegyetlen jelenségét, az erőszak és a mai modern rabszolgaság minden formájával együtt. Ezek ellen erőteljesebben és hatékonyabban kell fellépni, az együttműködés világméretű hálózatán keresztül, melynek célja minden egyes emberi személy méltóságának védelme. Ferenc pápa ezért tevékeny és hatékony együttműködést sürget az államok és a nemzetközi szervezetek között, hogy az elvándorlási folyamatok kezelhetőbbé és szabályozhatóbbá válhassanak.

Ezzel egy időben meg kell sokszorozni az erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megszűnjenek azok az okok, például a háborúk vagy a nélkülözés, amelyek egész népeket hazájuk elhagyására kényszerítenek. A pápa emlékeztet arra is, hogy gyakran még az egyházi közösségek is bizalmatlanok, ha nem egyenesen ellenségesek a bevándorlókkal szemben, még mielőtt megismernék az okokat, az üldözést és nyomorúságot, amely elől menekülnek. Mindez ellentétben van a bibliai paranccsal, miszerint forduljunk tisztelettel és együttérzéssel a szükségben lévő idegenek iránt. Jézus azonosította önmagát az erőszak és az elnyomás minden ártatlan áldozatával, az idegenekkel és minden szenvedővel. Jézus azt kéri tőlünk, hogy cselekedjünk a szeretet parancsa szerint.

Jézus olykor azt is elvárja tőlünk, hogy mondjunk le egy kicsit a saját jólétünkről. A mai társadalom multikulturális jellege arra indítja az egyházat, hogy vállalja a szolidaritás, a közösség és az evangelizálás új formáit. Ma már nem elég a puszta tolerancia. Az egyház mai hivatása arra szól, hogy emelkedjen felül a korlátokon, segítsen abban, hogy az önvédelem és a félelem magatartása helyett megvalósuljon a találkozás kultúrája.

Magyar Kurír

 

A rabszolgaságot választotta Ferenc pápa a béke 48. világnapja üzenetének témájául

2014. augusztus 21. csütörtök 17:36

                                                                  

Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa közzétette Ferenc pápa témáját a következő béke-világnapra. A 2015. január 1-jére szóló üzenet címe: „Többé nem rabszolgák, hanem testvérek” – tájékoztat a Vatikáni Rádió.

 

A pápai tanács közleményében kifejti, miért olyan jelentős ez a téma napjainkban:

„Sokan azt gondolják, hogy a rabszolgaság már a múlté. Valójában ez a társadalmi csapás továbbra is erőteljesen jelen van korunk világában. Ferenc pápa 2014. január elsejére írt, első békeüzenetét a testvériségnek szentelte, Testvériség, a béke alapja és útja címmel. Az a tény, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, minden embert egymás egyenlő méltóságú testvérévé tesz.

 

A rabszolgaság halálos csapás az egyetemes testvériség, a béke számára. Akkor van béke, ha minden ember felismeri a másikban testvérét, aki vele egyenlő méltósággal rendelkezik.

A világon a rabszolgaságnak sokféle gyalázatos arca van: emberkereskedelem, az elvándorlókkal való kereskedelem, prostitúció, rabszolgamunka, az egyik ember kizsákmányolása a másik által, rabszolgatartó mentalitás nőkkel és gyermekekkel szemben. Egyének és csoportok e rabszolgasággal nyerészkednek szégyenletes módon, kihasználva a világban jelen lévő sok konfliktust, a gazdasági válság és a korrupció összefüggésében.

 

A rabszolgaság rettenetes, tátongó seb a mai társadalom testén; végzetes, gennyesedő seb Krisztus testén.

 

Ahhoz, hogy hatékonyan szembe tudjunk szállni a rabszolgasággal, mindenekelőtt el kell ismernünk minden személy sérthetetlen méltóságát. Az egyenlő méltóság elismerése szilárdan kötődjön a testvériséghez. A testvériség azt kívánja tőlünk, hogy utasítsunk el minden egyenlőtlenséget, amely lehetővé teszi, hogy az ember egy másik embert rabszolgává tegyen. Azt kéri tőlünk, hogy mindig nagylelkűen cselekedjünk, közel állva testvéreinkhez. Ez elvezet bennünket a szabadulás és a mindenkit befogadó társadalom felé.

 

Célunk, hogy olyan társadalmat építsünk, amely diszkrimináció nélkül minden ember egyenlő méltóságán alapul. Ahhoz, hogy ezt elérjük, szükség van a média, az oktatás és a kultúra elkötelezettségére is a megújult társadalomért, amely a szabadságon, az igazságosságon és a békén alapul.”

 

A béke világnapját VI. Pál pápa kezdeményezésére ünnepeljük 1968 óta minden év január elsején. A Szentatya üzenete, amelyet elküldenek a világ minden külügyminiszterének, a Szentszék diplomáciai irányelveit is megjelöli az új év kezdetén.

 

Magyar Kurír

 

 

 

Kommunikáció a találkozás hiteles kultúrájának szolgálatában Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 48. világnapjára

2014. május 22., csütörtök 10:07

Magyarországon idén május 25-én ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. Ferenc pápa írását az alábbiakban közöljük.


Kedves Testvéreim!

Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből adódóan könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a kommunikációs technológia fejlődése közelebb visznek minket egymáshoz, egyre inkább összekötnek, és a globalizáció révén függünk egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad, s ezek a megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten megbotránkoztató a távolság a leggazdagabbak luxusa és a legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég végigmenni egy városban az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek és az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy már nem is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a kitaszítottság, és a szegénység sokféle formájától szenved; valamint a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a gazdasági, politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.

Ebben a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy családjának egységét, ami szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy komolyan kiálljunk a méltóbb emberi életért. A jó kommunikáció segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban megismerjük egymást és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat csak úgy lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól. A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd formáival, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk a másik megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak az adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni másoktól. A média segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek el. Főleg az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a szolidaritás kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten ajándéka.

Léteznek azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága felülmúlja a gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi, hogy meggondoltan és helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett vélemények sokféleségét felfoghatjuk gazdagságnak, de az az ember be is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely csak a saját elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott politikai és gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra is vihet. A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel minket a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt se felejtsük el, hogy aki különböző okok miatt nem fér hozzá a közösségi médiához, azt a kirekesztettség veszélye fenyegeti.

Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média elutasítását, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül inkább emberi, mint technológiai vívmány. Mi az tehát, ami a digitális környezetben segít emberségünk növekedésében és a kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta lassúságot és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy csendet tudjunk teremteni magunkban a meghallgatáshoz. Türelmeseknek is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más mint mi vagyunk: a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg arra vágyunk, hogy meghallgassunk másokat, akkor megtanuljuk majd másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket és tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző kultúrákban és hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint például azt a nézetet, amely az embert személynek tekinti, a házasság és a család értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még sorolhatnánk.

Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás hiteles kultúráját? És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az evangélium szellemében találkozni egy emberrel? Minden korlátunk és bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban közel lenni egymáshoz? Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a szavakban, amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy – Jézushoz fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés segít megérteni a kommunikációt a felebarátra, a hozzánk közeli emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul meg a „felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a digitális technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, amely a kommunikáló személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál az út mentén. Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó, hogy a másikat, mint hozzám hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes vagyok hozzá hasonlóvá válni. Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk, Isten gyermekei. A kommunikációnak ezt az erejét szeretem így meghatározni: „felebaráti közelség”.

Amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a fogyasztásra vagy az emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos támadással találjuk magunkat szemben, mint amit az útonállóktól szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A levita és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb távolságot tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem veszünk tudomást valódi felebarátunkról.

Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta internetkapcsolat: ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem élhetünk egyedül, magunkba zárkózva. Szükségünk van arra, hogy szeressünk és minket is szeressenek. Szükségünk van gyöngédségre. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét, jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa sem határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a személyes elkötelezettségében gyökerezik. A keresztény tanúságtétel a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a lét perifériáira is.

Gyakran mondom újra és újra: ha választanom kellene egy viszontagságokkal küzdő, utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház között, amely az önmagához viszonyításában szenved, kétségtelenül az elsőt választanám. És az utak, a világ útjait jelentik, ahol az emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek. Ezek között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az emberek, gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy valami reményt keresnek. Szintén a világhálónak köszönhetően a keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda, bármilyen körülmények között élnek is. És azért is, hogy az evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk tanúságot, amely mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen Egyház arcát? A kommunikáció hozzájárul, hogy testet öltsön az egész Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók ma azok közé a helyek közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra felfedezhetjük a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget vinni az emberekhez és amely lángra tudja lobbantani az emberek szívét.

A keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk az embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben” (XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára, 2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat, kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván meg, odafigyelést az életre és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó mondanivalója; azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az ő javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.

Legyen előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember sebeire olajat és bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalomra és jó bor a vidámságra. Ragyogásunk ne trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem abból, hogy szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a digitális környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai emberrel, és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely elkíséri az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az összefüggésben a kommunikációs eszközök és az információ forradalma nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiát és új képzelőerőt kíván meg azért, hogy közvetítsük Isten szépségét másoknak.

Ferenc pápa


 

Ferenc pápa üzenete a hivatások 51. világnapjára

2014. május 8., csütörtök 08:51

2014. május 11. – Húsvét 4. vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapja a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. Ferenc pápának a Hivatások XLI. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük. A hivatások tanúságtétel az igazságról címmel.


Kedves Testvéreim!

1. Az evangélium elmondja: «Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz”» (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Jézus kérése az Egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az Egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.

2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai”vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az Apostol – „Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.) Ezért mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.

3. Jézus ma is itt él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az Egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?

4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’ élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.)

Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az Egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amit készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva és kérve, hogy imádkozzatok értem, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Vatikán, 2014. január 15.

Ferenc pápa

 

„Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa” – Ferenc pápa üzenete a XXIX. Ifjúsági Világnapra


Ez az első üzenet, amelyet Ferenc pápa a fiatalokhoz intéz, beilleszkedve a hagyományba, amelyet Boldog II. János Pál kezdeményezett, és amelyet XVI. Benedek pápa folytatott tovább. A tavaly júliusban Rio de Janeiro-ban megrendezett rendkívüli élményt jelentő találkozó után a pápa folytatja a párbeszédet a fiatalokkal és bemutatja az esemény három következő állomásának témáit, amelyek elvezetnek a 2016-os krakkói nemzetközi Ifjúsági Világnapokhoz.

A három témát a pápa az evangéliumi nyolc boldogság közül választotta ki, jelezve, hogy Máté evangéliumának ez a szakasza a keresztény élet alapvető vonatkozási pontját képezi. A nyolc boldogsággal Jézus minden emberi logikát felfordított, megtanítva, hogy mit jelent az igazi boldogság. Ezt a világ még kétezer év múltán is csak nehezen akarja megérteni.

Az üzenetben a Szentatya emlékezteti a fiatalokat arra, hogy maga Jézus mutatta meg a követendő utat; egész életével megtestesítette a nyolc boldogságot. A mai fiatalok számára valóságos kihívást jelent, hogy kövessék Krisztust, szemben az árral, tanúságot téve a forradalmi újdonságról. A pápa arra buzdítja a fiatalokat, hogy utasítsák vissza az „olcsó” boldogság-kínálatokat, találjanak bátorságot ahhoz, hogy megéljék a hiteles boldogságot, amelyet csak Isten adhat meg.

Ferenc pápa elmagyarázza a fiataloknak, hogy mit jelentenek ezek a szavak: „lélekben szegények”. Nem azt jelenti, hogy a lélekben szegények vesztesek, hanem azt, hogy nagyobb dolgokra vágynak. A fiatalok ne szorítkozzanak arra, hogy csak „éldegélnek”, ne tévesszék össze a „mámor” pillanatait a boldogsággal, a „kielégültség hamis érzésével”, amit a siker, a gyönyör, a jólét önteltsége nyújt. Nagyon szomorú jóllakott, de gyenge fiatalságot látni.

Bátorságra van szükség ahhoz, hogy boldogok legyünk. „Mondjatok nemet az ideig tartó, felszínes, kiselejtező kultúrára. Egy olyan időszakban, mint a mai, amikor olyan sokan szenvednek a gazdasági válság miatt, a szegénység és a boldogság összekapcsolása talán nem tűnik helyénvalónak” – írja a pápa. De a lélekben szegény Istent koldulja, alázatos, mint Jézus, aki Isten és megfosztja magát dicsőségétől. Nem könnyű út, de Jézus segít majd a fiataloknak, hogy ezt a nagy eszményképet megvalósítsák életstílusukban. „Törekedjetek arra, hogy megszabaduljatok a dolgok, a bálványozott, majd elpazarolt pénz iránti sóvárgástól. Szükség van a józanság bátorságára is”.

Jézus maga is az önkiüresítés és a szegénység útját választotta. A pápa arra szólítja fel a fiatalokat, hogy kövessék Jézust és felmutatja számukra Assisi Szent Ferenc példáját. A fiatal keresztények tehát a megtérésre kaptak meghívást, arra, hogy olyan evangéliumi életstílust válasszanak, amelyet a józanság, a lényeges keresése, a szegényekkel való szolidaritás jellemez. A szegények, egyrészt Krisztus „szenvedő teste”, amelyet személyesen mindnyájunknak meg kell érintenünk, másrészt az élet valódi mestereiként gyakran sokat tudnak adni emberi és spirituális szinten.

„Különösen rátok, fiatalokra bízom azt a feladatot, hogy állítsátok a középpontba a szolidaritás emberi kultúráját. A szegénység régi és új formáival szemben, mint a munkanélküliség, az elvándorlás, a sokféle függőségi forma, kötelességünk, hogy éberek és tudatosak legyünk, leküzdve a közöny kísértését. Meg kell tanulnunk a szegényekkel lenni. Nem elég, ha szüntelenül a szegényekről beszélünk szép szavakkal. A szegények megtanítják, hogy az anyagai javakkal nem rendelkező személy mindig megőrzi emberi méltóságát. Az alázat és az Istenbe vetett bizalom mesterei ők”.

A pápa hangsúlyozza a szoros kapcsolatot, amely a riói Ifjúsági Világtalálkozó - „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19) - és a lélekben szegény boldogok között fenn áll. Az evangéliumi szegénység alapvető feltétele annak, hogy Isten országa elterjedjen. Gyakran a legegyszerűbb szívekből fakad a hiteles öröm, amely az evangelizáció hajtóereje.

A Szentatya végül emlékeztet rá: április 22-én lesz 30 éve annak, hogy Megváltásunk
Jubileumi évének Keresztjét II. János Pál a fiatalokra bízta. II. János Pálnak e jelképes gesztusával vette kezdetét a fiatalok nagy zarándoklata, amely attól fogva továbbra is átjárja az öt földrészt. Ferenc pápa bejelenti, hogy szentté avatása után, amely szívünket örömmel tölti el, II. János Pál lesz az Ifjúsági Világtalálkozók nagy védőszentje. Ő volt a kezdeményező, a nagy vonzerő, és a szentek közösségében továbbra is minden fiatal számára apa és barát marad – írja az idei, április 13-án, Virágvasárnap az egyházmegyékben megrendezésre kerülő Ifjúsági Világnapokra szóló üzenetében Ferenc pápa.

(vm)


A Béke Világnap VI. Pál akaratából jött létre és minden év január 1-jén ünnepli az egyház, 2014-ben 47. alkalommal. A Béke Világnapra írt pápai üzenetet elküldik a világ minden helyi egyházába, hogy felhívja a figyelmet a béke alapvető értékére és a megvalósításáért végzett fáradhatatlan tevékenység szükségességére.

Ferenc pápa a testvériséget választotta első Béke világnapi témájául. Róma püspökeként végzett tevékenysége kezdetétől fogva a pápa kiemelte, hogy fontos legyőzni a „leselejtezés kultúráját” és elő kell mozdítani a találkozás kultúráját, hogy egy igazságosabb és békésebb világ megvalósulása felé haladjunk.

A testvériség egy adottság, amellyel minden ember rendelkezik mint emberi lény, ugyanannak az Atyának a gyermeke. A számos dráma láttán, amely a népek családját sújtja – szegénység, éhínség, elmaradottság, konfliktusok, elvándorlás, környezetszennyezés, egyenlőtlenségek, igazságtalanság, szervezett bűnözés, fundamentalizmus – a testvériség alap és út a békéhez.

A jólét kultúrája miatt elvész a felelősség és a testvéri kapcsolat értelme. Mások, ahelyett, hogy hozzánk „hasonlónak” tekintenénk őket, vetélytársként vagy ellenségként tűnnek fel és gyakran „tárgyiasítva” vannak. Nem ritka, hogy a szegényeket és a rászorulókat „tehernek”, a fejlődés akadályának tekintik. Annál nagyobb szükségük van segítségnyújtásra vagy együttérzésre. Nem tekintik tehát őket testvéreknek, akik arra kaptak meghívást, hogy osztozzanak a teremtett világ ajándékaiban, a fejlődés és a kultúra javaiban, hogy leüljenek az élet asztalához és, hogy főszereplői legyenek az átfogó és befogadó fejlődésnek.

A testvériség, amely az Atya Istentől származó ajándék és elkötelezettség, arra buzdít, hogy legyünk szolidárisak az egyenlőtelenségekkel és a szegénységgel szemben, amelyek meggyengítik a társadalmi életet; gondoskodjunk minden emberről, különösen a legkisebbekről és a legvédtelenebbekről, szeressük őket, mint önmagunkat Jézus Krisztus szívével.

Egy világban, amelyben állandóan növekszik a kölcsönös függés, nem hiányozhat a testvériség java, amely legyőzi a közöny globalizációjának terjedését. Ferenc pápa többször utalt erre. A közöny globalizáció adja át a helyet a testvériség globalizációjának.

A testvériség nyomja rá bélyegét az élet minden aspektusára, beleértve a gazdaságot, a pénzügyet, a civil társadalmat, a politikát, a kutatást, a fejlődést, a köz- és kulturális intézményeket.

Ferenc pápa szolgálata kezdetén üzenetével, amely folytonosságban van elődeivel, a testvériség útját kínálja fel mindenkinek, hogy emberibb arculatot adjon a világnak.

(sv)

 


Vatikáni Rádió

 

 

A hivatások a hitre épülő remény jelei
Pápai üzenet a papi hivatások 50. világnapjára

2013. április 18.

Húsvét 4. vasárnapja hagyományosan a papi hivatások világnapja. Az 50. világnap üzenetét még XVI. Benedek pápa tette közzé tavaly októberben A hivatások a hitre épülő remény jelei címmel.

Kedves Testvéreim!

A hivatások 50. világnapján, amelyet 2013. április 21-én, húsvét 4. vasárnapján tartunk, ennek a témának az elmélyítésére hívlak titeket: „A hivatások a hitre épülő remény jelei”. Nagyon jól beleillik ez a Hit évébe és a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójába. Isten szolgája VI. Pál a zsinat alatt vezette be ezt a világnapot egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy továbbra is küldjön munkásokat Egyháza számára (vö. Mt 9,38). „A probléma, hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt – hangsúlyozta akkor a pápa – nemcsak azért, mert a keresztény társadalom jövőjének vallási mivolta függ tőle, hanem azért is, mert ez a probléma pontos és megkerülhetetlen mutatója a hit és a szeretet elevenségének az egyes plébániai és egyházmegyei közösségekben, és tanúbizonysága a keresztény családok erkölcsi egészségének. Ahol számos papi és szerzetesi hivatás fakad, ott nagylelkűen élnek az evangélium szerint” (VI. Pál, rádióüzenet 1964. április 11.).

Ezekben az évtizedekben a különböző egyházi közösségek világszerte lelkileg egyesültek minden évben húsvét 4. vasárnapján, hogy kérjék Istentől a szent hivatások ajándékát, és újra és újra felhívják a figyelmet, hogy sürgetően fontos válaszolni az isteni hívásra. Ez az évente visszatérő jelentős esemény valóban elősegítette azt a határozott törekvést, hogy a papi és megszentelt életre szóló hivatások fontosságát egyre inkább a lelkiség, a lelkipásztori tevékenység és a hívek imáinak középpontjába állítsák.

A remény valami jövőbeli pozitív dolog iránti várakozást fejez ki, ugyanakkor támogatnia kell a jelenünket is, amelyet nem ritkán elégedetlenség és sikertelenség jellemez. Min alapszik a mi reménységünk? Ha Izrael népének történetét nézzük, amelyet az Ószövetség mond el, láthatjuk, hogy legnehezebb időszakokban is, mint a száműzetés, van egy állandó elem, amelyhez különösen a próféták mindig visszatérnek: az emlékezés azokra az ígéretekre, amelyeket Isten tett a pátriárkáknak. Emlékezés, mely azt kéri, hogy kövessük Ábrahám példamutató magatartását, amelyre Pál apostol emlékeztet: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: «Így lesz nemzetséged»” (Róm 4,18). Az egész üdvösségtörténetből elénk táruló vigasztaló és megvilágosító igazság tehát Isten hűsége a szövetséghez, amelyre elkötelezte magát, és amelyet minden alkalommal megújított, amikor az ember megtörte hűtlenségével, bűnével egészen az özönvíz idejétől (vö. Ter 8,21–22) a kivonulásig és a pusztában való vándorlásig (vö. MTörv 9,7). Isten hűsége, amely végül megpecsételte az új és örök szövetséget az emberrel Fia vére által, aki meghalt és feltámadt a mi üdvösségünkért.

Minden pillanatban, különösen a legnehezebbekben, mindig az Úrnak a hűsége – az üdvösségtörténet valódi mozgatóereje – az, amely megdobogtatja az emberek szívét és megerősíti bennük a reményt, hogy egy nap eljutnak az „ígéret földjére”. Ebben áll minden remény biztos alapja: Isten sosem hagy minket egyedül, és hű marad szavához. Ezért minden örömteli vagy fájdalmas helyzetben biztos reményt táplálhatunk, és a zsoltárossal imádkozhatunk: „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert tőle jön reménységem” (Zsolt 62,6). Ha remélünk, az ugyanazt jelenti tehát, hogy bízunk a hűséges Istenben, aki megtartja a szövetség ígéreteit. Azaz a hit és a remény szorosan összefonódnak. «A „remény” ugyanis a bibliai hit egyik központi szava; olyannyira, hogy a „hit” és a „remény” szavak különböző helyeken fölcserélhetőnek látszanak. Így a Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. » (Spe salvi kezdetű enciklika, 2).

Kedves testvérek, miben áll Isten hűsége, amelyre biztos reménnyel rábízhatjuk magunkat? A szeretetében. Ő, aki Atya, a Szentlelken keresztül kiárasztja szeretetét bensőnk legmélyéig (vö. Róm 5,5). És éppen ez a szeretet, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott ki teljesen, választ vár létezésünktől, választ vár mindenkitől, hogy mihez akar kezdeni életével, és mennyit kész kockáztatni azért, hogy teljesen megvalósítsa azt. Isten szeretete néha elképzelhetetlen utakon érkezik, de mindig eljut azokhoz, akik hagyják, hogy megtalálja őket. A remény tehát ebből a bizonyosságból táplálkozik: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1 Jn 4,16). Ez az igényes, mély szeretet, amely meghaladja a felületességet, bátorít minket és segít, hogy reménnyel tekintsünk az élet útja és a jövő felé, és hogy bízzunk önmagunkban, a történelemben és másokban. Különösképpen hozzátok, fiatalokhoz szeretnék fordulni és megismételni nektek: „Mi lenne az életetek e nélkül a szeretet nélkül? Isten gondját viseli az embernek a teremtéstől az idők végezetéig, amikor beteljesíti majd üdvösségtervét. A feltámadt Úrban van reményünk bizonyossága” (Beszéd a San Marino-Montefeltro Egyházmegye fiataljaihoz, 2011. június. 19).

Ahogy földi élete során történt, Jézus, a Feltámadott ma is elhalad életünk útjain, és látja, ahogy belemerülünk a tevékenységeinkbe, lát minket vágyainkkal, szükségleteinkkel. Éppen a hétköznapokban szól hozzánk. Arra hív, hogy vele valósítsuk meg életünket: csak ő tudja remény iránti szomjunkat oltani. Ő, aki tovább él a tanítványok közösségében, vagyis az Egyházban, ma is hív, hogy kövessük őt. Ez a hívás bármelyik pillanatban eljuthat az emberhez. Jézus ma is ismétli: „gyere és kövess engem!” (Mk 10,21). Ennek a hívásnak a befogadásához arra van szükség, hogy ne magunk válasszuk többé saját utunkat. Követni őt azt jelenti, hogy saját akaratunkat belemerítjük Jézus akaratába, valóban neki adunk elsőbbséget. Az első helyre, azaz mindaz elé helyezzük, ami életünk részét képezi: a család elé, a munka, az egyéni érdeklődés, önmagunk elé. Azt jelenti, hogy átadjuk neki életünket, mély bensőségben élünk vele, rajta keresztül közösségre lépünk az Atyával a Szentlélekben és következésképpen a testvéreinkkel is. Ez a Jézussal való életközösség az a kiváltságos „hely”, ahol megtapasztaljuk a reményt, és ahol az életünk szabad és teljes lesz!

A papi és szerzetesi hivatások a Krisztussal való személyes találkozásból születnek, a vele való őszinte és mély párbeszédből azért, hogy belépjünk az ő akaratába. Szükséges tehát, hogy növekedjünk a hit tapasztalatában, amelyet úgy fogunk fel mint a Jézussal való mély kapcsolatot, mint bennünk megszólaló hangjának meghallgatását. Ez az út, amely képessé tesz minket befogadni Isten hívását, megvalósulhat olyan keresztény közösségekben, ahol intenzíven élik a hitet, ahol nagylelkűen tanúságot tesznek az evangéliumhoz való ragaszkodásukról, ahol a missziós szenvedély a teljes önátadásra ösztönöz Isten országáért; ahol mindezt a szentségekhez járulás táplálja, különösen az Eucharisztia és az intenzív imaélet. Ez utóbbinak „egyrészt teljesen személyesnek kell lennie, benne nekem kell találkoznom Istennel, az élő Istennel. Másrészt azonban mindig vezetést és világosságot kell kapnia az Egyház és a szentek nagy imádságaiból, a liturgikus imából, amelyben az Úr folyamatosan tanít bennünket jól imádkozni” (Spe salvi, 34.).

A folytonos és mély imádság növeli a keresztény közösség hitét abban a mindig megújuló bizonyosságban, hogy Isten soha nem hagyja el népét, és segíti őt azzal, hogy sajátos hivatásokat fakaszt a papságra és a megszentelt életre azért, hogy a remény jelei legyenek a világnak. A papok és szerzetesek ugyanis arra hivatottak, hogy feltétel nélkül Isten népének adják oda magukat, az evangélium és az Egyház iránti szeretet szolgálatában. Annak a biztos reménynek a szolgálata ez, melyet csak az Isten látóhatárára való nyitottság tud megadni. Ők tehát, hitük tanúságtételével és apostoli lendületükkel át tudják adni azt az élő vágyat, főleg az új nemzedékeknek, hogy nagylelkűen és készségesen válaszoljanak Krisztusnak, amikor arra hív, hogy még szorosabban kövessék őt. Amikor Jézusnak egy tanítványa befogadja az isteni meghívást, hogy a papi szolgálatban vagy a megszentelt életben ajándékozza oda életét, akkor láthatóvá válik a keresztény közösség egyik legérettebb gyümölcse, amely segít, hogy különleges bizalommal és reménnyel tekintsünk az Egyház jövőjére és evangelizációs elkötelezettségére. Az evangélium hirdetéséhez, az Eucharisztia bemutatásához, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásához ugyanis mindig új munkásokra van szükség. Ne hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják kísérni a fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran kanyargós és sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi bátorsággal tudják megmutatni nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek szolgálatának szépségét. Papok, akik megmutatják egy lelkesítő elkötelezettség termékenységét, amely a teljesség érzékét viszi az ember életébe, mert az abba vetett hitre épül, aki elsőként szeretett minket (vö. 1 Jn 4,19). Ugyanakkor azt is kívánom, hogy a fiatalok a sok felszínes és mulandó kínálat között tudják ápolni vonzódásukat az értékek, a magas célok, a radikális döntések felé, mások szolgálatáért Jézus nyomában. Kedves fiatalok! Ne féljetek követni őt és végigjárni a szeretet és a nagylelkű elköteleződés igényes és bátor útjait! Így boldogok lesztek, hogy szolgálhattok, tanúságot fogtok tenni arról az örömről, melyet a világ nem tud megadni, élő lángjai lesztek a végtelen és örök szeretetnek, és megtanuljátok, hogy „mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1 Pét 3,15)!

Vatikán, 2012. október 6.

XVI. Benedek pápa

 

Ha Isten nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne – Ferenc pápa első Úrangyala-imádsága

A több mint 150 ezer hívő  már a kora reggeli óráktól folyamatosan érkezett a Szent Péter térre és környékére, hogy részt vegyen Ferenc pápa első nyilvános vasárnap déli Úrangyala-imádságán, és meghallgassa tanítását. A Szentatya olaszul szólt a hívekhez.

„Kedves Testvérek! Jó napot kívánok! A szerdai első találkozás után most ismét köszönthetlek mindnyájatokat. Örülök, hogy vasárnap van, az Úr napja! Ez szép és fontos nekünk, keresztényeknek: vasárnap találkozunk, köszöntjük egymást, beszélgetünk, mint most itt, a téren. Ez a tér a médiának köszönhetően a világ méreteit ölti magára.

Nagyböjt ötödik vasárnapján az evangélium a házasságtörő asszony epizódját beszéli el, akit Jézus megment a halálos ítélettől. Meglepő Jézus magatartása: nem érezzük szavában a megvetést, az ítélkezést, csak a szeretet, az irgalom szavait halljuk, amelyek a megtérésre szólítanak.

„Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Kedves Testvérek, Isten arca egy irgalmas Atyáé, aki mindig türelmes. Gondoltatok-e már Isten türelmére, amellyel mindannyiunk iránt van? Ez az ő irgalmassága. Mindig türelmes: türelmes velünk, megért minket, vár ránk, és soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, ha képesek vagyunk arra, hogy visszatérjünk hozzá bűnbánó szívvel. „Nagy az Úr irgalma”.

A pápa ezután így folytatta: „Ezekben a napokban egy bíboros, Kasper bíboros könyvét olvashattam el. Nagyon jó teológus, az irgalmasságról írt. Nagyon jót tett nekem az a könyv. Most azt gondoljátok, hogy a bíborosaimnak reklámot csinálok? Nem így van! Nagyon, nagyon jót tett nekem ez a könyv. Kasper bíboros azt írta, hogy ez a szó: irgalmasság, mindent megváltoztat. A legjobb, amit hallhatunk: megváltoztatja a világot. Egy kis irgalmasság kevésbé hideggé és igazságosabbá teszi a világot. Szükség van rá, hogy jól megértsük Istennek ezt az irgalmasságát, ezt az irgalmas atyát, akinek olyan nagy a türelme. Emlékezzünk Izajás prófétára, aki azt állítja, hogy ha bűneink skarlátvörösek lennének is, Isten szeretete hófehérré változtatná azokat.

Ferenc pápa ezután felidézett egy személyes emléket: „Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét. Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat – meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát”. Honnan tudja? – kérdeztem tőle – folytatta a Szentatya. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne”.

Kedvem támadt megkérdezni tőle: „Mondja, hölgyem, Ön a (Pápai) Gergely Egyetemen tanult? Mert ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha! Hát akkor hol van a probléma? – kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk.

Soha ne fáradjunk el! Isten a szerető Atya, aki mindig megbocsát, akinek irgalmas a szíve mindnyájunk irányában. Mi is tanuljunk meg irgalmasak lenni mindenkivel. Fohászkodjunk a Szűzanya közbenjárásáért, aki karjai között tartotta az emberré lett isteni Irgalmasságot.

Az Úrangyala elimádkozása után a pápa rövid köszöntést intézett minden zarándokhoz: „Köszönöm fogadtatásotokat és imáitokat. Kérem, hogy imádkozzatok értem. Ismét átölelem a római híveket és mindenkit, akik Olaszország és a világ különböző részeiből jöttök, valamint mindazokat, akik a kommunikációs eszközök révén csatlakoztak hozzánk.

Olaszország védőszentje, Assisi Szent Ferenc nevét választottam, és ez megerősíti spirituális kapcsolatomat azzal a földdel, ahonnan, mint tudjátok, családom származik. Jézus azonban arra hívott meg bennünket, hogy egy új család tagjai legyünk, egyházáé, Isten családjáé, és haladjunk együtt az evangélium útján.

Az Úr áldjon meg benneteket, a Szűzanya őrködjön felettetek, és ne feledjétek: az Úr soha nem fárad el abban, hogy megbocsásson! Mi vagyunk azok, akik elfáradunk, hogy bocsánatot kérjünk. Jó vasárnapot és jó ebédet kívánok! – ezek voltak a Szentatya utolsó szavai, amelyeket vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozásakor a Szent Péter téren és környékén összegyűlt hatalmas tömeghez intézett.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Kedves Testvérek! – Jó estét!



Ezek voltak az új pápa első szavai, amelyeket a Szent Péter téren összegyűlt hatalmas hívősereghez intézett, majd így folytatta:

Tudjátok, hogy a konklávé feladata, hogy püspököt válasszon Róma számára. Úgy látszik bíboros testvéreim a világ végéig elmentek, hogy megtalálják, de most itt vagyunk. Köszönöm a fogadtatást. Róma egyházmegyei közössége fogadja püspökét, köszönöm.
Mindenekelőtt szeretnék egy imát mondani XVI. Benedek emeritus püspökünkért. Imádkozzunk mindnyájan érte, hogy az Úr áldja meg és a Szűzanya őrködjön felette.
Ezután I. Ferenc pápa elimádkozta a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát és a Dicsőség az Istennek imákat, majd tovább folytatta beszédét:

Most megkezdjük ezt az utat, a püspök és a nép útját, a római egyház útját, amely elől jár a szeretetben. Ez a testvériség, a szeretet, az egymás közötti bizalom útja. Mindig imádkozzunk egymásért, az egész világért, hogy megvalósuljon a testvériség. Azt kívánom, hogy az egyháznak ez az útja, amelyet ma kezdünk el az itt jelen lévő bíboros helynököm segítségével, gyümölcsöző legyen ennek az olyan szép városnak az evangelizációja szempontjából. Most áldásomat adom, de előtte szeretnék egy szívességet kérni tőletek. Mielőtt a püspök megáldja népét, azt kérem, hogy imádkozzatok az Úrhoz, hogy áldjon meg engem. Csendben mondjuk el ezt az imát értem.

Ezután a protodiakónus bíboros bejelentette: Ferenc pápa minden jelenlévő hívőnek, valamint mindazoknak, akik áldását fogadják a rádió, a televízió és az új kommunikációs eszközök révén, teljes búcsút ad az egyház által megállapított formula szerint. Imádkozzunk a Mindenható Istenhez, hogy őrizze meg sokáig a pápát az egyház élén, adjon békét az egyháznak és az egész világnak.

Ferenc pápa ezután latin nyelven áldását adta a jelen lévőknek és minden jóakaratú embernek. Ismét köszönetét fejezte ki a fogadtatásért, majd így búcsúzott:
Hamarosan találkozunk. Holnap a Szűzanyához fohászkodom, hogy őrizze meg egész Rómát. Jó éjszakát és jó pihenést kívánok.

P. Federico Lombardi SJ, szentszéki szóvivő a pápaválasztás után tartott sajtókonferenciáján elmondta, hogy valószínűleg a Szentatya a Santa Maria Maggiore bazilikát keresi fel.

(vm)

 

Pápai üzenet a vándorlók és menekültek 99. világnapjára

2013. január 17., csütörtök 13:14


A vándorlók és menekültek világnapján, amelyet idén január 20-án ünneplünk, a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a katolikus hívekhez. XVI. Benedek pápa Migráció: a hit és remény zarándokútja címmel közzétett gondolatait az alábbiakban olvashatják.

A II. vatikáni egyetemes zsinat arra emlékeztet a Gaudium et Spes lelkipásztori konstitúciójában, hogy az „Egyház együtt menetel az egész emberiséggel” (40.), hiszen „az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” (uo., 1.). Ez a nyilatkozat visszhangra talált akkor is, amikor Isten Szolgája VI. Pál pápa az egyházat „az emberélet legjobb ismerőjének” (Populorum progressio enciklika, 13.) nevezte, és akkor is, amikor Boldog II. János Pál megfogalmazta, hogy az ember „az a kiemelt út, amelyen az egyháznak járnia kell, hogy teljesítse missziós küldetését, ... az út, amelyet maga Krisztus jelölt meg” (Centesimus annus enciklika, 53.). A Caritas in veritate enciklikámban aztán magam is azon voltam, hogy elődeim nyomdokán haladva kifejtsem, hogy „az egész Egyháznak teljes létében és cselekvésében, amikor hirdeti és terjeszti a hitet, amikor szeretetben cselekszik, az a célja, hogy az ember sokoldalú fejlődését segítse elő” (11.). Közben tekintettel voltam annak a sok millió férfinek és nőnek a tapasztalatára is, akik különböző okokból jutottak a migránsok sorsára. Napjainkban a migránsok áradata valóban megrendítő jelenség „az érintett személyek nagy száma miatt, és azok miatt a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, amelyeket a migráció felvet; megrendítő azok miatt a drámai kihívások miatt, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll” (uo., 62.), hiszen „minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni” (uo.).

Ezek hátteréből kiindulva akarom a migránsok és menekültek világnapját 2013-ban ennek a témának szentelni: „Migráció: a hit és remény zarándokútja”. Teszem ezt annál is inkább, mert ez a világnap időben közel esik a II. vatikáni egyetemes zsinat megnyitásának 50. és az Exsul familia apostoli konstitúció kihirdetésének 60. évfordulójához, az egész egyház pedig a Hit Évét tartja, s lelkesen vállalja az új evangelizálással járó kihívásokat.

Valójában a hit és remény sok elvándorló szívében oszthatatlan szópárost képez, hiszen az elvándorlókban feltörő jobb élet utáni vágyakozáshoz gyakran társul még az a törekvés is, hogy végképp hátat fordítsanak annak a „kétségbeesésnek”, amely gátolja őket jövőjük építésében. Ugyanakkor sok ember utazását serkenti az a mély bizalom, hogy Isten sohasem hagyja cserben az ő teremtményét, és ez olyan erőt ad neki, amely tűrhetőbbé teszi számára a gyökértelenség és az elválás által ütött sebek elviselését, s titkon talán még azt a reményt is felcsillantja benne, hogy egyszer majd visszatérhet származási földjére. A hit és remény ezért gyakran megtalálható azok poggyászában, akik abban a tudatban vándorolnak el, hogy arra támaszkodva „meg tudnak birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket” (Spe salvi enciklika, 1.).

A migráció tágas mezején az egyház különböző irányokban érezteti anyai gondoskodását. Egyfelől konkrét segítséget nyújt a migrációban uralkodó és nem ritkán drámákat és tragédiákat is szülő szegénység és szenvedés terén. Ezen a területen lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és csoportok, az önkéntes segélyegyesületek és mozgalmak, plébániai és egyház¬megyei szervezetek tanúsítsák nagylelkű elkötelezettségüket, és együttműködve a jóakaratú emberekkel, hozzájáruljanak nagyon sok szükséghelyzet megoldásához. Másfelől az egyház nem mulasztja el kiemelni az elvándorlás pozitív szempontjait, az elvándorlásokban rejlő jó lehetőségeket és tartalékokat sem. E tekintetben azok a befogadó intézkedések öltenek konkrét formát, amelyek segítik és támogatják a migránsok, a menekültek és a menedékért folyamodók teljes beilleszkedését az új szociokulturális környezetbe, és mindemellett figyelembe veszik azt a vallási dimenziót, amely minden ember életének lényeges tartozéka. A Krisztustól kapott küldetésénél fogva az egyház feladata éppen abban áll, hogy különös gondot és figyelmet fordítson erre a dimenzióra: ez az ő legfontosabb és egészen sajátos feladata. A világ különböző tájairól érkező keresztények vonatkozásában ennek a vallási dimenziónak a figyelembe vétele magába foglalja az ökumenikus párbeszédet éppúgy, mint az új közösségek gondozását; a katolikus hívők vonatkozásában, a többi között, ez a dimenzió új lelkipásztori struktúrák létesítésében és a különböző rítusok engedélyezett érvényesülé¬sében nyilvánul meg, lehetővé téve teljes részvételüket a helyi egyházközösségek életében. Az ember megsegítése kézen fogva jár azok közösségével, akik lélekben egyek, és ez utat nyit a „hiteles és ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához” (Porta fidei apostoli levél, 6.). Az egyház mindig értékes adományáról tesz tanúságot, valahányszor elősegíti a Krisztussal való találkozást, és általa szilárd és megbízható reményt ébreszt.

Az egyház és minden vele kapcsolatos intézmény arra kapott meghívást, hogy az elvándorlók és a menekültek szolgálatában elkerülje a csupán külsőséges szociális ténykedés veszélyét és támogassa a valódi integrációt egy olyan társadalomba, amelynek mindenki aktív résztvevője és amelyben mindenki felelős a másik jólétéért, a maga erejével tevékenykedik és nagylelkűen közreműködik mint ennek a társadalomnak ugyanazon jogokkal és kötelességekkel rendelkező teljes jogú állampolgára. A kivándorlók a bizalom és remény érzelmeivel érkeznek és ezek az élet jobb lehetőségeinek keresésére ösztönzik őket, de ők sem keresik egyedül csak a gazdasági, szociális és politikai helyzetük jobbulását. Bár az igaz, hogy a kivándorlás gyakran a félelemből származik, főleg ha ennek kiváltó oka a menekülés, az üldöztetés és az erőszak, és ahhoz még az a trauma is hozzájárul, hogy a kivándorlással az elvándorló elveszíti a családját és a vagyonát, amely számára eddig és egy bizonyos fokig a túlélést biztosította. Ez a szenvedés, az óriási veszteség vagy éppen az elidegenedés érzete a bizonytalan jövővel szemben mégsem rombolja le a kivándorlók álmát, hogy egy idegen országban, telve reménnyel és bátorsággal, majd csak új egzisztenciát építhetnek maguknak. A kivándorló valójában abból a bizalomból táplálkozik, hogy valahol mégiscsak befogadják és együttérzően megsegítik, olyan emberekkel találkozik, akik megértést tanúsítanak embertársaik nélkülözése és tragédiája iránt, és még azokat az értékeket és képességeket is megbecsülik, amelyeket a kivándorló magával hozott, s akik ugyanakkor még arra is készek, hogy tanúságot tegyenek emberségükről, megosszák anyagi javaikat a szűkölködőkkel és rászorulókkal. Valóban le kell szögeznünk: „Az emberek egyetemes szolidaritása a valóság ténye és az nemcsak hasznos előnyökkel jár, hanem kötelességekkel is” (Caritas in veritate enciklika, 43.). A migránsok és menekültek, minden nehézségük ellenére, megtapasztalhatják azokat az új és vendégszerető kapcsolatokat, amelyek arra bátorítják őket, hogy szakmai ismeretükkel és szociokulturális örökségükkel hozzájáruljanak a vendéglátó ország jólétéhez, és gyakran ahhoz is, hogy hitük tanúságával ösztönzést adjanak a régi keresztény hagyományokkal rendelkező közösségeknek, mivel ez a tanúság a Krisztussal való találkozásra bátorítja és az egyház megismerésére serkenti azokat.

Természetesen minden államnak jogában áll, hogy szabályozza a migrációs áramlásokat és olyan politikát gyakoroljon, amelyet a közjó általános igényei megkövetelnek, de ugyanakkor az államnak is mindig tiszteletben kell tartania minden ember személyes méltóságát. A Gaudium et spes zsinati dokumentum 65. pontja emlékeztet arra, hogy a kivándorlás személyes joga az alapvető emberi jogok közé tartozik és mindenki szabadon megválaszthatja magának a számára legalkalmasabbnak tűnő lakóhelyet, hogy ott aztán kibontakoztassa képességeit és megvalósítsa saját céljait és terveit. A jelenlegi szociokulturális helyzet összefüggésében viszont a kivándorlás joga előtt meg kell erősítenünk a jogot a nem kivándorláshoz, azaz annak a szabad döntési lehetőségét, hogy valaki saját országában maradhasson, amint ezt Boldog II. János Pál már megfogalmazta: „az ember elsődleges joga, hogy saját hazájában éljen. Ez a jog azonban csak akkor lesz hatékony, ha állandó felügyelet alatt tartják a kivándorlásra ösztönző tényezőket” (Pápai beszéd a Migránsok IV. Világ-kongresszusán, 1998). Ma megállapítható, hogy a kivándorlás gyakori kiváltója a gazdasági bizonytalanság, az alapvető javak hiánya, a természeti katasztrófák, a háborúk és a szociális nyugtalanság. A kivándorlás ilyenkor a hitre, reményre és bizalomra épülő zarándokút helyett a túlélés „keresztútjává” válik, amelyen a férfiak és nők inkább áldozatoknak látszanak, mint a vándorlásukkal együtt járó viszontagságok felelős irányítóinak. Miközben vannak migránsok, akik a befogadó környezetbe való igazi integráció által valóban jó pozícióba kerülnek, addig olyanok is sokan vannak, akik nem egyszer kizsákmányolva és alapvető emberi jogaiktól megfosztva élnek a társadalom peremén, vagy akik olyan viselkedésformát öltöttek magukra, amely ártalmas a társadalomra, amelyben élnek. A beilleszkedés útja jogokkal és kötelességekkel jár, megkívánja a migránsok iránti tiszteletet és a róluk való gondoskodást, hogy emberi méltóságuknak megfelelően élhessenek, de ugyanakkor a beilleszkedésnek ez az útja a migránsok részéről is elvárja azoknak az értékeknek a tiszteletét, amelyeket a befogadó társadalom nyújt.

Ebben az összefüggésben nem feledkezhetünk meg a törvénytelen bevándorlásról sem. Ez főleg akkor jelent égető problémát, ha a különösen az asszonyokat és gyermekeket veszélyeztető emberkereskedelem és emberi kizsákmányolás formájában jelentkezik. Ezeket az ocsmány gaztetteket határozottan el kell ítélni és meg kell büntetni, miközben a migrációs áramlások szabályozása — ami nem korlátozódhat csupán az államhatárok hermetikus lezárására, sem a törvénytelen bevándorlók ellen hozott büntetések megszigorítására, sem az új beutazások elrettentésére hozott intézkedések alkalmazására — legalábbis csökkentheti sok migráns számára azt a veszélyt, hogy az említett emberkereskedelem áldozatává legyen. Valójában különösen szükségessé válnak az emberkereskedelem leküzdésére irányuló tervszerű és sokoldalú beavatkozások és hatékony ellenintézkedések az elvándorlók szülőföldjén, egységes programok kellenek a törvényes és tömeges bevándorlás esetére, valamint tekintettel az egyéni sorsok elbírálására, szükség van arra a nagyobb hajlandóságra is, amely a politikai menedéken túl még az emberi személy védelmét szolgáló intézkedésekre is kiterjed. A megfelelő szabályozások mellett mindig gondoskodni kell az emberi gondolkodás és lelkiismeret türelmes és folyamatos fejlesztéséről. Mindezek miatt nagyon fontos, hogy tovább erősödjön és fejlődjön a kölcsönös kapcsolat és együttműködés az egyházi szervezetek és a teljes emberi fejlődést szolgáló intézmények között. A keresztény felfogás szerint a szociális és humanitárius elkötelezettség mindig az evangélium iránti hűségéből meríti erejét, jól tudva, hogy „aki Krisztust, a tökéletes embert követi, az egyre inkább emberré válik” (Gaudium et spes, 41.).

Kedves elvándorló testvérek, ez a világnap segítsen nektek abban, hogy bizalmatok és reményetek megújuljon a mindig velünk tartó Úrban. Ragadjatok meg minden alkalmat arra, hogy találkozzatok Vele és azt se mulasszátok el, hogy felismerjétek Őt azokban a jótéte-ményekben, amelyekben vándorlásotok során részesültök.  Örüljetek, hiszen az Úr közel van hozzátok. Vele fölülkerekedtek minden akadályon és nehézségen, és Vele erőt meríthettek abból a nyitottságból és szíves fogadtatásból, amelyben oly sok ember részesít titeket. Hiszen ez így igaz: „Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek utat mutatnak nekünk. Életünk igazi csillagai azok az emberek, akik helyesen tudtak élni. Ők a remény világító fényei. Kétség¬telen, Jézus Krisztus maga a Világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli fényekre — olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak, és elirányítanak utazásunk közben” (Spe salvi enciklika, 49.).

A Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánllak mindnyájatokat, annak a Boldogságos Szűz Máriának az oltalmába, aki a biztos remény és vigasztalás Jele, a „Vándorlás Csillaga”, és aki anyai gondoskodásával életünk minden pillanatában közel van hozzánk. Szeretettel adom apostoli áldásomat mindenkire.

XVI. Benedek pápa

Fordította: Cserháti Ferenc püspök

 

Új gazdasági modellekre és a relativizmus diktatúrájának felszámolására van szükség a békéhez - a pápa üzenete 2013. január elsejére, a béke világnapjára



Az üzenetet december 14-én a Szentszék sajtótermében mutatták be. A dokumentum egyfajta rövid szintézise az Egyház társadalmi tanításának, továbbá kézikönyv a katolikusok szociális és politikai elkötelezettségéhez.

A Szentatya a nyolc boldogság programját kínálja fel a világban dúló gonosszal szemben – mint a véres konfliktusok, az újabb háborús fenyegetések, a feszültségek és ellentétek gócpontjai. Ezek okai: a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő szakadék, az önző és individualista gondolkodás, a szabályok nélküli pénzügyi kapitalizmus. A terrorizmuson és a nemzetközi bűnözésen túl, veszélyeztetik a békét azok a fundamentalizmusok és fanatizmusok is, amelyek kiforgatják a vallás valódi természetét.

Továbbra is fennáll az éhínség drámája: az élelmezési válság sokkal súlyosabb a pénzügyi válságnál – hangsúlyozza XVI. Benedek. Növekszik a vallásszabadság elleni erőszak. Sajnos az ősi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban is megsokszorozódnak a vallási intolerancia epizódjai, különösen a keresztények ellen. A pápa emlékeztet rá, hogy lábbal tiporják az élethez, a családhoz való jogot és általában véve az emberi jogokat.

Ezzel a helyzettel szemben arra szólít a Szentatya: éljük meg az evangéliumi nyolc boldogságot, hogy igazságra, szabadságra, szeretetre és igazságosságra épülő társadalmat építhessünk. Azok, akik Istenre és ígéreteire bízzák magukat, gyakran naivnak vagy olyannak tűnnek a társadalom szemében, mint aki távol él a valóságtól. Éppen ellenkezőleg, akik mellőzik Istent az életükből, azok tévednek, ha azt hiszik, hogy emberi erőkkel építhetik a békét. Isten nélkül ugyanis végül mindig előtérbe kerülnek a hatalom és a nyereség kritériumai, vagyis maga a bűn minden formájában: önzés, erőszak, kapzsiság, hatalmi és uralmi vágy, intolerancia, gyűlölet és igazságtalan társadalmi struktúrák.

Az én Isten fölé helyezi magát. Ezért a béke előfeltétele a relativizmus diktatúrájának felszámolása. Le kell küzdeni azt a teljesen autonóm erkölcsiséget, amely kizárja az Isten által az emberi lelkiismeretbe írt természetes erkölcsi törvény elismerését. Csak így valósítható meg a béke, amely már nem álom, nem utópia és nem hamis béke. Az igazi béke Isten ajándéka és az ember műve. Béke Istennel, egymással, felebarátainkkal és az egész teremtett világgal.

A Szentatya olyan új gazdasági modellt javasol, amely átveszi az utóbbi évtizedek mechanizmusainak helyét, amelyek a legnagyobb nyereséget és fogyasztást tűzték ki célul individualista és önző szempontok szerint. A személyek értékét az határozta meg, hogy mennyire felelnek meg a versenyképesség igényeinek.

A fejlődés új modellje alapuljon a testvériségen és a javak megosztásán, az ingyenességen és az ajándékozás logikáján. Ehhez az kell, hogy sajátunknak érezzük mások szükségleteit és másokat is részesítsünk saját javainkból, túljutva egyéni érdekeinken. Ez a modell csak akkor valósítható meg, ha elismerjük, hogy Istenben egyetlen emberi családot alkotunk.

Benedek pápa erőteljes szavakkal bírálja a jelenlegi gazdasági rendszereket: a gyökeres liberalizmus és a technokrácia ideológiái azt a meggyőződést akarják elhitetni a közvéleménnyel, hogy a gazdasági növekedés a mindenképpen megvalósítandó cél, még annak árán is, hogy megfogyatkozik az állam szociális funkciója, szétszakadnak a polgári szolidaritás szociális hálói, valamint megcsorbulnak a társadalmi jogok és kötelességek.

A társadalmi jogok között ma a munkához való jogot fenyegeti a legnagyobb veszély. A munkát és a dolgozók jogi helyzetének igazságos elismerését egyre kevésbé értékelik azzal az indoklással, hogy a gazdasági fejlődés leginkább csak a piacok korlátlan szabadságától függ. A munka ezáltal pusztán a gazdasági és pénzügyi mechanizmusoktól függő variáns. XVI. Benedek ezzel szemben leszögezi: elsődleges célkitűzés a foglalkoztatottság és a munkahely megőrzése mindenki számára. Ezért szükség van új foglalkoztatási politikákra, főleg azért, hogy jövőt biztosítsanak az új nemzedékeknek.

A Szentatya béke világnapi üzenete rámutat annak a szükségességére, hogy a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacokat etikai struktúrákra kell felépíteni. Úgy kell megszilárdítani, összehangolni és ellenőrizni őket, hogy ne okozhassanak kárt a szegényeknek. A jelenlegi élelmezési válság összefügg a mezőgazdasági alapanyagok árainak szélsőséges ingadozásával, egyes gazdasági szakemberek felelőtlen magatartásával, továbbá azzal, hogy a kormányok, valamint a nemzetközi közösség nem ellenőrzik megfelelő módon a kérdéses területet – fogalmaz a Szentatya. Már a múltban is javasolta az agrárszektor fellendítését, mint az új gazdasági modell egyik fontos pontját, sürgetve az agrárvilág támogatását.

XVI. Benedek erőteljes felhívást intéz az élet tiszteletben tartására a fogantatás pillanatától kezdve a természetes halál beálltáig. Aki békét akar, az nem tűrheti, hogy merényleteket és bűntényeket kövessenek el az élettel szemben. Akik nem értékelik eléggé az emberi életet, akik támogatják az abortusz liberalizálását, talán nem ébrednek tudatára annak, hogy ezáltal hamis békére törekszenek. A felelősség elöli menekülés, egy védtelen és ártatlan lény elpusztítása soha nem eredményezhet boldogságot vagy békét. Hogyan képzelhető el a béke megvalósítása anélkül, hogy védelmeznék a leggyengébbek élethez való jogát, kezdve a születendő élettől?

A házasság természetes struktúráját is el kell ismerni és elő kell mozdítani, mint egy férfi és egy nő életközösségét, szemben azokkal a kísérletekkel, amelyek a házasságot jogilag egyenértékűvé kívánják tenni gyökeresen más jellegű élettársi kapcsolatokkal, amelyek valójában megkárosítják a házasság intézményét, hozzájárulnak széthullásához, elhomályosítják sajátos jellegét és a társadalomban betöltött pótolhatatlan szerepét. Senki sem hagyhatja figyelmen kívül a család, mint a társadalom alapsejtjének döntő szerepét népesedési, etikai, pedagógiai, gazdasági és politikai szempontból. Védelmezni kell a szülők jogait és elsődleges szerepüket gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek és növekednek a béke munkásai, az élet és a szeretet kultúrájának jövőbeli előmozdítói.

Ezek az alapelvek nem hitigazságok – szögezi le XVI. Benedek pápa -, hanem bele vannak írva magába az emberi természetbe, felismerhetők az értelem által, tehát közösek az egész emberiség számára. Az Egyház, miközben ezeket az alapelveket előmozdítja, nem vallási tevékenységet folytat, hanem minden személyhez szól, vallásukra való tekintet nélkül.

A békével szemben különleges feladat hárul a kulturális, iskolai és egyetemi intézményekre. Jelentős mértékben hozzá kell járulniuk nem csak a vezetők új nemzedékeinek képzéséhez, hanem a köz-, nemzeti és nemzetközi intézmények megújításához is.

Mindenki kötelessége, hogy előmozdítsa a béke kultúráját, a tisztelet, a becsületesség és a szívélyesség légkörét. Meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és neveljék egymást a békére, éljenek egymás iránti jóindulattal, nem puszta toleranciával. Szükség van még megbocsátás pedagógiájára, arra, hogy nemet mondjunk a bosszúállásra, a rosszat győzzük le a jóval, mint amilyen az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás. Mindez nem utópia, hanem lassú folyamat, amely feltételezi a spirituális evolúciót, a magas rendű értékekre való nevelést, az emberi történelemről alkotott új nézetet.

Az Egyház meggyőződése, hogy sürgető szükség van Jézus Krisztus új hirdetésére. Ő a népek átfogó fejlődésének, valamint a békének is az első és legfőbb előmozdítója. Jézus tanítása, a nyolc boldogság szerint az a béke munkása, aki a másik javát, a lélek és a test maradéktalan javát keresi ma és holnap.


(vm)

Az Üdvözítő befogadásának ünnepe

 

Advent második vasárnapjához kapcsolódva a Szentatya Úrangyala-imádságot mondott a Szent Péter térre összegyűlt hívekkel. A pápa a napi evangéliumi részlethez, az adventi időszak egyik jelentős bibliai alakjához, Keresztelő Szent Jánoshoz fűzte gondolatait.

Szent Lukács evangéliuma Keresztelő Jánost másképp mutatja be a többi evangélistához képest – idézte a Szentatya Jézus gyermekségtörténetéről szóló új kötetét –, ugyanis időben előbbre veszi Jézussal való kapcsolatát, amely egészen születésükig nyúlik vissza. Erzsébet és Zakariás fia nemcsak utolsó próféta, hanem az emberek felkészítője is az Újszövetség spirituális kultuszára, amelyet Jézus mutat be.

Keresztelő János így határozza meg küldetését: „A pusztába kiáltónak a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” (Lk 3,4). Keresztelő Jánosnak mindig nagy szerepe van Krisztus szolgálatában. János a hang, míg Jézus a Szó. Szent Ágoston felteszi a kérdést: „Ha eltöröljük a Szót, vajon mi marad meg? Csak egy érthetetlen hang. A szó nélküli hang megérinti ugyan fülünket, de szívünket nem.”

A Szentatya a következő szavakkal fordult a hívekhez: „A mi feladatunk, hogy meghalljuk Keresztelő Szent János hangját, hogy helyet és befogadást nyerjünk Jézus szívében, aki az üdvözítő Szó. Advent időszakában készüljünk fel arra, hogy hittel teli szemekkel tudjuk majd nézni a betlehemi barlangot, Isten üdvösségét (vö. Lk 3,4).

A mai fogyasztói társadalomban, ahol az emberek az anyagi dolgokban keresik a boldogságot, Keresztelő Szent János arra tanít, hogy felismerjük a valóban fontos értékeket: a karácsony ne csak egy külsőségekben gazdag és csillogós ünnep legyen, hanem Isten Fiának ünnepe, aki azért jött, hogy békét, életet és valódi örömet hozzon az embereknek – mondta advent második vasárnapján XVI. Benedek, a déli Úrangyala-imádság alkalmával.

Tanítását a nagyobb világnyelveken is összefoglalta, majd köszöntötte a Szent Péter téren jelenlévő csoportokat, köztük a katolikus jogászok egyesületét, akik Francesco Coccopalmerio bíboros, a Törvényszövegek Értelmezésével Foglalkozó Pápai Tanács elnökének kíséretében érkeztek a Vatikánba.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

„Migráció: a hit és a remény zarándokútjai” – közzétették a pápa üzenetét a 99. migrációs világnapra



Október 29-én, hétfőn, a Szentszék sajtótermében Antonio Maria Vegliò bíboros, az Elvándorlók és Úton lévők Pápai Tanácsának elnöke ismertette a 2013. január 13-án esedékes világnapra szóló pápai üzenetet. A dokumentumban a Szentatya hangsúlyozza: a jelenlegi gazdasági válság idején is tiszteletben kell tartani az elvándorlók alapvető jogait. XVI. Benedek pápa arra buzdítja az államokat, hogy ne zárják le határaikat, inkább arra törekedjenek, hogy gyökereinél oldják meg az emberkereskedelem és a személyek kizsákmányolásának csapását.

Az elvándorlók gyakran a hitet és a reményt hozzák magukkal útipoggyászként – emlékeztet rá a Szentatya az Elvándorlók és Menekültek Világnapjára írt üzenetében. Idézi a „Gaudium et spes” k. zsinati dokumentumot, amely megállapítja, hogy az elvándorlás az alapvető emberi jogok közé tartozik. Az elvándorlás oka ma főleg a gazdasági bizonytalanság, az alapvető javak hiánya, természeti csapások, háborúk és társadalmi zavargások. A remény zarándokútja helyett azonban az elvándorlás leginkább a túlélésért való küzdelem kálváriájává válik.

Az államok joga, hogy a közjó érdekében szabályozzák a migrációs hullámot, azonban mindig tiszteletben kell tartani mindenki alapvető emberi jogát.

Az illegális bevándorlásról sem szabad megfeledkezni, főleg amikor emberkereskedelemről, elsősorban nők és gyermekek kizsákmányolásáról van szó. Ezeket a bűncselekményeket határozottan el kell ítélni és meg kell büntetni. Azonban nem lehet hermetikusan lezárni az országhatárokat és nem lehet a végsőkig fokozni a szabálytalan bevándorlók bírságolását sem.

Szükség van arra, hogy az elvándorlók származási országaiban támogassák az átfogó fejlődést, és minden esetben egyenként bírálják el a humanitárius védelmet vagy politikai menedéket kérők ügyét. Meg kell erősíteni és fejleszteni kell az egyházi és polgári intézmények közötti egyetértést és együttműködést. Az egyház támogatja, hogy a bevándorlók valóban beépüljenek egy olyan társadalomba, amelyben mindenki aktív szerepet tölt be és mindenki felelős a többiek jólétéért. A bevándorló teljes jogú állampolgár, a befogadó ország lakóihoz hasonlóan egyenlő kötelességekkel és jogokkal rendelkezik.

Az egyház továbbá rámutat a jelenség pozitív aspektusaira: a bevándorlók és a menekültek szakképzettségükkel hozzájárulhatnak a célország javához, gazdagíthatják azt tanúságot téve hitükről, lendületet adva az ősi keresztény hagyományokkal rendelkező közösségeknek.

(vm)

XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra

2012. október 18., csütörtök 14:45

"Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!" – mondta Jézus tanítványainak. Ezt a felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 21-én a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra XVI. Benedek pápa üzenettel fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.

A keresztények arra hivatottak, hogy visszhangozzák az Igazság igéjét” (Porta fidei, A hit kapuja apostoli levél, 6.)

Kedves Testvéreim!

A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.

A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.

 Missziós egyháztan

Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.

Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).

Az evangelizálás prioritása

Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.

Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.

Hit és hírüladás

A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)

Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.

Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.

A hírüladás szeretetté válik

„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.

A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.

Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.

 

Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén

 

XVI. Benedek pápa

Az evangelizáció: Isten tüzétől égni belül és bátran lángra lobbantani a világban

 

Akkor vagyunk evangelizálók, ha szívünkben él a tudatosság, hogy Isten cselekszik az Egyházban, valamint ha lángoló lelkesedéssel akarjuk hirdetni Krisztust a világban – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg a pápa az új evangelizáció témájával foglalkozó szinódus hétfő délelőtti első ülését.

- Ki Isten? Mi köze van az emberiséghez? A világegyetem csöndjében, a történelem fellegei mögött van-e Isten, vagy nincs? Ezek a kérdések ma ugyanolyan aktuálisak, mint Jézus korában. Az evangélium annyit jelent, hogy Isten megtörte a csendet: megszólalt, létezik, ismer és szeret bennünket, belépett a történelembe. Jézus Isten szava, az Isten, aki velünk van, aki megmutatja nekünk szeretetét és velünk szenved a halálig és a feltámadásig. Ez az Egyház válasza a nagy kérdésekre. Mégis hogyan tudjuk ezt eljuttatni a mai emberhez, hogy üdvözüljön? – tette fel a kérdést a pápa.

Magyarázatul XVI. Benedek a reggeli imaóra himnuszából indult ki, és három lépésben foglalta össze ennek megvalósítását. Az első lépés az ima. Az apostolok nem létrehozzák az Egyházat úgy, hogy kidolgoznak egy alkotmányt, hanem imára gyűlnek össze és várják a pünkösdöt. Nem mi hozzuk létre az Egyházat, hanem Isten. Ha Isten nem cselekszik, a mi dolgaink elégtelenek. Csak Isten tehet tanúságot arról, hogy ő maga szól hozzánk.

A második lépés tehát – mondta a pápa – a hitvallás, ami magában hordozza a vértanúság elemét, vagyis hogy a hit iránt ellenséges környezetben teszünk tanúságot, ahol fennáll a szenvedés és a halál veszélye is. Éppen ez biztosítja a hitelességet. A hit megvallása magában foglalja, hogy kész vagyok életemet is adni és elfogadom a szenvedést.

A hitvallásnak szüksége van egy „ruhára”, amely láthatóvá teszi, ez pedig a szeretet, ami egyben a harmadik lépés – fejtette ki a Szentatya. – Ennek a hatalmas erőnek kell égnie minden keresztény szívében, amelyből merítenie kell ahhoz, hogy maga körül lángra lobbantsa az evangélium fényét. Ennek a szenvedélynek kell növekednie a hit által és át kell alakulnia a szeretet tüzében. A keresztény ember nem lehet „langyos”. A hit váljon a szeretet lángjává bennünk, amely valóban lángra gyújtja lényünket, ezáltal létezésünk nagy szenvedélyévé válik és lángra lobbantja a körülöttünk lévők szívét is. Ez az evangelizáció lényege – fogalmazott XVI. Benedek.

(A teljes szöveg a Vatikán hivatalos hírportálján olvasható angolul.)

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 

„Csend és szó: az evangelizáció útja” - Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 46. világnapjára

2012. május 11.


Magyarországon idén május 13-án ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. XVI. Benedek pápa írását az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvéreim!

A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma különösképpen szükségesnek tűnik felidézni. A csend és a szó közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két eleméről, melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezőleg, fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a kommunikáció értéket és jelentőséget nyer.


A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetővé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetőség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetők tetten például az egymást szerető emberek közötti kommunikáció leghitelesebb mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés, amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen intenzív kifejeződési formát. A csendből tehát még igényesebb kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bőséges a mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között, amelyeknek első látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetővé teszi, hogy megfontolt és tárgyszerű véleményeket osszunk meg egymással, megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy megfelelő környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre, amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok között.

A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A kereső programok és a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek. Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések és válaszok színterévé válik; sőt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre adott válaszok bombázzák, amelyeket ő maga sosem tett fel, és olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket ő nem érzékel. A csend nagyban elősegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük és középpontba tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció összetett és sokszínű világában mindenesetre sokak figyelme irányul az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire: ki vagyok? mit tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a kérdéseket, lehetőséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy elsietett válasznál, és lehetővé teszi annak, akiben felmerül a kérdés, hogy a lehető legmélyebben magába nézzen és elinduljon a válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.


Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerű és toleráns megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal, világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).

Érdeklődéssel kell figyelembe vennünk azokat a különböző honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek, alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének megosztására. A rövid, lényegre törő üzenetekben, amelyek gyakran nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belső életének gondozását. Nem meglepő, hogy a különböző vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható távolságának megtapasztalása döntő szakasz Isten Fiának, a megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Ő a csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten szeretetének meggyőző ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy a legteljesebb odaadásig.  Krisztus halála után csend borul a földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö. nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja, mely telve van szeretettel az emberiség iránt.


Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a csendben rejlő lehetőséget, hogy beszéljen Istennel és Istenről. „Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélődéssé válik, amely bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra, ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília, Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006. október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket sosem találjuk elég megfelelőnek, így tér nyílik a csendes szemlélődésre. Ebből a szemlélődésből születik meg teljes belső erejével a misszióra való sürgető hívás és annak feltétlen szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A csendes szemlélődés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életről szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.


A csendes szemlélődésben aztán még erőteljesebben emelkedik ki az az örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az üdvözítő tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez az üdvözítő terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját, aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítője. Ő megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és feltámadásával átvezetett minket a bűn és a halál szolgaságából Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvető kérdés, hogy mi az emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál, amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebből a misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetői legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amely előmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a békét.


Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélődni is, és ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a szó is alapvető és szerves része az Egyház kommunikációs tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom, akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).

XVI. Benedek pápa

 

A Szentatya nagyböjti üzenete

 
„Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24)

 

Kedves Testvérek!

A nagyböjt ismét alkalmat ad arra, hogy a keresztény élet középpontjáról elmélkedjünk: a felebaráti szeretetről. Ez ugyanis alkalmas időszak, hogy Isten igéje és a szentségek segítségével megújulva folytassuk hitbeli utunkat, személyesen és közösségileg egyaránt. Ezt az utat az imádság és a megosztás, a csönd és a böjt jellemzi, miközben várjuk, hogy átéljük a húsvéti örömet.

Ebben az évben a Zsidókhoz írt levélből vett rövid bibliai részlet fényében szeretnék felvetni néhány gondolatot: „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24). Ez a mondat egy olyan szentírási szakaszba illeszkedik, amelyben a szent szerző arra buzdít, hogy bízzunk Jézus Krisztusban, mint Főpapban, aki elnyerte számunkra a megbocsátást és utat nyitott nekünk Istenhez. Krisztus befogadásának gyümölcse egy olyan élet, amely a három isteni erény szerint fejlődik: azaz „igaz szívvel, hitből fakadó bizalommal” (22. vers) közeledünk az Úrhoz, kitartunk „rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (23. vers), és a testvérekkel együtt folytonosan a „szeretetre és jótettekre” törekszünk (24. vers). Azt is kijelenti, hogy ennek az evangéliumi életformának a megtartásához fontos a részvételünk közösségi liturgikus és ima-összejöveteleken, amelyek az eszkatologikus célra, az Istennel való teljes közösségre irányítják figyelmünket (25. vers). A 24. versnél állok meg, amely néhány szóban értékes és mindig aktuális tanítást ad a keresztény élet három aspektusával kapcsolatban, melyek: a másik emberre való odafigyelés, a kölcsönösség és a személyes életszentség.

1.    „Figyeljünk egymásra”: felelősség a testvér iránt

Az első szempont az egymásra „odafigyelésre” szóló felhívás: az itt használt görög szó a katanoein, amelynek jelentése jól megfigyelni, figyelmesnek lenni, tudatosan nézni, észrevenni valamit. Megtaláljuk az evangéliumban, amikor Jézus hívja a tanítványokat, hogy „nézzék” az ég madarait, amelyek nem fáradoznak, de a gondoskodó és előzékeny isteni gondviselés mégis odafigyel rájuk (vö. Lk 12,24); másutt pedig azt mondja, hogy mielőtt a testvér szemében észreveszik a szálkát, „vegyék észre” saját szemükben a gerendát (vö. Lk 6,41). Ezt a szót megtaláljuk a Zsidókhoz írt levél egy másik részében is, mint felhívást, hogy nézzük „hitvallásunk követét és főpapját, Jézust” (vö. Zsid 3,1). Az ige tehát a buzdítás elején arra hív minket, hogy másokra szegezzük tekintetünket, mindenekelőtt Jézusra, és hogy figyeljünk egymásra, ne legyünk részvétlenek, közömbösek a testvérek sorsa iránt. Gyakran ugyanis ez az ellentétes magatartás érvényesül: a közömbösség és érdektelenség. Ezek önzésből fakadnak, amely a „magánszféra” tiszteletben tartásának látszatát ölti magára. Ma is erővel visszhangzik az Úr szava, amely mindannyiunkat arra hív, hogy gondját viseljük a másik embernek. Isten ma is azt kéri tőlünk, hogy testvéreink „őrzői” legyünk (vö. Ter 4,9), olyan kapcsolatokat teremtsünk, amelyekre jellemző a kölcsönös gondoskodás és a figyelmesség a másik javára, az ő teljes javára. A felebarát iránti szeretet nagy parancsolata megkívánja és sürgeti azt, hogy a saját felelősségünk tudatában legyünk azok iránt, akik hozzánk hasonló teremtmények és Isten gyermekei. Annak a ténynek, hogy minden ember testvérünk, akik sok esetben a hitben is testvéreink, arra kell elvezetnie minket, hogy a felebarátainkban valódi hasonmásunkat (alter ego) lássuk, akit Isten végtelenül szeret. Ha ezzel a testvéri tekintettel nézünk másokra, akkor a szolidaritás és az igazságosság, valamint az irgalmasság és az együttérzés természetes módon fakadnak majd szívünkből. Isten szolgája VI. Pál pápa kijelentette, hogy a világ ma főleg testvériséghiányban szenved: „A világ beteg. Baja nem annyira az, hogy kiapadtak a segélyforrások, vagy hogy ezeket egy kisebbség fölözi le, hanem az, hogy hiányzik a testvéri kötelék az emberek és népek között.” (Populorum progressio kezdetű enciklika [1967. március 26.], 66)

A másik iránti figyelem azt jelenti, hogy a jót kívánjuk számára minden szempontból: fizikai, erkölcsi és lelki szempontból. Amellett, hogy a kortárs kultúra látszólag elvesztette a jó és a rossz iránti érzéket, határozottan ki kell jelentenünk, hogy a jó létezik és győzedelmeskedik, mert Isten „jó és jót osztogat” (vö. Zsolt 119, 68). A jó az, ami felkelti, védi és előmozdítja az életet, a testvériséget és a közösséget. A felebarát iránti felelősség azt jelenti, hogy azt akarjuk és azt tesszük, ami neki jó, arra vágyunk, hogy ő is megnyíljon a jó logikájára. A testvér iránti törődés azt jelenti, hogy felnyitjuk a szemünket arra, amire szüksége van. A Szentírás óv minket attól a veszélytől, hogy szívünk megkeményedjen egyfajta „lelki érzéketlenségtől”, amely vakká tesz minket a másik szenvedése iránt. Lukács evangélista Jézusnak két olyan példabeszédét írja le, amelyek egy-egy példával bemutatják ezt az állapotot, ami kialakulhat az ember szívében. Az irgalmas szamaritánusról szóló történetben a pap és a levita közömbösen „továbbmennek” az úton fekvő ember mellett, akit rablók fosztottak ki és vertek össze (vö. Lk 10, 30-32). A dúsgazdag ember történetében a gazdagságban eltelt ember nem veszi észre a szegény Lázár helyzetét, aki éhen hal az ajtaja előtt (vö. Lk 16,19). Mindkét esetben az „odafigyelésnek”, a szerető és együttérző tekintetnek az ellenkezőjét látjuk. Mi akadályozza ezt az emberséges és szerető tekintetet a testvér iránt? Gyakran az anyagi gazdagság és túltelítettség, de az is, hogy saját érdekeinket és aggodalmainkat minden elé helyezzük. Sosem szabad képtelenné válnunk az irgalmas szeretetre a szenvedő iránt, sosem szabad, hogy szívünk annyira tele legyen saját dolgainkkal és problémáinkkal, hogy süketté váljon a szegény ember kiáltása előtt. Viszont éppen az alázatos szívből és a szenvedés személyes megtapasztalásából fakadhat egy belső megnyílás az együttérzésre és az empátiára: „Az igaz megérti a kisemberek ügyét, a gonosz azonban nem ismer megértést” (Péld 29,7). Így válik érthetővé azok boldogsága, „akik sírnak” (Mt 5,4), azaz mindazoké, akik ki tudnak lépni önmagukból, és megindítja őket mások fájdalma. A találkozás a másik emberrel és szívünk megnyitása az ő szükségleteire, alkalmat ad az üdvösség és a boldogság megtapasztalására.

A testvérre való „odafigyelés” magában foglalja a lelki javáról való gondoskodást is. És itt szeretnék emlékeztetni a keresztény élet egy olyan aspektusára, amely úgy tűnik, feledésbe merült: a testvéri figyelmeztetés (correctio fraterna) az örök üdvösség távlatában. Napjainkban az emberek általában eléggé fogékonyak azokra a gondolatokra, amelyek a másik ember testi és anyagi jólétével való törődésről és a karitatív szeretetről szólnak, de szinte egyáltalán nem esik szó a testvérek iránti lelki felelősségről. Nem így az első századok egyházában és a hitben valóban érett közösségekben, ahol nemcsak a testvér testi egészségét viselik szívükön, hanem a lelki egészségét is az örök élet távlatában. A Szentírásban olvassuk: „… a bölcset fedd meg, az majd szeret érte! Adj tanácsot a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, s gyarapítja a tudását” (Péld 9,8-9). Maga Krisztus parancsolja, hogy figyelmeztessük a testvért, ha az bűnt követ el (vö. Mt 18,15). A testvéri figyelmeztetésre használt ige – elenchein – ugyanaz a szó, amely a megintés prófétai, keresztényekre jellemző küldetését jelöli egy olyan nemzedékkel szemben, amely szemet huny a rossz felett (vö. Ef 5,11). Az Egyház hagyománya az irgalmasság lelki cselekedetei között tartja számon a „bűnösök megintését”. Fontos, hogy újra felfedezzük a keresztény felebaráti szeretetnek ezt a dimenzióját. Nem szabad hallgatni a rossz láttán. Azoknak a keresztényeknek a magatartására gondolok itt, akik az emberekre való tekintettel vagy egyszerűen kényelemből inkább alkalmazkodnak az általánosan uralkodó mentalitáshoz, minthogy figyelmeztetnék testvéreiket azokra a gondolkodás- és cselekvésmódokra, amelyek ellenkeznek az igazsággal és nem követik a jó útját. A keresztény számonkérést azonban sosem az elítélés vagy a vádaskodás lelkülete mozgatja; mindig szeretetből és irgalomból történik és a testvérek javával való igazi törődésből fakad. Pál apostol kijelenti: „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél!” (Gal 6,1). Individualizmussal átitatott világunkban újra fel kell fedeznünk a testvéri figyelmeztetés fontosságát, azért, hogy együtt haladjunk előre az életszentség felé. Az igaz is hétszer elesik (vö. Péld 24,16), írja a Szentírás, mindannyian gyengék vagyunk és vannak hiányosságaink (vö. 1 Jn 1,8). Nagy szolgálat tehát egyrészt másoknak segíteni, másrészt engedni, hogy nekünk segítsenek eljutni igaz önismeretre, hogy jobbá tegyük saját életünket és helyesebben járjunk az Úr útján. Mindig szükség van olyan tekintetre, amely szeret és kijavít, ismer és elismer, megkülönböztet és megbocsát (vö. Lk 22,61), ahogy ezt Isten tette és teszi mindannyiunkkal.

2. „Egymásra”: a kölcsönösség ajándéka

A többiek „megóvása” ellentétes azzal a mentalitással, amely az életet pusztán földi dimenziójára korlátozza, nem a végső célja távlatában tekint rá, és az egyéni szabadság nevében bármilyen erkölcsi döntést elfogad. Egy olyan társadalom, mint a mostani, érzéketlenné válhat a testi szenvedésekre és az élet lelki és erkölcsi igényeire is. A keresztény közösségben azonban nem szabad így lennie! Pál apostol felszólít, hogy azt keressük, ami „a békességre és kölcsönös épülésünkre szolgál” (Róm 14,19), „törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére” (uo. 15,2), és ne saját hasznunkat keressük, „hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1 Kor 10,33). Ez az alázat és szeretet lelkületéből fakadó kölcsönös figyelmeztetés és buzdítás a keresztény közösség életének része kell, hogy legyen.

Az Úr tanítványai, akik az Eucharisztia által egyesülnek Krisztussal, közösségben élnek, amely egymáshoz köti őket, mint egyetlen Test tagjait. Ez azt jelenti, hogy a másik hozzám tartozik; életének és üdvösségének köze van az én életemhez és üdvösségemhez. Ezzel a közösségnek egy nagyon mély alkotóelemét érintjük: létünk összekapcsolódik mások létével akár a jóban, akár a rosszban; a bűnnek és a jótetteknek egyaránt van társadalmi vonatkozásuk is. Az Egyházban, Krisztus titokzatos Testében alakot ölt ez a kölcsönösség: a közösség szüntelenül bűnbánatot tart és gyermekei bűneinek megbocsátását kéri, ugyanakkor folytonosan örül és ujjong is az erények és a szeretet megnyilvánulásaiért, amelyek áthatják. „A testben … a tagok törődjenek egymással” (1 Kor 12,25), hangsúlyozza Szent Pál, hiszen egyetlen testet alkotunk. A testvérek iránti szeretet, melynek egyik kifejeződése az alamizsna – tipikus nagyböjti cselekedet az imádság és a böjt mellett – ebben a közös összetartozásban gyökerezik. A legszegényebbekkel való konkrét törődés által is kifejezheti minden keresztény, hogy részese az egyetlen Testnek, az Egyháznak. Az egymás iránti kölcsönös figyelem azt is jelenti, hogy felismerjük azt a jót, amit az Úr véghezvisz másokban és megköszönjük velük együtt a kegyelem csodáit, amelyeket a jó és mindenható Isten folytonosan művel gyermekeiben. Amikor egy keresztény észreveszi a Szentlélek működését a másikban, nem tehet mást, mint örül és dicsőíti a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16).
   
3. „Hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást”: együtt haladni az életszentség útján

A Zsidókhoz írt levélnek ez a kifejezése (10,24) egyrészt arra ösztönöz, hogy gondolkozzunk el az életszentségre szóló egyetemes meghíváson és a lelki életben való folyamatos előrehaladáson, másrészt hogy a nagyobb karizmákra vágyjunk, és egyre nagyobb, gyümölcsözőbb szeretetre törekedjünk (vö. 1 Kor 12,31-13,13). A kölcsönös egymásra figyelés célja, hogy egyre nagyobb, tettekben megnyilvánuló szeretetre ösztönözzük egymást, úgy „mint a hajnal pirkadása, mely egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz” (Péld 4,18), várva azt a napot, amelyben sosem jön el az alkonyat, mert Istenben élünk. Életünk ajándékba kapott értékes idejének célja, hogy Isten szeretetében felfedezzük és véghezvigyük a jótetteket. Így maga az Egyház is növekszik, fejlődik egészen addig, míg eljut majd Krisztus teljessége életkorának mértékére (vö. Ef 4,13). A növekedésnek e dinamikus távlatában helyezkedik el buzdításunk: ösztönözzük egymást kölcsönösen, hogy jótetteket vigyünk végbe és eljussunk a szeretet teljességére.

Sajnos mindig jelen van a kísértés, hogy lanyhák legyünk, hogy elfojtsuk a Lelket, hogy vonakodjunk „kamatoztatni a talentumainkat”, amelyeket saját magunk és mások javára kaptunk (vö. Mt 25,25). Mindannyian kaptunk lelki vagy anyagi kincseket, amelyek hasznosak az isteni terv beteljesítése, az Egyház java és egyéni üdvösségünk szempontjából (vö. Lk 12,21; 1 Tim 6,18). A lelki mesterek emlékeztetnek arra, hogy aki a lelki életben nem halad előre, az visszaesik. Kedves testvérek, fogadjuk el a mindig aktuális felhívást, hogy törekedjünk «a keresztény élet magas fokának elérésére» (II. János Pál, Novo millennio ineunte apostoli levél [2001. január 6.], 31.). Amikor az Egyház bölcsességében elismeri és kihirdeti egyes példamutató keresztények boldog vagy szent mivoltát, akkor azzal az is a célja, hogy vágyat ébresszen az ő erényeik követésére. Szent Pál buzdít: „a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10).

Egy olyan világban, amelynek szüksége van arra, hogy a keresztények megújulva tegyenek tanúságot a szeretetről és az Úrhoz való hűségükről, mindenki érezze annak sürgető szükségét, hogy megelőzzük egymást a szeretetben, a szolgálatban és a jótettekben (vö. Zsid 6,10). Ez a felhívás különösen hangsúlyos a húsvétra való készülés szent időszakában. Miközben szent és gyümölcsöző nagyböjtöt kívánok, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására bízlak benneteket és mindenkire szívből adom apostoli áldásomat.

Vatikán, 2011. november 3.

XVI. Benedek pápa

 

Magyar Kurír

 

 

Benedek pápa üzenete a betegek XX. világnapjára

 

A Szentatya a Lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a betegek világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvérek!

A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a Lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, szeretnék újból lelki közelségemről biztosítani minden beteget, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak, és szeretném kifejezni mindannyiuknak az egész egyház irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa.

1. Legközelebb jövőre, 2013. február 11-én Németországban üljük meg ünnepélyesen a betegek világnapját, amelynek témája az irgalmas szamaritánus jelképes, evangéliumi alakja lesz (vö. Lk 10,29-37). Erre készülve idén a „gyógyulás szentségeire” szeretném helyezni a hangsúlyt, azaz a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségére valamint a betegek kenetére, amelyeknek természetes kiteljesedése a szentáldozásban valósul meg.

Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12).

Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevette, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.1  Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).

Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit».

2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáévá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et Poenitentia szinódus utáni apostoli buzdítás, 31).

„A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát.

3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,14-16): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket, hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják.

Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.).

Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1514.), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenvedő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40).

4. A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét” (Zsoltárok magyarázata, 102. zsoltár, 5: PL 36, 1319-1320). Isten kegyelmének értékes eszközei ezek, amelyek segítik a beteget, hogy egyre inkább azonosuljon Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával. E két szentséggel együtt szeretném hangsúlyozni az Eucharisztia fontosságát. Ha betegség idején magunkhoz vesszük, egyedülálló módon segít, hogy végbemenjen bennünk ez az átalakulás. Aki Jézus testéből és véréből táplálkozik, azt egyesíti azzal a felajánlással, amelyben önmagát adta oda az Atyának mindannyiunk üdvösségéért. Az egyház egész közössége, különösképpen a plébániaközösségek figyeljenek arra, hogy biztosítsák a rendszeres szentáldozás lehetőségét azoknak, akik egészségi állapotuk vagy életkoruk miatt nem juthatnak el a liturgiákra. Ily módon ezek a testvérek megkapják a lehetőséget, hogy megerősítsék kapcsolatukat a megfeszített és feltámadt Krisztussal azáltal, hogy iránta való szeretetből felajánlott életükkel részt vesznek az egyház küldetésében. Ebből a szempontból fontos, hogy a papok, amikor a kórházakban, gondozó intézetekben vagy a betegek otthonaiban végzik érzékeny lelkületet igénylő tevékenységüket, a „betegek szolgálóinak” érezzék magukat, akik „jelei és eszközei Krisztus együttérző szeretetének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell jutnia” (vö. Pápai üzenet a betegek XVIII. világnapjára, 2009. november 22.)

A Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél, 20: PG 5, 661). Az átmenet szentsége a halálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben.

5. A betegek XX. világnapjára szóló üzenet témája, „Állj fel és menj! A hited meggyógyított”, előretekint a Hit évére is, amely 2012. október 11-én veszi kezdetét, megfelelő és értékes alkalomként arra, hogy újra felfedezzük a hit erejét és szépségét, elmélyítsük tartalmát és tanúságot tegyünk róla mindennapi életünkben (vö. Porta fidei apostoli levél, 2011. október 11.). Bátorítani szeretném a betegeket és szenvedőket, hogy mindig biztos támaszt találjanak a hitben, amelyet Isten igéjének hallgatása, a személyes imádság és a szentségek táplálnak. A lelkipásztorokat pedig arra hívom, hogy legyenek egyre készségesebbek a szentségek betegeknek való kiszolgáltatására. A rájuk bízott nyáj vezetőiként, a Jó Pásztor példájára, a papok legyenek örömmel teltek, szolgálatkészek a gyengék, az egyszerűek, a bűnösök iránt, és a remény megnyugtató szavaival Isten végtelen irgalmát tanúsítsák számukra (vö. Szt. Ágoston, 95. levél, 1 PL 33, 351-352.).

Ismét kifejezem személyes köszönetemet és az egyház köszönetét az egészségügyben dolgozóknak és azoknak a családoknak, akik rokonaikban az Úr Jézus szenvedő arcát látják, hiszen szakmai hozzáértésben vagy csöndes szolgálatban, gyakran Krisztus nevét nem is említve, konkrétan Őróla tanúskodnak ( vö. Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.).

Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján.


Mindenkit biztosítok arról, hogy megemlékezem róluk imáimban, és mindenkire rendkívüli apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

1 Az olasz nyelvben az üdvösséget és a gyógyulást kifejező szó ugyanabból a tőből származik (salvezza, salvato)

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír

XVI. Benedek: Segítsünk felfedezni a hit örömét!

 

„Ötven évvel a zsinat után szükséges, hogy az egyház rátaláljon az első keresztény közösségek apostoli lendületére. Bár kicsik és védtelenek voltak, ezek a közösségek hirdetni tudták az evangéliumot az egész világon” – szerepel XVI. Benedek pápa a 2012-es Missziós Világnapra írt üzenetében, amelyet január 25-én tettek közzé a Vatikánban.

Az „ad gentes” misszió legyen az egyház minden tevékenységének állandó távlata és szeretetének forrása – hangsúlyozza a Szentatya.

 

Abban az időszakban, amikor a Föld déli féltekéjének és keleti részének szegény felét „harmadik világnak” nevezték, az e területeken élő egyházak püspökei eljöttek Rómába, hogy elhozzák lelkes tanúságtételüket az evangelizálásról. Kisebbséget alkottak és közösségeik a hithirdetés eszközeinek tragikus hiányával küszködtek. XVI. Benedek a II. Vatikáni Zsinat ezen képéből indul ki, hogy rámutasson: a fiatal és formálódó egyházak pásztorainak tapasztalata jelentősen hozzájárult annak megerősítéséhez, hogy nagy szükség van az „ad gentes” misszióra.

 

A zsinatot követő ötven évben ez a felfogás nem halványult el, sőt termékeny teológiai és lelkipásztori elmélkedést indított el. Ennek az időszaknak minden pápája prioritásnak tartotta az evangelizálást. Krisztus missziós küldetése, amelyet elsőként az apostolokra, majd a püspökökre bízott, nem merül ki az Isten népének egy részére fordított figyelemben, hanem ki kell terjednie az egyház minden tevékenységére a plébániáktól a szerzetesi intézményekig, az egyházi mozgalmaktól minden egyes keresztény hívőig. Ezért a lelkipásztori terveknek és az egyházmegyei szervezeteknek is alkalmazkodniuk kell az egyház életéhez, amely egy folyamatosan változó világ mindennapjaiban és nemcsak Nyugaton, hanem szinte mindenhol a hit válságában él – fogalmaz Benedek pápa.

Az egyháznak idén lesz módja, hogy elmélkedjen e téma különböző aspektusairól a hit évének megünneplésével és az új evangelizációról szóló püspöki szinóduson. Mindkettő legyen alkalom a missziós együttműködés fellendítésére – hangsúlyozza üzenetében a Szentatya. A hitről és a hithirdetéssel együtt járó kötelezettségről elmélkedve új lelkesedést kér, hogy a keresztények segítsék a hit örömének újrafelfedezését különösen azokban az országokban, ahol az evangéliumot már évszázadok óta ismerik, de kezdik elveszíteni az Istennel való kapcsolatot.

 

Az evangelizáció iránti aggodalom sose sodródjon az egyházi tevékenység és a keresztények személyes életének peremére. Az evangélium iránti szenvedély éljen mindig szívünkben, és társuljon hozzá a szeretet – figyelmeztet XVI. Benedek. Majd így fogalmaz: a hit hirdetése segítség felebarátunk számára, igazságosság a legszegényebbek iránt, tanulási lehetőség a legtávolabbi falvakban, orvosi ellátás a legelzártabb helyeken, szabadulás a nyomorból, rehabilitáció a peremre szorultak számára, támogatás a népek fejlődése számára, az etnikai ellentéteken való túllépés, valamint tisztelet az élet iránt annak minden fázisában.

 

Üzenetében a Szentatya köszönetet mond a ma apostolainak, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak, különösen is a Pápai Missziós Műveknek, elkötelezettségükért. Majd az egyház tekintetét a kétezer évvel ezelőtti modellre irányítva kiemeli: újra is fel kell venni az első keresztény közösségek apostoli lendületét, amelyek bár kicsik és védtelenek voltak, de tanúságtételükkel tudták hirdetni az evangéliumot az akkor ismert egész világon.

 

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír




 

Pápai üzenet az elvándorlók és menekültek 98. világnapjára

 

Az elvándorlók és menekültek világnapján, amelyet idén január 15-én ünneplünk, a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a katolikus hívekhez. XVI. Benedek pápa Migráció és új evangelizáció címmel közzétett gondolatait az alábbiakban olvashatják.

Kedves Testvéreim!
Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése ,,az egyháznak első és magától értetődő feladata ... Ezt a hivatást, ezt a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 14.). Ma pedig még inkább szükségét érezzük annak, hogy új erővel és megújult módon szorgalmazzuk az evangelizációs tevékenységet, hiszen olyan világban élünk, amelyben az egyének és a népek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, történjék ez akár a határok megszűnése és a globalizáció új adottságai által, akár a kommunikációs eszközök fejlődése, vagy éppen az egyének és csoportok gyakori és könnyed helyváltoztatásának lehetősége következtében. Ennek az új helyzetnek megfelelően, szívünkben újra fel kell ébresztenünk azt a lelkesedést és bátorságot, amely már az első keresztény közösségeket is mozgatta és az evangélium újszerűségének rettenthetetlen hirdetőivé tette, megfontolva Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9, 16).

E megfontolások nyomán született meg a téma, amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam: „Migráció és új evangelizáció”. Hiszen az egyház ebben az órában új evangelizálásra szólít és azt akarja, hogy az emberi mobilitás összetett és széles világában is fokozzuk a missziós tevékenységet: azokon a területeken, ahol az evangéliumot először hirdetik éppúgy, mint a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban.

Boldog II. János Pál meghívott minket „Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során >>az Ige szolgáivá<< váljunk, ... Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt jár” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 40). Hiszen mind a nemzeti határokon belül zajló, mind az országhatárokon átívelő nemzetközi vándorlás – történjék ez a jobb életfeltételek keresése érdekében, vagy éppen az üldöztetések, a háborúk, az erőszak, az éhség és a természeti katasztrófák által okozott fenyegető veszélyek előli menekülés következtében – az egyének és a népek soha nem látott keveredéséhez és új problémák felmerüléséhez vezetett, nemcsak emberi vonatkozásban, hanem etikai, vallási és szellemi tekintetben is. A szekularizáció nyilvánvaló következményei, az újabb szektás mozgalmak megjelenése, a keresztény hittel szemben tapasztalható világméretű közömbösség, a nyilvánvaló széttöredezési törekvések napjainkban nagyon megnehezítik, hogy egy olyan közös célra összpontosítsunk, amely „az egyetlen emberi család” kialakítására bátorít, „a testvérek egyetlen családjáéra az egyre inkább több nemzetiségűvé és vegyes kultúrájúvá váló társadalmakban, ahol tiszteletben tartva a jogos különbségeket, még a különböző valláshoz tartozó emberek is párbeszédre szorulnak annak érdekében, hogy békésen és egymást megsegítve együtt élhessenek”, amint ezt az elmúlt évben már megfogalmaztam ugyanerre a világnapra szóló üzenetemben. Korunkra rányomják bélyegüket azok a törekvések, amelyek megpróbálják kitörölni Istent és az Egyház tanítását életünk látóköréből, széles teret engedve a kétkedésnek, a szkepticizmusnak és a közömbösségnek, amelyek még a keresztény hit minden társadalmi és szimbolikus megjelenését is igyekeznek kiirtani.

Ebben az összefüggésben, nem ritkán arra ösztönzik még azokat a migránsokat is, akik Krisztust már megismerték és elfogadták, hogy többé már ne tekintsék Őt fontosnak, veszítsék el hitüket és ne lássanak abban semmi értelmet, ne tekintsék magukat az egyház részének, inkább folytassanak olyan életmódot, amely többé már nincs tekintettel se Krisztusra, se az ő evangéliumára. Akik olyan keresztény népek körében nevelkedtek, ahol még meghatározó volt a keresztény hit, gyakran vándorolnak olyan országokba, ahol a keresztények kisebbségben élnek és a hit ősi hagyománya nem jelent többé sem személyes meggyőződést, sem közösségi hitvallást, mivel az csupán kulturális tényezővé zsugorodott. Az egyház kihívása itt abban áll, hogy segítse az elvándorlókat akkor is megmaradni a hitben, ha már hiányzik annak a kultúrának a megtartó ereje, amely a szülőföldön még megvolt. Ez történhet akár új lelkipásztori stratégiák, akár olyan módozatok és nyelvezetek kifejlesztése által, amelyek mindig az Isten Igéjének eleven elfogadását szolgálják. Bizonyos esetekben lehetőség kínálkozik arra, hogy a tisztességes párbeszéd és a szolidaritás konkrét tanúsága által hirdessük: az emberiség Jézus Krisztusban részese lett Isten titkának és isteni élete szeretetének, és feltárult előtte a remény és béke távlata. Más esetekben viszont lehetőség adódik arra, hogy az örömhír megújult hirdetése és a következetes keresztény életünk által ébresztgessük szunnyadó keresztény lelkiismeretünket, és így újra felfedezzük a találkozás szépségét Krisztussal, aki a keresztényeket mindig szentségre hívja, még az idegenben is.

Napjaink migrációs jelensége valóban gondviseléstől kapott alkalom arra, hogy hirdessük az evangéliumot a mai világban. Olyan, a föld különböző tájairól érkező férfiak és nők kérik felvételüket a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, akik még nem találkoztak Jézus Krisztussal, vagy akik csak töredékesen ismerik Őt. Hozzájuk is meg kell találnunk a megfelelő utat, hogy találkozhassanak Jézus Krisztussal, megismerhessék Őt, és így megtapasztalhassák az üdvösség felbecsülhetetlen ajándékát, amely minden ember számára a „teljes élet” forrása (vö. Jn 10,10). Viszont e tekintetben is komoly feladat vár magukra, az elvándorlókra is, hiszen maguk lehetnek „az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt Jézusnak, a világ reménységének tanúi” (Verbum Domini apostoli levél, 105).

Az új evangelizáció területén meghatározó szerep hárul az elvándorlók körében tevékenykedő lelkipásztorokra és munkatársaikra – papokra, szerzetesekre és világiakra –, akiknek munkája egyre sokszínűbb környezetben történik. Arra hívom őket, hogy az egyház tanítóhivatalának tanításából merítve, a helyi püspökökkel közösen keressék a testvéri közösség építésének és a tisztességes igehirdetésnek az útjait, és győzedelmeskedjenek minden ellenségeskedő és nemzetieskedő magatartáson. Az elvándorlás áramlata által érintett szülőföld egyháza, az átmenő és befogadó országok egyházaival együtt, közösen fokozzák együttműködésüket mind az útnak induló, mind a megérkező vándorok javára, de mindenképpen azok hasznára, akiknek az utazások során leginkább szükségük van a találkozásra a befogadó felebarátban megmutatkozó Krisztus irgalmas tekintetével. Az ilyen gyümölcsöző közösségi pasztoráció megvalósításában éppúgy hasznos lehet az elvándorlók és menekültek számára már eddig kialakított hagyományos struktúráknak a megújítása, mint azoknak a módozatoknak a felkarolása, amelyek a megváltozott körülmények között, a korábbiaknál is jobban szolgálják a különböző kultúrák és népek együttélését és együttműködését.

A menedéket kérő menekülteknek, akárcsak az üldözés, az erőszak vagy az egyéb életveszélyes helyzetek elől menekülő embereknek mindig szükségük van a mi megértésünkre és befogadó készségünkre, emberi méltóságuk és jogaik tiszteletben tartására, de ugyanakkor ők is tudatában kell legyenek saját kötelességeiknek. Szenvedésük arra szólítja az államokat és a nemzetközi közösséget, hogy tegyenek tanúságot a kölcsönös elfogadás magatartásáról, győzedelmeskedjenek a félelmek felett, kerüljék a diszkriminációt, gondoskodjanak a szolidaritás konkrét formáinak megvalósításáról, beleértve a megfelelő felvételi struktúrákat és az áttelepítési terveket is. Mindez magában foglalja a kölcsönös segítségnyújtást a szenvedésektől sújtott régiók és azok között, amelyek már évek óta nagyon sok menekültet fogadtak be, beleértve az államok nagyobb közös felelősségvállalását is a menekültek átvételében.

A sajtóra és a többi kommunikációs eszközre hárul az a fontos feladat, hogy őszintén, korrekt módon és tárgyilagosan tájékoztasson azok helyzetéről, akik hazájuk és hozzátartozóik elhagyására kényszerültek és új egzisztencia felépítésébe akarnak kezdeni.

A keresztény közösségek tanúsítsanak különös figyelmet a vándormunkások és ezek családjai iránt, foglalják őket imáikba, szolidáris és keresztény felebaráti szeretetükbe, viseltessenek irántuk a kölcsönös gazdagodást elősegítő nagy megbecsüléssel, siessenek segítségükre minden olyan új politikai, gazdasági és szociális eszközzel, amely elősegíti minden ember személyi méltóságának tiszteletét, a család védelmét, a tisztességes lakáshoz, munkához és szolgáltatásokhoz való hozzájutást.

A papok, szerzetesek, szerzetesnők és a világiak, mindenekelőtt a fiatalok, nők és férfiak, tanúsítsanak együttérzést e sok elvándorló iránt, és ajánlják fel támogatásukat azoknak, akik elmenekültek az erőszak elől és most új életstílusokkal és beilleszkedési nehézségekkel szembesülnek. Az Jézus Krisztusban való üdvösség hirdetése legyen a megkönnyebbülés, a reménység és a „tökéletes béke” forrása (vö. Jn 15, 11).

Befejezésül emlékeztetni szeretnék a sok, beilleszkedési problémával, bürokratikus nehézséggel, a szállás- és otthonkeresés nyomorúságával szembesülő hallgatók helyzetére. A keresztény közösségek legyenek különösen együtt érzők ezekkel a fiúkkal és lányokkal, akiknek fiatal koruknál fogva, a kulturális fejlődésen túl, személyes kapcsolatokra is igényük van, és szívükben mélységes vágy él az igazság iránt, arra vágyakoznak, hogy találkozzanak Istennel. Különösen a keresztény szellemiségű egyetemek váljanak a tanúságtétel és az új evangelizáció kisugárzó színtereivé. Komolyan törekedjenek arra, hogy az egyetemek világában hozzájáruljanak a szociális, kulturális és emberi fejlődéshez, és ezen túlmenően, mozdítsák elő a kultúrák párbeszédét és értékeljék a különböző nemzetiségű hallgatók ahhoz való hozzájárulását is. Ha az evangélium hiteles tanúival és a keresztény élet példaképeivel találkoznak, az arra fogja sarkallni őket, hogy maguk is az új evangelizáció tevékeny résztvevői legyenek.

Kedves Barátaim, kérjük Mária, a „mi Úti Boldogasszonyunk” közbenjárását, hogy Jézus Krisztus üdvösségének örvendező hirdetése által, töltse be reménységgel a világ útjain vándorló testvéreink szívét. Imáimról biztosítok mindenkit és apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

Fordítás: Cserháti Ferenc püspök

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír

 

A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2012-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a fiatalok igazságosságra és békére való nevelését helyezi középpontba, az alábbiakban közöljük.


1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.

Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze, és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.

Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve annak a hajnalnak várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.

Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.

Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.

Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.

Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!

A nevelésügy felelősei

2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha, szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.

Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”1 Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.

Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.

Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.

Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.

Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politikának mint a közjó szolgálatának képét.

Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.

A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!

Nevelés az igazságra és a szabadságra

3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? − Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”2  Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,3 ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen bár az gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.

Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.

A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkban erőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb-utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.4

Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.5 Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.

A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni, ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.

Nevelés az igazságosságra

4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.6

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”7

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6) Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.

Nevelés a békére

5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.8 A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.

Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzó, megfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,9).

A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.

Emeljük fel tekintetünket Istenhez

6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).

Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz…, ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.9 A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).

Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot, és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!

Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.

Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.

XVI. Benedek pápa

1 XVI. Benedek, Beszéd Lazio tartomány, Róma városa és a római provincia vezetőihez (2011. január 14.): L’Osservatore Romano, 2011. január 15., 7.

2 Kommentár Szent János evangéliumához, 26,5.

3 XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648; vö. VI. Pál, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 14: AAS 59 (1967), 264.

4 XVI. Benedek, Beszéd a Lateráni Szent János-bazilikában tartott egyházmegyei egyházi konferencia megnyitásán (2005. június 6.: AAS 97 (2005), 816.

5 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes konstitúció, 16.

6 Vö. XVI. Benedek, Beszéd a Bundestagban (Berlin, 2011. szeptember 22.): L’Osservatore Romano, 2011. szeptember 24., 6-7. o.

7 Uő, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 6: AAS 101 (2009), 644-645.

8 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304.

9 XVI. Benedek, Virrasztás a fiatalokkal (Köln, 2005. augusztus 20.): AAS 97 (2005), 885-886.

Hogyan hirdessük ma az evangéliumot? - a Szentatya beszéde a Római Kúria és a Pápai Család tagjai előtt

 

December 22-én, csütörtökön délelőtt 11 órakor a pápa az Apostoli Palota Kelemen-termében fogadta legközelebbi munkatársait, a bíborosokat, a Római Kúria és a Pápai Család tagjait. A jókívánságok kicserélése alkalmából mondott beszédében a Szentatya megállapította: Európa gazdasági és pénzügyi válságot él át, amely végső elemzésben az öreg kontinenst fenyegető etikai válságon alapul.

Bár a szolidaritás, a másokért való elkötelezettség, a szegények és szenvedők iránt érzett felelősség általában véve vitathatatlan értékek, gyakran hiányzik az olyan mozgató erő, amely képes lemondásra, áldozathozatalra ösztönözni egyéneket és társadalmi csoportokat. Az ismeretek és az akarat nem mindig haladnak együtt szükségszerűen. Az akarat, amely a személyes érdeket védi, elhomályosítja az ismeretet, amely ezáltal meggyengülve nem képes az akarat megerősítésére. Ezért ez a válság alapvető kérdéseket támaszt: hol találjuk meg azt a fényt, amely megvilágíthatja ismereteinket, amelyek nem pusztán általános eszmékre vonatkoznak, hanem konkrét, azonnali cselekvésre késztetnek. Hol találjuk meg azt az erőt, amely megerősíti akaratunkat?

Olyan kérdések ezek, amelyekre az új evangelizációnak kell választ adnia, hogy az üzenet eseménnyé, az evangélium hirdetése életté váljon.
Idén és az elkövetkező években is a következő nagy témával foglalkozunk: hogyan hirdessük ma az evangéliumot? A végéhez közeledő idei év egyházi eseményei is végső soron mind erre a témára utaltak.

A pápa emlékeztetett külföldi útjaira. Ebben az évben felkereste Horvátországot, majd az Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából Spanyolországot, ezt követően hazájában, Németországban tett apostoli utazást, végül pedig Afrikában járt, ahol Beninben átnyújtotta a földrész híveinek szóló szinódus utáni Apostoli Buzdítását az igazságosság, a béke és a kiengesztelődés témájáról.

Felejthetetlenek továbbá Velence, San Marino, Ancona és Calabria híveinek szóló látogatásai is. Végül az idei év fontos egyházi eseményei közül kiemelte az Assisiben megrendezett találkozót, amelyen különféle vallások és nem hívők képviselői voltak jelen, hogy közösen keressék az igazság és a béke felé vezető utat. Az Új Evangelizációt Előmozdító Pápai Tanács létrehozása is előremutat a jövőre esedékes püspöki szinódus felé. Ehhez a témakörhöz kapcsolódik a Hit éve, amely az 50 évvel ezelőtt megkezdődött II. Vatikáni Zsinatra emlékezik.

Németországban, a reformáció szülőhazájában természetesen az ökumené kérdése sajátos jelentőséget kapott. Ehhez kapcsolódik elválaszthatatlanul a központi kérdés: mit jelent az egyház reformja? Hogyan történik? Melyek útjai és célkitűzései? Nem csak hívők, hanem távol állók is aggodalommal figyelik, hogy a rendszeresen templomba járók egyre idősebbek és számuk folyamatosan csökken. Olyan, mintha stagnálna a papi hivatások száma, növekszik a szkepticizmus és a hitetlenség.

Végtelen sok vita folyik arról, hogy hogyan fordítsuk vissza ezt a tendenciát? Az európai helyi egyház válságának központi magva a hit válsága – állapította meg a pápa, utalva Freiburgban mondott szavaira. Ha nem találunk választ erre a kérdésre, ha a hit nem kap új erőre, nem válik mély meggyőződéssé és valós erővé a Jézus Krisztussal való találkozásnak köszönhetően, akkor minden más reform hatástalan marad.

Ebben az értelemben, Afrikában a hit iránti örömteli, szenvedélyes szeretet nagy bátorítást jelentett. Ott nem érzékelhető a nálunk annyira elterjedt fásultság. Az Afrikában jelenlévő problémák, szenvedés ellenére mindig tapasztalható a keresztény öröm, az a belső boldogság, hogy ismerjük Krisztust és egyházához tartozunk. Ebből az örömből fakad azután az az energia, amellyel szolgáljuk Krisztust az emberi szenvedés lehangoló helyzeteiben is. Találkozni ezzel az áldozatra készen álló és örömteli hittel nagy hatású orvosság az európai keresztények fáradsága ellen.

Ugyancsak gyógyszert jelentett a madridi Ifjúsági Világtalálkozó csodálatos élménye is, amely maga volt az új evangelizáció. A pápa öt pontban foglalta össze az Ifjúsági Világtalálkozókon világosan kirajzolódó új módját annak, hogy mit jelent kereszténynek lenni.

1. Először is megtapasztaljuk az egyház katolicizmusát, egyetemességét. A fiatalok a világ minden részéről jönnek, más és más nyelven beszélnek, különböző kultúrákat képviselnek, de mégis olyan, mintha már ismernék egymást. A külső különbözőségek relatívvá válnak – mondta a pápa, majd így folytatta: „Mindnyájunkat megérint az egyetlen Úr, Jézus Krisztus, akiben megnyilatkozott nekünk az ember igazi lénye, és ezzel együtt Isten Arca”. A Jézus Krisztussal való találkozás erejében értelmünk, akaratunk és szívünk ugyanúgy formálódott. A közös liturgia a szív egyfajta hazája,amely egy nagy családdá egyesít bennünket. Közös tapasztalattá és öröm forrásává válik az a tény, hogy minden ember egymásnak testvére.

2. Ebből születik azután egy új módja annak, hogy hogyan legyünk keresztények. A pápa felidézte madridi látogatásának egyik legfontosabb tapasztalatát: találkozását az Ifjúsági Világnapok 20 ezer önkéntesével, akik heteken vagy hónapokon át részt vettek az esemény műszaki, szervezési és tartalmi előkészítésében. Ezeket a fiatalokat azután szemmel láthatólag a boldogság nagy érzése töltötte el: azáltal, hogy idejüket, energiájukat mások szolgálatába állították, értelmet adtak az időnek és életüknek. A Szentatya itt röviden emlékeztetett egy ószövetségi képre: Lót felesége, miközben visszafelé tekint, sóbálvánnyá válik. Milyen nagy a kísértés minden ember számára, hogy csak önmagukkal foglalkozzanak és így belül üressé, sóbálvánnyá válnak. Ezek a fiatalok azonban önzetlenül, csak azért tették a jót, mert jót tenni szép. Pusztán elég merésznek kell lennünk ahhoz, hogy megtegyük ezt a minőségi ugrást. Ezt megelőzi a Jézus Krisztussal való találkozás, aki felgyújtja bennünk az Isten és a mások iránti szeretetet és megszabadít bennünket saját „énünktől”. A pápa Afrikában is találkozott ezzel az önzetlen magatartással például Teréz Anya nővéreinél, akik az elhagyott, beteg, szegény és szenvedő gyermekek érdekében fáradoznak.

3. Az Ifjúsági Világnapok harmadik központi eleme az Oltáriszentség imádása. „Felejthetetlen marad számomra az a pillanat, amikor az Egyesült Királyságban tett utazásom során a Hyde-parkban tízezrek, főleg fiatalok intenzív csönddel válaszoltak az Úr jelenlétére a Legszentebb Oltáriszentségben. Ugyanez történt Zágrábban, majd Madridban. Itt úgy tűnt először, hogy egy fenyegető vihar elmossa az éjszakai találkozót. Isten valóban mindenütt jelen van, de a feltámadt Krisztus testi jelenléte valami új: a feltámadt Krisztus eljön közénk. Az adoráció mindenekelőtt a hit aktusa. Isten nem a világegyetem eredetének egyfajta lehetséges vagy nem lehetséges hipotézise. Isten létezik, és ha jelen van, meghajlok előtte. A feltámadt Krisztusban jelen van az emberré lett Isten, aki szenvedett értünk, mert szeret bennünket.

4. Az Ifjúsági Világnapok másik fontos eleme a bűnbánat szentségének jelenléte. Ezzel elismerjük, hogy szüntelenül szükségünk van a megbocsátásra, ami felelősséget jelent. Az ember képes a szeretetre és arra, hogy válaszoljon Istennek a hitben, mivel a Teremtőtől származik. Ugyanakkor az eredeti bűn révén képes a szeretettel ellenétes irányzatokra is, mint az önzés, az önmagába zárkózás, a rossz. Alázattal tehát mindig bocsánatot kell kérnünk Istentől, hogy megtisztuljunk és felébresszük magunkban a Teremtő pozitív erejét.

5. Végül nem hanyagolhatjuk el az Ifjúsági Világnapok spiritualitásának örömét. Honnan származik ez az öröm? Mi a magyarázata? Valószínűleg számos tényező hat együtt. A legdöntőbb azonban a hit bizonyossága: szeretnek és elfogadnak engem. A pápa idézte a német katolikus filozófus, Josef Pieper szavait, miszerint az ember csak akkor fogadja el önmagát, ha mások elfogadják őt. Akit nem szeretnek, az önmagát sem tudja szeretni. Az emberek részéről történő befogadás azonban mindig törékeny. Végső fokon feltétlen befogadásra van szükségünk. Csak ha megbizonyosodom arról, hogy Isten elfogad engem, akkor tudom véglegesen: jó, hogy én létezem.

Ahol megfogyatkozik az az érzés, hogy Isten befogadja és szereti az embereket, ott nincs válasz arra a kérdésre, hogy van-e értelme az életnek. Az emberi létre vonatkozó kétely leküzdhetetlenné válik. Ahol az Isten iránti kétely uralkodik, elkerülhetetlenül felmerül az emberi létet megkérdőjelező kétség is. Ma ennek a kételynek a terjedését látjuk az öröm hiányában, a belső szomorúságban, amely olyan sok ember arcán olvasható. Csak a hit adhat bizonyságot arról, hogy jó léteznem. Ez az egyik csodálatos tapasztalata az Ifjúsági Világnapoknak – mondta beszédében a Szentatya.

Hálát adott Istennek az Assisi találkozóért, amely a barátság és a kölcsönös tisztelet jegyében zajlott a különféle vallási képviselők és az igazságot keresők között. XVI. Benedek pápa a Római Kúriához intézett beszéde végén mindnyájuknak áldott Karácsonyt kívánt, azt az örömet, amelyet Isten Fia megtestesülésével akart adni az embereknek.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Minden Kedves Hívünknek és Olvasónknak kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket, valamint áldásos, békés, boldog és örömteli új esztendőt kívánunk!


 „Neveljük a fiatalokat az igazságosságra és a békére” – bemutatták XVI. Benedek pápa 2012. január elsejére szóló béke világnapi üzenetét

16/12/2011.

A pápa arra szólít fel bennünket, hogy bizalommal nézzünk a 2012-es év elébe, annak ellenére, hogy az elmúlt esztendőben növekedett a válság miatt érzett kudarcélmény, amely továbbra is sújtja a társadalmat, a munka és a gazdasági élet világát. A válság gyökerei mindenekelőtt kulturális és antropológiai jellegűek. Úgy tűnik, hogy sötétség szállt le világunkra, amely nem teszi lehetővé, hogy megpillantsuk a nap fényét. A pápa különösen a fiatalokhoz fordul, meggyőződve arról, hogy lelkesedésükkel új reményt nyújthatnak a világnak. Fontos, hogy a társadalom minden tagja megfelelő figyelemmel válaszoljon elvárásaikra. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra és bízik bennük, arra bátorítja őket, hogy keressék az igazságot és védelmezzék a közjót – írja üzenetében XVI. Benedek pápa.

A Szentatya az oktatás felelőseit arra emlékezteti, hogy ma sokkal inkább, mint valaha szükség van hiteles tanúságtevőkre, akiknek szerepe nem korlátozódik pusztán szabályok és ismeretek átadására. A pápa arra buzdítja a szülőket, hogy ne csüggedjenek a nehézségek láttán: olyan világban élünk, amelyben a családokat és magát az életet szüntelen veszélyek fenyegetik, sőt olykor felbomlasztják, elpusztítják. A munkakörülmények gyakran nem egyeztethetők össze a családi elkötelezettségekkel, frenetikus életritmusra kényszerítenek. Az oktatási intézmények felelősei gondoskodjanak arról, hogy minden fiatal felfedezhesse hivatását. Biztosítsák a családoknak, hogy gyermekeiket olyan oktatásban részesítsék, amely nem ellenkezik lelkiismeretükkel és vallási elveikkel. A politikai felelősök konkrétan segítsék a családokat és az oktatási intézményeket, hogy gyakorolhassák nevelési-oktatási jogaikat és kötelességeiket. Az oktatás legyen mindenki számára elérhető, a családok pedig szabadon választhassák meg azokat a struktúrákat, amelyeket a legmegfelelőbbnek tartanak gyermekeik számára.

A politikusok kötelezzék el magukat annak érdekében, hogy elősegítsék a létfenntartás miatt különélő családok egyesítését. A politika legyen olyan átlátható valóság, amely mindenki javát szolgálja.

XVI. Benedek pápa felhívást intéz a média világához, hogy járuljon hozzá a fiatalok oktatásához. A fiatalok kötelessége pedig az, hogy elsőként éljék meg mindazt, amit környezetüktől elvárnak.

A pápai békeüzenet hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a fiatalokat az igazságra és a szabadságra neveljék. Egy társadalom humánus arculata nagymértékben függ attól, hogy hogyan járul hozzá az oktatás az emberről szóló igazság elfojthatatlan kérdésének életbentartásához. Az ember szívében hordozza a végtelen utáni szomjúságot, az olyan igazság utáni vágyat, amely nem részleges, hanem képes megmagyarázni az élet értelmét. Ez azért van, mert az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ennek az igazságnak a felismerése elvezet ahhoz, hogy mély tiszteletet érezzünk minden ember iránt – írja üzenetében a pápa.

Az ember ugyanis csak az Istennel való kapcsolatában értheti meg szabadsága értelmét. A szabadság nem a kötelékek hiányát, nem a szabad akaratot, nem az énközpontú szemlélet abszolutizmusát jelenti. Az az ember, aki azt hiszi, hogy abszolút lény, aki nem függ semmitől és senkitől, aki azt gondolja, hogy bármit megtehet, az végül elveszíti szabadságát. Ma a szabadságot a relativizmus széleskörű jelenléte fenyegeti, amely semmit sem ismer el véglegesnek; a végső mérce maga az egyén és vágyai. Ez azonban a szabadság látszata mögött mindenki számára börtönné válik, mert elválasztja egymástól az embereket, akik önmagukba zárkóznak. A szabadság helyes értelmezése tehát központi helyet foglal el az igazságosság és a béke előmozdításában. E két fogalom pedig igényli mind saját magunk, mind a többi ember tiszteletben tartását.

Szükség van arra, hogy az igazságosságra neveljünk egy olyan világban, amely kizárólag a haszonelvűség, a nyereség és a birtoklás szempontjait ismeri el. Az igazságosság nem pusztán emberi megegyezés: ami igazságos, azt nem egy szerződés határozza meg, hanem az Isten által teremtett emberi lény mélyreható önazonossága. A modern kultúra egyes áramlatai elidegenítették az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Ennek következménye, hogy elválasztották azt a segítő szeretettől és a szolidaritástól.

A béke – hangsúlyozza üzenetében a Szentatya – nem pusztán a háborúk hiányát jelenti, és nem korlátozódhat a szemben álló erők egyensúlyának biztosítására. A béke az igazságosság gyümölcse. Mindenekelőtt Isten ajándéka, egyben megvalósítandó mű. Ahhoz, hogy valóban a béke munkásaivá váljunk, nevelnünk kell az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériségre. Legyünk tevékenyek közösségünkben, ébresszük fel a lelkiismereteket a nemzeti és nemzetközi kérdéseket illetően, valamint a javak megfelelő elosztása, a fejlődést szolgáló együttműködés, a konfliktusok megoldása érdekében. A pápa azt kéri a fiataloktól, hogy türelemmel és kitartással keressék az igazságosságot és a békét, vállaljanak értük áldozatot is, szemben haladva az árral.

Nem az ideológiák mentik meg a világot, hanem csak az, ha az élő Istenhez fordulunk – szögezi le üzenetében XVI. Benedek pápa, majd így buzdítja a fiatalokat: „Ne bátortalanodjatok el a nehézségek láttán, és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakran úgy jelentkeznek, mint a problémák leküzdésének könnyebb útjai. Ne féljetek attól, hogy elkötelezzétek magatokat, hogy szembe nézzetek a fáradozással és az áldozathozatallal. Legyetek tudatában annak, hogy ti magatok vagytok példakép és ösztönzés a felnőttek számára. Ez annál inkább megvalósul, minél jobban törekedtek az igazságtalanságok és a korrupció leküzdésére”. A fiatalok ne zárkózzanak be önmagukba, hanem dolgozzanak egy mindenki számára jobb jövő érdekében. Soha nincsenek egyedül, mert az egyház bízik bennük, elkíséri és bátorítja őket. Felkínálja számukra a legértékesebb kincsét: annak a lehetőségét, hogy tekintetüket Istenre emeljék és találkozzanak Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke” – írja a 45. béke világnapra szóló üzenetében XVI. Benedek pápa.

(vm)

Migráció és új evangelizáció – közzétették XVI. Benedek üzenetét az elvándorlók és úton levők 98. világnapjára

 

Vízkereszt utáni második vasárnap tartja hagyományosan a világegyház a migránsoknak szentelt világnapot, amely jövőre január 15-én esedékes. A Vatikán október 25-én tette közzé a Szentatya üzenetét.

Jézus Krisztus, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése az egyház alapvető küldetése. Ma újult erővel és formában kell eljuttatni az evangélium üzenetét az emberekhez és a népekhez, akik a globalizációnak és a kommunikációs eszközök fejlődésének köszönhetően egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A pápa üzenetében rámutat az új evangelizáció szükségességére, amelyet a nem keresztény és a hagyományosan keresztény területeken egyaránt meg kell valósítani. A belső, vagy az országokon átnyúló migráció oka sokszor nem más, mint menekülés az üldöztetés, a háborúk, az erőszak, az éhezés vagy a természeti katasztrófák elől. A különböző népcsoportok keveredése következtében pedig emberi, etikai, vallási és spirituális problémák merülnek föl. Ehhez adódik még a szekularizáció, az új szekták megjelenése, a keresztény hittel szembeni érzéketlenség, a széttöredezettség. Mindez megnehezíti a soknemzetiségű és interkulturális társadalmakban a különböző vallású emberek harmonikus együttélését. Korunkban megkísérlik kitörölni életünkből Istent és az egyház tanítását, a kétely, a szkepticizmus és a közöny előretörésével el akarják tüntetni a keresztény hitet a közéletből. Ezért egyre nehezebbé válik a keresztény elvándorlóknak megélni hitüket, az egyházhoz való tartozásukat.

Ugyanakkor a migráció jelensége evangelizálási lehetőségeket is hordoz magában: azoknak az embereknek a személyében, akik még nem ismerik Jézus Krisztust és befogadást kérnek egy keresztény hagyományú államba. Természetesen fontos szerepet kell vállalniuk az új evangelizálásban a papoknak, a szerzeteseknek és a világi híveknek egyaránt, fel kell ismerniük az irgalmas Krisztus arcát minden egyes bevándorlóban. A befogadó struktúrák megújítására van szükség a gyümölcsöző lelkipásztori munkához. Az egyes államoknak és a nemzetközi közösségnek a szolidaritás szellemében kell befogadnia a menekülteket, elő kell segíteniük a helyi társadalomba való beilleszkedésüket. A médiára is fontos szerep hárul, hiszen a sajtó feladata korrekt, tárgyilagos és becsületes módon tájékoztatni a migránsok helyzetéről. A keresztény közösségek imával, szolidaritással és szeretettel forduljanak a bevándorlókhoz, akiknek megfelelő politikai, gazdasági és társadalmi intézkedésekkel kell elősegíteni méltóságuk tiszteletben tartását, a család védelmét, mint ahogy a munkához és a szociális ellátáshoz jutásukat is.

A keresztények legyenek fogékonyak a külföldön tanuló diákok iránt is, akik sokszor küszködnek a beilleszkedés, a bürokrácia, a szálláskeresés nehézségeivel. A keresztény szellemiségű egyetemek váljanak az új evangelizáció színtereivé, hozzájárulva a kultúrák közötti párbeszéd fejlesztéséhez. XVI. Benedek pápa Úti Boldogasszony közbenjárását kérve, apostoli áldásával zárja az elvándorlók és úton levők jövő évi, 98. világnapjára írt üzenetét.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

 

Vatikáni üzenet a turizmus világnapjára

 

A Turizmus Világszervezete (OMT) szeptember 27-re hirdette meg a turizmus világnapját, amelynek idei témája: „Turizmus és a kultúrák közeledése”.

A világnapra a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa üzenetet tett közzé. Hivatkozik a világszervezet titkárának üzenetére, amelyben ez áll: a turizmus „olyan tevékenység, amely ledönti a kultúrákat elválasztó korlátokat, elősegíti a toleranciát, a kölcsönös tiszteletet és megértést. Megosztott világunkban ezek az értékek egy békésebb jövő alapjait képezik.” A vatikáni üzenet – hivatkozva XVI. Benedek tanítására is – hangsúlyozza: a tágabb értelemben vett kultúra magába foglalja – túl a művészeti és etnográfiai örökségen – az életstílust, a kapcsolatokat, a hitet és értékeket. Az egyház nemcsak igenli a kulturális sokféleséget, hanem annak gazdagítását is támogatja, elfogadja mindazt, ami bennük jó, igaz és szép.

Hivatkozva a Turizmus Világszervezete Etikai Kódexére is, az üzenete kifejti: az említett cél eléréséhez a turizmus felkínálja a benne rejlő lehetőségeket: a kölcsönös toleranciát, a párbeszédet és kapcsolatot más helyek hagyományaival, különböző életmódokkal. A párbeszéd első követelménye: meghallgatni a másikat, észrevenni és előítélet nélkül értékelni a műemlékek és kulturális rendezvények üzenetét. Az turistának tudnia kell megismerni és befogadni az ismeretlen ország sajátosságait és tanulni belőle. A turizmus területén kifejtett lelkipásztorkodás egyik célja a nevelés, tehát a keresztények felkészítése a kultúrákkal való találkozásra, a személyes gazdagodásra, mások és önmagunk jobb megismerésére.

A szentszéki üzenet idézi Boldog II. János Pál szavait, amelyeket a turizmus területén dolgozó lelkipásztorokhoz intézett: „Ti együttműködtök a tekintet nevelésében, amely a lélek ráébredése a szellem valóságára, segítitek a látogató turistákat felemelkedni a hit forrásaihoz, amelyekből ezek a műalkotások születtek, és láthatóvá teszitek az élő kövekből épült egyházat, amelyet a keresztény közösség alkot.”

Minthogy tudatában vagyunk annak, hogy az egyház célja, hogy evangelizáljon, folytonosan meg kell kérdeznünk magunktól: hogyan fogadjuk a látogatókat a szent helyeken úgy, hogy segítsük őket megismerni és szeretni az Urat? Hogyan könnyítsük meg az oda érkezőknek az Istennel való találkozást? Az üzenet néhány konkrét is dolgot javasol a lelkipásztoroknak, többek között a modern technikai eszközök felhasználását a kulturális nevelésben, tájékoztatásban; turista útvonalak kidolgozását, az idegenvezetők kulturális és vallási felkészítését, képes folyóiratok, prospektusok kiadását turisták számára. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a turizmus az elő-evangelizálás alkalma legyen, hanem arra kell törekednünk, hogy Jézus Krisztus világos és kifejezett hirdetésének területévé váljon.

Üzenete végén a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa hivatalosan bejelenti: a Turizmus Lelkipásztorkodásának VII. Világkongresszusát 2012. április 23. és 27. között rendezik meg a mexikói Cancúnban.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

(lt)

Igazság, hithirdetés és hiteles élet a digitális korban
Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 45. világnapjára

2011. május 27.


Magyarországon idén május 29-én ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. XVI. Benedek pápa írását az alábbiakban közöljük.


Kedves testvéreim!

A tömegtájékoztatás 45. világnapja alkalmából szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, amelyek korunk egyik sajátos jelenségéből, a kommunikáció interneten való terjedéséből fakadna. Egyre általánosabb az a meggyőződés, hogy ahogyan az ipari forradalom a termelési körfolyamatba és a munkások életébe bevezetett újdonságokon keresztül mély változást hozott a társadalomba, ugyanígy ma a kommunikáció terén végbemenő mély átalakulás irányítja a nagy kulturális és társadalmi változások folyását. Az új technológiák nemcsak a kommunikáció módját változtatják meg, hanem önmagában a kommunikációt, így megállapíthatjuk, hogy széleskörű kulturális átalakulással állunk szemben. Az információk és ismeretek ily módon való terjesztésével a tanulás és a gondolkodás új módja van születőben, amely a kapcsolatteremtés és közösségépítés eddig ismeretlen lehetőségeit hordozza magában.

Olyan távlatok kerülnek elénk, amelyek nemrég még elképzelhetetlenek voltak, s most ámulatba ejtenek az új kommunikációs eszközök adta lehetőségekkel. Ugyanakkor egyre sürgetőbben egy sor gondolatot vetnek fel a kommunikáció értelméről a digitális korban. Különösen nyilvánvaló ez, amikor az internet rendkívüli lehetőségeivel és összetett alkalmazási módjaival találkozunk. Ahogy az emberi értelem minden más gyümölcse, az új kommunikációs technológiák is arra hivatottak, hogy a személy teljességének javát és az egész emberiséget szolgálják. Ha bölcsen használjátok, akkor ezek az eszközök hozzájárulhatnak az értelmezés, az igazság és az egység utáni vágy kielégítésére, amely még mindig az emberiség legalapvetőbb törekvése.

A digitális világban az információ közvetítése egyre gyakrabban az információ közösségi hálóba való helyezését jelenti, ahol az ismeretek megosztása személyes kapcsolatokon keresztül történik. Az információ létrehozója és fogyasztója közötti éles határ relatívvá válik, és a kommunikáció nemcsak az adatcserére, hanem egyre inkább megosztásra is szolgál. Ez a folyamat elősegítette, hogy új módon értékeljük a kommunikációs tevékenységet, amelyet mindenekelőtt párbeszédnek, cserének, szolidaritásnak és pozitív kapcsolatok teremtésének tekintünk. Másrészről mindez ellentétben áll a digitális kommunikáció néhány jellegzetes korlátjával. Ilyen például az egyoldalú kapcsolat, az a tendencia, hogy belső világunknak csak egyes részét tárjuk fel, és az önképépítés veszélye, amely utat enged az öntetszelgésnek.

Főleg a fiatalok élik át a kommunikáció változását azokra az emberekre jellemző aggodalmakkal, ellenvetésekkel és kreativitással, akik lelkesen és kíváncsian nyílnak meg új élettapasztalatokra. Az ún. közösségi hálók által megteremtett nyilvános digitális térben való egyre nagyobb részvételük a személyek közötti kapcsolatok új formáit alakítja ki, kihat az ember önképére, így elkerülhetetlenül felvetődik az a kérdés, hogy helyesen cselekszik-e az ember, és hiteles-e a léte.

A virtuális térben való jelenlét lehet a másikkal való személyes találkozás őszinte keresésének a jele, ha figyelünk arra, hogy elkerüljük a veszélyeket, mint például egyfajta párhuzamos világba való menekülést, vagy hogy túlzottan a virtuális világba helyezzük magunkat. A megosztás és a „barátságok” keresésekor találkozunk azzal a kihívással, hogy hitelesek legyünk, hűek önmagunkhoz anélkül, hogy abba az illúzióba esnénk, hogy mesterségesen alakíthatjuk nyilvános „profilunkat”.

Az új technológiák lehetővé teszik, hogy az emberek a tér és a saját kultúrájuk határait átlépve találkozzanak, megteremtve ezzel a lehetséges barátságok új világát. Ez ugyan egy nagy lehetőség, de nagyobb figyelmet és tudatosságot is igényel a lehetséges kockázatok miatt. Ki a „felebarátom” ebben az új világban? Fennáll-e a veszély, hogy kevésbé vagyunk jelen azok számára, akikkel a mindennapi életünk során találkozunk? Megvan-e annak veszélye, hogy szétszórtakká válunk, mert figyelmünk szétforgácsolódik és belemerül egy olyan világba, amely más, mint amiben élünk? Szánunk időt arra, hogy kritikusan átgondoljuk döntéseinket, hogy valóban mély és tartós emberi kapcsolatokat ápoljunk? Fontos mindig észben tartanunk: a virtuális kapcsolat nem helyettesítheti és nem is szabad helyettesítenie az emberekkel való közvetlen kapcsolatot életünk semmilyen szintjén sem.

Mindannyian szembesülünk annak szükségességével – még a digitális korban is – hogy hiteles és gondolkodó emberek legyünk. Egyébként a közösségi hálók sajátos dinamikája is azt mutatja, hogy az ember mindig érintett abban, amit kommunikál. Amikor az emberek információkat cserélnek, egyúttal megosztanak valamit önmagukból, megosztják világképüket, reményeiket, eszméiket. Ebből az következik, hogy a digitális világban is létezik keresztény stílusú jelenlét: ez a becsületes és nyílt kommunikációban nyilvánul meg, amely felelősség- és tiszteletteljes a másik felé. Az evangélium hirdetése az új médián keresztül nemcsak azt jelenti, hogy kimondottan vallási témájú anyagokat közvetítünk a különböző eszközökkel, hanem azt is, hogy digitális profilunkon és kommunikációs módunkon keresztül következetesen tanúságot teszünk az evangéliumhoz teljesen hű választásainkról, preferenciáinkról és ítéleteinkről, akkor is, ha ezt nem mondjuk ki nyíltan.  Egyébként a digitális világban sem lehet üzenetet közölni a hírt adó személy következetes tanúságtétele nélkül. A keresztény ember az új kommunikációs környezetben és az új kifejezésformák között is arra hivatott, tudjon bárkinek, aki megkérdezi tőle, miből fakad a reménysége (vö. 1Pét 3,15).

Az elkötelezettség, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumról a digitális korban is, mindenkitől azt kívánja, hogy különösképpen figyeljen ennek az üzenetnek a vetületeire, ezek ugyanis kihívást intézhetnek a világháló sajátos logikája ellen. Mindenekelőtt tudatában kell lennünk, hogy az általunk megosztani kívánt igazság értéke nem a „népszerűségéből” vagy a nézettségének mennyiségéből fakad. Ahelyett, hogy elfogadhatóvá próbálnánk tenni vagy akár felhígítanánk ezt az igazságot, sokkal inkább a maga teljességében kell megismertetnünk. Mindennapi táplálékká, nem pedig pillanatnyi látványossággá kell válnia. Az evangélium igazsága nem olyasmi, ami fogyasztási vagy felületes élvezeti cikk lehet, hanem ajándék, amely szabad választ kíván. Akkor is, amikor a világháló virtuális terében hirdetjük az evangéliumot, szükség van arra, hogy megtestesüljön a valóságos világban és azoknak a testvéreinknek az  arcába tekintve, akikkel a mindennapi életünket megosztjuk. A hit átadásában ezért mindig alapvetőek maradnak a közvetlen, emberi kapcsolatok!

Szeretném arra hívni a keresztényeket, hogy bizalommal, tudatos és felelősségteljes kreativitással csatlakozzanak ahhoz a kapcsolati hálóhoz, amelyet a digitális kor lehetővé tett. Nem egyszerűen az ottani jelenlét iránti vágy kielégítéséért, hanem mert ez a háló szerves része az emberi életnek. A világháló hozzájárul az intellektuális és spirituális tudat új és összetettebb formáinak kifejlődéséhez és meggyőződéseink egymással való megosztásához. E téren is arra vagyunk hivatva, hogy hirdessük hitünket, hogy Krisztus Isten, az ember és a történelem Üdvözítője, az, akiben minden dolog eljut a beteljesülésére (vö. Ef 1,10). Az evangélium hirdetése a kommunikáció tiszteletteljes és diszkrét módját kívánja meg, amely ösztönzi a szívet és megmozgatja a tudatot. Ez a forma a feltámadt Jézus stílusára emlékeztet, amikor útitársul szegődött az emmauszi tanítványok mellé (vö. Lk 24, 13-35): közelsége által fokozatosan elvezette őket a titok megértésére, párbeszédet folytatott velük, tapintatosan megláttatta, ami a szívükben volt.

Végső megközelítésül, az igazság – maga Krisztus – a teljes és valódi válasz az embernek a kapcsolat, a közösség és az értelem utáni vágyára. Ezeket a vágyakat tükrözi a közösségi hálókban való nagyarányú részvétel is. A hívők azzal, hogy tanúságot tesznek legmélyebb meggyőződéseikről, nagyban elősegítik, hogy a világháló ne váljon olyan eszközzé, amely kategóriákká alacsonyítja az embereket, érzelmileg manipulálni próbálja őket, vagy amely lehetővé teszi, hogy akinek hatalma van, kisajátítsa mások véleményét. Éppen ellenkezőleg, a keresztények bátorítanak mindenkit, hogy elevenen tartsák az ember örök kérdéseit, amelyek tanúsítják a természetfeletti iránti vágyát és a hiteles, méltó módon élhető életformák iránti vágyakozását. Éppen ez a sajátosan emberi, lelki törekvés az, amely az igazság és közösség iránti szomjunk mögött áll, és amely arra ösztönöz, hogy feddhetetlenül és becsületesen kommunikáljunk.

Mindenekelőtt a fiatalokat hívom, hogy jól használják a digitális térben való jelenlétüket. Találkozni fogok velük a következő Ifjúsági Világtalálkozón Madridban, amelynek előkészítésében nagyon sok minden köszönhető az új technológiák előnyeinek. A kommunikációs munkatársak számára kérem Istentől, Szalézi Szent Ferenc közbenjárására, hogy lelkiismeretesen és pontos szakmai tudással tudják végezni tevékenységüket, és mindenkire apostoli áldásomat adom.

XVI. Benedek pápa

Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio