Látogatók száma: 0322159
» Heti ünnepszemle » Imák » Katekézis
» Szentbeszédek » Püspöki körlevelek » Pápai megnyilatkozások



Hívom a családokat 2015 szeptemberében – Bíró László püspök levele

2015. szeptember 1. kedd 09:06

Hívom a családokat, a házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Lorenzo Ghiberti: Ádám és Éva teremtése (1425–52.)

Az idegenvezető az utazás első napján vacsora után beszélgetésre hívta a társasutazás résztvevőit. Beszélni akart egy kicsit a további napok programjáról, szerette volna megismerni az utasokat és kívánságaikat. Az ilyen beszélgetések arra is alkalmat nyújtanak, hogy az utasok egymást is megismerjék, kapcsolat alakuljon ki közöttük, és a továbbiakban ne idegenekként utazzanak együtt. A beszélgetés végén az idegenvezető megjegyezte: Úgy látom, hogy a többség itt házaspár, és nem is kezdő. Magam alig három éve vagyok házas, szeretném ellesni a titkot azoktól, akik már sok tapasztalattal a hátuk mögött élnek együtt. Hadd kérdezzem meg: „Mi a titka a boldog, hosszú távon jól működő házasságnak?” A társaság először hallgatásba burkolódzott, aztán sorra mondták azt, ami szerintük a „titok”. Elhangzott a bizalom, a megértés, az anyagi biztonság, az önzetlenség. Voltak, akik úgy vélték, hogy csak szerencse kérdése, nincs titok, mert az egész élet lutri. Egy fiatal nő kijelentette, hogy nem az időtartam a lényeg, hanem az, hogy jól érezzék magukat, tehát az a titok, hogy csak addig szabad együtt maradni, amíg jól érzik magukat. Egy középkorú férfi azt magyarázata szerint az a fontos, hogy legyen kellő szabadsága mindkét félnek, mert ha nem szabadok, nem lehetnek boldogok; és így tovább. Végül így szólt a társaság legidősebb házaspárja: „A szeretet.” Az idegenvezető meglepetten nézett rájuk: „Sokakat megkérdeztem már, de ezt még senki nem mondta nekem!”

Mit mondtatok volna, ha tőletek kérdezik meg: „Mi a titka a boldog, hosszú távon jól működő házasságnak?”

Karinthy Frigyesnek tulajdonítják a mondást: „Hogyan is érthetnék meg egymást a nők és a férfiak, amikor mindketten mást akarnak, ti. a férfi a nőt, a nő meg a férfit.” Az igazság ezzel szemben az, hogy a férfiak és a nők nem arra vágynak, hogy a másikat megértsék, hanem arra, hogy kölcsönösen értsék egymást, azaz legyen egy társuk, akivel megoszthatják gondolataikat, örömeiket és gondjaikat, javaikat és hiányaikat. Kapcsolatba szeretnének egymással lépni, mert szívük legmélyebb vágya, hogy harmonikus párkapcsolatban éljenek. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy szívébe ültette a szeretet iránti vágyat, fontos neki, hogy szeressen és szeressék. Az embert – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart – Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette: szeretetből szólította életbe, s egyúttal szeretetre rendelte. Azáltal, hogy a férfi és a nő emberi természetét a saját képmására teremtette, a lelkiismerettel együtt beléjük oltotta a szeretetre és a közösségre szóló meghívást. Ezért van az emberben képesség a szeretetre és a közösségre, s ugyanezért felelős is értük. (vö. FC 11, GS 23)

Mit jelent számodra ez a szó: szeretet? Idézzétek fel családi, rokoni, baráti körötökből egy olyan személy alakját, akiből sugárzott az önzetlen szeretet!

A Biblia az ószövetségi ember számára is érthetően magyarázza meg istenképiségünket: „Majd azt mondta Isten: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!« Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,26-27). Az ember tehát nem egy a földön élő lények közül, nem is az evolúció véletlen játéka. Az ember több mint biológiai adottságainak összessége, mert Isten a maga képére teremtette, ez pedig egyedülálló egyedi és megkérdőjelezhetetlen méltóságot ad neki. Ettől a méltóságtól elválaszthatatlan nemiségünk: Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Alapvető méltóságunk nem függ csodálatra méltó teljesítményeinktől vagy súlyos kudarcainktól. Isten jósága és irántunk való szeretete sokkal alapvetőbb és előbb létezett bármilyen nagyszerű emberi tettnél vagy súlyos bűnnél. Isten képmásai vagyunk és maradunk, semmit sem tehetünk elhomályosítására vagy fokozására. Az ember csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja. Isten képmására való teremtettségünkből az is következik, hogy igazi örömünk és beteljesedésünk abban áll, ha úgy ismerjük, szeretjük és szolgáljuk egymást, ahogyan Isten teszi. Az igazságot, hogy Isten teremtett a saját képmására, nem törölhetjük el. Csak akkor élhetünk teljesen ez igazság szerint, ha emberi méltóságunk tudatában rábízzuk magunkat a Teremtőnkre és szeretetére.

Hogyan tudod gyerekeidnek megmagyarázni, hogy őket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, és hogy ebből mi következik?

A házasságban a férfi és a nő szilárd egysége szeretetükből és nemi különbségük értékének elismeréséből és elfogadásából fakad. Szeretetük Isten szeretetének jelenléte és jele. A nemi különbség teszi lehetővé, hogy a házastársak egy testben egyesüljenek. (vö. Ter 2,24) A Teremtő jóságának, bölcsességének és szerető tervének megnyilvánulásaként képesek új élet fakasztására. A hívő férfi és nő Isten szeretetére alapozva ígér kölcsönös, egész életre szóló szerelmet. Örökké tartó szerelmet az ember csak akkor ígérhet, ha fölfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart és lehetővé teszi a teljes jövő odaajándékozását a szeretett személynek. A hit segít elfogadni a gyermekáldás teljes mélységét és gazdagságát, felismerve benne a teremtő szeretetet, amely megajándékoz egy új személy misztériumával és ránk bízza azt.

Ha a hívő ember a hűséges Istenre támaszkodik, maga is biztos alapon áll. A hit megmutatja, hogy milyen tartósak lehetnek az emberek közötti kapcsolatok, ha Isten jelen van közöttük. Nem csupán belső szilárdságról, a hívő szilárd meggyőződéséről van szó; a hit megvilágosítja a szeretetből származó emberek közötti kapcsolatokat is, mert ezek követik Isten szeretetének dinamikáját. Megbízható szeretet nélkül semmi sem képes egységbe foglalni az embereket, a hit nélküli „egység” csak a haszonra, a közös érdekekre, a félelemre, s nem a közös élet jóságára épül, nem arra az örömre, amelyet a másik egyszerű jelenléte tud kiváltani. A hit teszi érthetővé az emberi kapcsolatok épülését, mert alapjukat és végső céljukat Istenben, az ő szeretetében látja, s ezzel megvilágosítja az építés művészetét, amely így a közjó szolgálatává lesz. Igen, a hit mindenki java, közjó, világossága nem csak az Egyház belsejét világosítja meg, nem is csak a túlvilági örök város építését szolgálja, hanem segít építeni a társadalmainkat, úgyhogy reményteljes jövő felé vándorolhatunk. (vö. LF 51, 52)

Mi segít Isten rád vonatkozó terveinek felismerésében? Hogyan tudod e tervek megvalósulását elősegíteni? Milyen feladat hárul a hívő emberre az emberi kapcsolatok építésében?

Este, amikor az társasutazás résztvevői már szobáikba vonultak, az idős házaspárból a feleség megjegyezte: „Érdekes, hogy ez a kedves, fiatal idegenvezető ennyire meglepődött. Lehet, hogy igazán nem is értette, amit mondtunk, mert a »szeretet« számára nem azt jelenti, amit nekünk, hívőknek.” „Tudod –válaszolt a férj –, elgondolkoztam: vajon akkor, amikor mi voltunk »alig három éve» házasok, mit mondtunk volna ugyanerre a kérdésre? Vagy akkor egy ilyen kérdést fel se lehetett tenni, mert a közfelfogás az volt, hogy a »házasságok az égben köttetnek«, és kész? Ma meg a házasság intézményének értelmét is megkérdőjelezik.” „Azt hiszem – vette át a szót a feleség –, mi itt, ezen az utazáson nem tehetünk sokat a mai fiatal házasokért. Vegyünk részt mindenben a magunk módján, akinek ez nem tetszik, annak úgyis hiába beszélnénk; akinek meg rokonszenves az, ahogy mi egymással meg a többiekkel érintkezünk, talán eszébe jut: valami lehet abban a »szeretetben«”.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke 



Fotó: Lafattoriadelleginestre.com

 Magyar Kurír


 

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek nagyböjti körlevele

2015. február 22. vasárnap 15:07

Krisztusban Kedves Testvérek!

Minden nagyböjti időszak Jézus megkísértésének történetével kezdődik valamelyik evangélista tollából. Ebben az esztendőben Márk evangéliumát olvastatja Egyházunk, aki tudvalevőleg a legrövidebben, legtömörebben fogalmaz, de jelképei a többi evangélista kiegészítésével feltárják az üdvösségtörténetnek olyan mélységeit, amit ha az idők jeleit értelmezve olvasunk, örök időszerűséggel szólítanak meg bennünket. Jézust megkísértette a pusztában a sátán, akiről majd később Jézus maga mondta, hogy nem más, mint „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Az az odavetett mondat a megkísértés Márk szerinti elbeszélésében: „vadállatok között élt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13), visszautal a teremtéstörténetre, amikor még az ember békességben volt Istennel és a teremtett világgal, de a bűnbeesés után – amelyre a gonosz lélek az embert hazugsággal rávette – megzavarodott az ember Istenhez, természethez való viszonya, amely mind a mai napig tart. Lelkiismeretében szembe került az Istennel és elindította az embertársai elleni bűnfolyamot, amely Jézus perében tetőzött. A perben csak hazugsággal, rágalmakkal és gyűlölettel lehetett halálos ítéletet hozni.

Jézus legyőzte a sátánt és visszaállította önmaga környezetében a paradicsomi rendet. Ő lett a második Ádám, aki egyben megváltást hozott az embernek. Ő lett az, akinek a próféták jövendölése szerint „szájában nem találtatott hazugság” (Iz 53,9), akinek szava hatalommal teljes, és Ő a megtestesült Ige. Az az Ige, aki már a teremtéskor is ott volt és az a Szó vált láthatóvá benne, amely által Isten teremtette a világot (vö. Kol 1,16). Éppen ezért az embernek adott legnagyobb ajándékok egyike és az emberben talán a legcsodálatosabb, hogy beszélni tud, mert a beszéddel a halhatatlan lélek képességeként megfogalmazott gondolatokat ki tudja fejezni. Beszéddel életeket menthetünk, életeket irányíthatunk, az életnek célt adhatunk, kapcsolatba kerülhetünk Istennel. Az egész üdvösség története a beszédnek története is, „mert sokszor és sokféleképpen szólt Isten a próféták által, a végső időkben Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,1). Jézus Krisztusban ez a szó megváltó Szó is lett, az ember által elrontott történelmet helyrehozta, evangéliuma pedig kijelölte számunkra az Istenhez vezető utat. Gondoljunk örökbecsű példázataira, a Hegyi Beszédre, benne a Nyolc Boldogság tanítására, utolsó vacsorai imájára, a föltámadás utáni biztatására. Szava hatalom volt, mert az ember legnagyobb vereségét, a halált is megfordította: „Én vagyok a föltámadás és az élet” (Jn 11,25). Az Ő Szava „út, igazság és élet” (vö. Jn 14,6).

Ehhez képest milyenné lett az emberi szó: istenkáromló, trágár, gyűlölködő, telve hazugsággal a közbeszédben, a politikában, de még a szellemi életben tevékenykedőkről is sokszor el lehet mondani, hogy megnyilatkozásaik „az írástudók árulása”. Mennyi szószátyárság, üres közhely van ebben a világban, pedig Jézus azt tanítja: „Minden fölösleges szóról számot adunk, szavaink alapján mentenek föl vagy ítélnek el bennünket” (Mt 12,36). Mi a fölöslegesen kimondott szó? Ami nem serkent a jóra, amiből nem épülünk hitben, szeretetben, amiből nem ismerjük meg az igazságot, ami által egymásnak nagyon súlyos kárt okozunk. Ferenc pápánk hivatalba lépése óta többször foglalkozott a pletykával, megszólással, rágalmazással, az adott szó meg nem tartásával, amit a legsúlyosabban elítélt.

A Tízparancsolatból a nyolcadik parancsolatot már az Ószövetség is alaposan földolgozta: a hamis tanúskodásnak, az esküszegésnek, a rágalmazásnak eseteit, amelyre Jézus a Hegyi Beszéd radikalizmusával egyszerűen csak annyit mondott: „Én pedig azt mondom nektek, egyáltalán ne esküdjetek, sem az égre, mert az Isten trónja, sem a földre, mert az lába zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert a nagy király városa. Még saját fejedre sem esküdjél, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem. Ami ezen felül van, a gonosztól való.” (Mt 5,34-38) Korunkban a szavak által történő vétkezés úgy is világméretűvé lett, hogy különböző technikai eszközökkel felelőtlenül, felelősségre vonás nélkül mások becsületébe gázolhatunk és életutakat tönkretehetünk. Nemcsak a sajtónak vannak ilyen bűnei, hanem az egyes embereknek is. Az utóbbi időkben nagy vihart kavart a liberális sajtóértelmezés, amellyel bármit, bárkit, vallásos meggyőződéseket gúnyolhatnak és tönkretehetnek. A média olyan, mint minden eszköz: jóra és rosszra használható, ahogyan a késsel lehet kenyeret vágni, de ölni is. A médiával lehet lélekgyilkosságot elkövetni és a szeretet civilizációját építeni. Ez az egyes emberre is vonatkozhat.

Szomorúan tapasztalom, hogy egyházközségeinkben vannak olyan emberek, akik másokat megrágalmaznak, nevüket nem vállalva feljelentenek, féligazságot, hamis információkat közölnek. Ha rákérdezünk ezekre a vádaskodókra, honnét tudja ezt, és mivel bizonyítja, akkor nagyon sokszor ez a válasz: „Hallottam, ezt beszélik”. Pilinszky János írta, hogy minden nyelvromlás valódi oka a szeretet hiánya. Akik alaptalanul vádaskodnak, egyben azt is kinyilvánítják, hogy nincs bennük szeretet.

Nagyböjt kezdete van, Jézus fölhívó szava, hogy térjetek meg és tartsatok bűnbánatot, szóljon személyesen nekem is, vizsgáljam meg a lelkiismeretemet, hogyan bánok szavaimmal, mit mondok másokról, mert ez egyben tanúságtevés is. Ugyanakkor határozzuk el, hogy vállaljuk a szó fegyelmét, amiről Jakab apostol tanítja: „Ha valaki nyelvével nem vétkezik, tökéletes ember, az képes egész testét is megfékezni” (vö. Jak 3,2). A vallásos ember meghasonlottsága az apostol szerint: „Nyelvünkkel áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok száll. Testvéreim, ennek nem szabad volna így lennie.” (Jak 3,9-11).

A húsvéti készületben bánjuk meg beszédünkkel elkövetett bűneinket is, tegyük napi feladattá, hogy vigyázunk szavainkra és kérjük az Urat Salamon királlyal: „Adja meg nekem Isten, hogy bölcsen beszéljek.” (Bölcs 7,15)

Kalocsa, 2015 nagyböjtjén
† Balázs
é r s e k

Magyar Kurír

 

Hívom a családokat 2015 februárjában – Bíró László püspök levele

2015. február 1. vasárnap 13:00

Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Egyre szörnyűbb híreket hallok – panaszolta a férj feleségének –, a világ kezd körülöttünk elviselhetetlenné válni. Hol terrorista támadásokról hallok, hol meg sikkasztó politikusokról, itt az árvíz, ott meg a tűzvész pusztít el egész településeket, újfajta járványok tizedelik a lakosságot, olyan újfajta élelmiszerek jelennek meg, amelyeket bizonytalan hatású eszközökkel kezeltek, közben meg egyre többen éheznek a földön. Hova vezet mindez? A technika soha nem látott lehetőségeket ad a kezünkbe, mégse élünk jobban, sőt, egyre rosszabbul érezzük magunkat. A feleség mélyen elgondolkodott, aztán megszólalt: Tudod, mi már csak valahogy megleszünk, de mi lesz a gyerekeinkkel? Milyen világba nőnek ők bele? Örülünk nekik, szépek, aranyosak, szeretnénk nekik megadni mindent, ami szép és jó, hogy boldog és vidám emberek legyenek, akik örülnek annak, hogy itt és most élhetnek. Aztán látjuk, hogy egyre zavarosabb az a világ, amelybe belenőnek, egyre bizonytalanabb a jövő.

A világ eredendően szép és jó. A Biblia az akkori emberek számára is érthető módon adja ezt tudtunkra: „látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.” (Ter 1, 31) De amióta az ember magának akarja tulajdonítani a Teremtő erejét, tudását, és saját kezébe akarja venni az élő és élettelen világ sorsának irányítását, a harmonikus szépség és az eszményi tökéletesség egyre több sebet kap. A Biblia ezt a bűnbeeséssel és az első emberpár bűnhődésével érzékelteti. Isten megátkozta a földet és az „tövist és bogáncsot” termett, Ádámnak már haláláig „arca verejtékével” kellett ennie kenyerét, Évának „megsokasodtak terhessége kínjai, és fájdalommal szülte gyermekeit”. (vö. Ter 3, 16-19) Mindez azt jelentené, hogy a bűn miatt a világ végérvényesen elromlott? Az ember földi boldogsága csak illúzió?

Mennyiben változott életetek folyamán a világról alkotott képetek? Javult, vagy romlott szerintetek a világon a boldogság esélye? Milyen okokra vezethető ez vissza?

Mai világunk távolról sem a boldogság bolygója. Ferenc pápa egyértelműen beszél világunk boldogtalanságáról Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában. Korunk embereinek nagyobb része mindennapos bizonytalanságban él – írja –, sokak szívében elhatalmasodik a félelem és a reménytelenség, még az úgynevezett gazdag országokban is. Gyakran kialszik az életöröm, növekszik a tisztelet hiánya és az erőszak, betegségek terjednek, egyre nyilvánvalóbbá válik az egyenlőtlenség. Mindez a tudományban és technikában, a természet és az élet különböző területein megvalósuló rendkívül gyors minőségi, mennyiségi és felhalmozódási változások következménye. A tudomány és az információ korában élünk, így aztán igen gyakran egy új, névtelen hatalom veszi kezébe az irányítást. Néptömegek érzik magukat munka, kilátás és kiutak nélkül kirekesztettnek és peremre sodródottnak, árucikknek, amit használni majd eldobni lehet. Már nem a kizsákmányolás és az elnyomás egyszerű jelenségéről, hanem valami újról van szó: a kirekesztés révén gyökerében sérül az ahhoz a társadalomhoz való tartozás, amelyben élünk; emberek élnek már nem csak zátonyra futva, nem csupán a perifériára kerülve vagy megfosztva a közügyekbe való beleszólás lehetőségétől, hanem egyenesen a társadalmon kívülre kerülve. A kirekesztettek nem „kizsákmányoltak”, hanem elutasítottak, „hulladékok”. (vö. EG 52-53.).

Szentatyánk szerint ennek a helyzetnek az egyik oka az, hogy a pénz átvette felettünk és társadalmaink felett az uralmat. E mögött egy mély antropológiai válság van: az emberi lét elsőbbségének tagadása, az arctalan és az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája. Másrészt elharapódzott a pénzügyi spekuláció, világméreteket ölt a szerteágazó korrupció, az adóelkerülés. A féktelen hatalom- és birtoklásvágy megfosztja az államokat ellenőrzési joguktól, így nem tudnak őrködni a közjó védelme fölött. Ebben a rendszerben, amely arra törekszik, hogy a nyereség növelése érdekében felfaljon mindent, az, ami törékeny – mint például a környezet –, védtelen marad az istenített piac abszolút szabállyá alakított érdekeivel szemben. (vö. EG 55-56)

A félelem és bizonytalanság egy másik forrása a mindenen eluralkodó erőszak. A kirekesztettség és egyenlőtlenség a társadalomban és a különböző népek és népcsoportok között előbb-utóbb robbanást okoz, nemcsak azért, mert az egyenlőtlenség erőszakos reakciót vált ki, hanem azért is, mert a társadalmi és gazdasági rendszer gyökerében igazságtalan. Az igazságtalanság arra törekszik, hogy kiterjessze a maga ártó erejét, és észrevétlenül kiforgassa bármilyen politikai és társadalmi rendszer alapjait – tűnjenek azok mégoly szilárdnak is. (vö. EG 59)

Idézzetek fel példákat szüleitek, nagyszüleitek életéből: hogyan tudtak nehéz körülmények között is harmonikus, reményteli családi környezetet teremteni? Mi volt a titkuk?

A bűnbeesés előtt Ádám csak „asszonynak” nevezte azt, aki csont az ő csontjából, hús, az ő húsából. saját származékának – mai kifejezéssel önmaga klónjának – tekintette, nem önálló személynek. Most, hogy tudtára adatott, hogy „visszatér a porba,” azaz meg fog halni, nevet adott az asszonynak, „elnevezte Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek”. Ehhez azonban Ádámnak meg kellett ismernie Évát, fel kellett fedeznie, hogy személy, hogy más tulajdonságokkal rendelkezik, mint ő, és éppen ez a másság teszi lehetővé, hogy az ő élete utódaiban folytatódjék annak ellenére, hogy ő maga visszatér a porba. (Ter 3, 20). Ez azt jelenti, hogy Isten ugyan a bűnös embert kiűzi a gondtalan életet biztosító Édenkertből, de megajándékozza az anyasággal, az apasággal, egymásnak ajándékozza őket, lángra lobbantja bennük a szeretet tüzét. Részt ad nekik teremtő tevékenységéből, bevonja őket a teremtés legnagyszerűbb alkotásának, az emberi személynek a megteremtésébe. Isten irgalmas szeretete úgy bünteti őket, hogy a boldogság zálogát jelentő ajándékot ad nekik. A világ gyönyörű és csodálatos, de azért, hogy az élet szép legyen, az embernek meg kell küzdenie. A küzdelmes út vége nem a halál, hanem a boldogság, az elveszett paradicsom.

Milyen szerepet játszott családi, ismerősi, baráti körötökben egy-egy ember kiteljesedésében a szeretet? Hogyan tudjátok a mai fogyasztói társadalomban gyerekeiteknek az igazi, őszinte szeretet légkörét biztosítani? Milyen veszélyhelyzetet teremthet egy-egy a családot ért megrázkódtatás (pl. betegség, munkahelyi gondok, lakás-problémák, stb.)?

„Gyakran találkozunk a kérdéssel: milyen világot hagyunk gyermekeinkre? Talán helyesebb volna azt kérdezni magunktól: milyen gyerekeket hagyunk a világra?” – mondta Ferenc pápa még argentínai érsek korában (2004-ben) egy prédikációjában. De hogyan adhatunk olyan irányt a magunk és gyerekeink életének, hogy a világ sorát jobbra fordíthassuk, hogy olyan gyerekeket hagyjunk a világra, akik majd tovább építik-szépítik a világot? Ferenc pápa válasza: „Ha azt akarod, hogy életed valóban értelmes legyen, tedd hozzá a hitet, és életed új ízt, új irányt kap; tedd hozzá a reményt, és derűs napok köszöntenek rád, a horizontodról eltűnik a sötétség; tedd hozzá a szeretetet, és életed sziklára épített házra fog hasonlítani, utad tele lesz örömmel, mert barátokra találsz, akik útitársaid lesznek. Honnan meríthetsz mindehhez erőt? Tedd hozzá Krisztust, vond be Őt életedbe, és olyan barátra találsz, akire mindig számíthatsz. Krisztussal szárnyakat kap reményed, hogy utadat örömmel járhasd; Krisztussal életed örömtelivé és gyümölcsözővé válik. Vond be életedbe Krisztust, és légy az Ő szeretetének tanúja!” (Ifjúsági Világtalálkozó, Brazília, 2013)


Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 
Fotó: Universomamma.it

Magyar Kurír



 

Ternyák Csaba érsek újévi körlevele

2015. január 5. hétfő 10:57

Az alábbiakban közreadjuk Ternyák Csaba egri érsek újévi körlevélét, melyet 2015. január 1-jén, Szűz Mária, Isten anyja ünnepén olvastak fel az Egri Főegyházmegyében tartott szentmiséken.

 

Kedves Testvérek!

1) Minden év első napján nemcsak az új esztendőért adunk hálát, hanem Szűz Mária istenanyaságát is ünnepljük. Jézus Krisztus édesanyja az Egyház kezdeteitől fogva fontos szerepet töltött be a hívő emberek életében. Már az első keresztények úgy tekintettek Máriára, mint Jézus első tanítványára és leghűségesebb követőjére, aki az angyalnak mondott igenjével előbb méhébe fogadta, majd kilenc hónapig szíve alatt hordozta Szent Fiát. Aztán Betlehemben világra szülte, Egyiptomban és Názáretben felnevelte, és egészen nyilvános működésének kezdetéig anyai szeretetével gondozta. A kánai menyegzőn Jézus az ő közbenjárására tette első nyilvános csodáját. Tanító körútjain nyomdokaiban járt, követte őt a keresztúton, és ott állt a kereszt alatt is. Az apostolokkal együtt ott volt az utolsó vacsora termében, és várta a Szentlélek eljövetelét. Szűz Mária istenanyaságának mai ünnepe a 431-es efezusi egyetemes zsinatra nyúlik vissza, amikor kelet és nyugat egyházai egyaránt elfogadták, hogy ha Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten is, akkor Szűz Máriát joggal nevezzük teotokosznak, azaz istenszülőnek. Azóta kelet és nyugat egyaránt Isten anyjának vallja Őt. Ma mi is hódolattal járulunk elé, és kérjük közbenjárását az előttünk álló új esztendőre.

2) Nagy szükségünk van az ő oltalmára, hiszen ha a világunkra nézünk, akkor érezzük, hogy mennyire törékeny az államok viszonya. Azzal, hogy a Béke Királynéja karácsonykor világra szülte a Béke Királyát, nem köszöntött még ránk a világbéke. Az Ő békéje ugyanis nem a fegyverek hallgatása vagy egyensúlya. Nem is valósul meg úgy, ahogy a világ akarja. Az Ő békéje az emberek szíve mélyén születik meg, ha akarjuk, ha befogadjuk életünkbe ezt a Királyt. Aztán majd az önmagukkal, családjukkal, szomszédaikkal, környezetükkel békében élő emberek feladata lesz, hogy békéjük másokat is megérintsen.

Ezért rendelte el egyházunk, hogy január elsején minden évben tartsuk meg a béke világnapját. Tudjuk, hogy a pápa ilyenkor békeüzenettel fordul a keresztény közösségekhez, a nemzetek vezetőihez és a világon élő minden jóakaratú emberhez. Az idei világnap témája: a rabszolgaság. Sajnos tévedés lenne arra gondolni, hogy amikor 1865-ben – utolsóként – az Amerikai Egyesült Államokban is megszüntették a rabszolgaságot, akkor az emberiségnek ez a szégyene végleg eltűnt a történelemből. A legkülönfélébb formákban ma is újra és újra visszaköszön. Ferenc pápa békeüzenete felsorolja a modern kori rabszolgaságnak azokat a formáit, amelyek a mi társadalmunkat is megfertőzhetik, és emlékeztet a mai rabszolgaság áldozataira. Megemlékezik a szabadságuktól megfosztott és munkáltatójuk által megzsarolt bevándorlókról, a szexrabszolgákról, a gyermekkatonákról, a terrorizmus foglyairól és a korrupció áldozatairól. A pápa úgy fogalmaz, hogy „Ezek a jelenségek akkor fordulnak elő, amikor a gazdasági rendszer középpontjában a pénzisten áll, nem pedig az emberi személy”. A Szentatya azonban nem áll meg a problémák felsorolásánál. Arra szólít fel, hogy fogadjuk be az evangéliumot, és erősítsük meg a keresztény közösségeket, „ahol az eltérő származás vagy társadalmi státusz nem csökkenti a méltóságot – írja –, és nem zár ki senkit Isten népéből, mivel a Krisztusban való testvériség köteléke fűz egybe mindenkit. Tartsák tehát tiszteletben az ember méltóságát, szabadságát és autonómiáját! A személyek közötti kapcsolatot a tisztelet, az igazságosság és a szeretet határozza meg – a testvériség jegyében, mely a család és a társadalom alapköteléke”.

3) Kedves Testvérek! Immár hagyománnyá vált az Egri Főegyházmegyében, hogy az újévi körlevélben hirdetjük meg az egyházmegyei találkozót. Az idén április 25-ére, szombatra hívjuk és várjuk az advent első vasárnapján megújult egyházközségi képviselőtestületek tagjait az egri bazilikába, hogy egymással és velem is találkozzanak. Fontosnak tartottam, hogy főegyházmegyénk mind a 3947 képviselőtestületi tagjának kinevező iratát saját kézjegyemmel lássam el, hogy ezáltal is kifejezésre juttassam az egyház bizalmát az ő személyük és szolgálatuk iránt. A találkozó során pedig szeretném megerősíteni őket Isten iránti hitükben és az egyház iránti elkötelezettségükben. Ez az összejövetel jó alkalom lesz arra, hogy közösen imádkozzunk, és az egyházmegyénk előtt álló öt esztendő feladatait áttekintsük.

Kérem, hogy pap testvéreim és híveim egyaránt érezzék át a hitünkről való közös tanúságtétel jelentőségét, és örömmel vegyenek részt ezen a talákozón az egri bazilikában, idén április 25-én, szombaton.

Szeretettel kívánok a főegyházmegyénkben élő Krisztus-hívőknek és minden jóakaratú embernek Istentől megáldott, békét, boldog új évet.

Fotó: Federics Róbert

Magyar Kurír


 

Hívom a családokat 2014 októberében – Bíró László püspök levele

2014. október 1. szerda 10:49

Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

 

A múltkor, amikor találkoztunk, mondtad, hogy a lányodnak nagyon komoly kapcsolata van. Férjhez ment már? – kérdezte barátnőjét egy unokáját sétáltató nagymama. Ugyan, dehogy, tudod, a mai fiatalok nem így gondolkodnak már. A kapcsolat jó és szép, szívesen vannak együtt, de házasságról csak akkor lehet szó, ha már olyanok a körülményeik, hogy gondtalanul élhetnek. Egy szép kertes házat akarnak, autót mindkettőjüknek, sokat akarnak utazni, és a többi. Nyugaton is így élnek azok a fiatalok, akik egyetemet végeztek. Minthogy ezt sem mi, sem a fiú szülei nem tudjuk nekik nyújtani, közölték, hogy akár együtt, akár külön-külön elmennek külföldre dolgozni, sok pénzt keresni, aztán majd meglátják, hogyan tovább. A férjem azt mondja, hogy őrültek, de felnőttek, azt csinálnak, amit akarnak. Az én anyai szívem meg majd meghasad, de mondd, mit tehetek?

Ha az ember egyik-másik szerve megbetegszik, károsodik egészsége. De vajon elegendő-e az emberi egészséghez az, ha minden szerve egészséges? A szervek egészségéhez elegendő-e, ha mindegyik csupa egészséges sejtből áll? Működhet-e tökéletesen a szervezet, ha a mégoly egészséges szervek működését semmi sem hangolja össze? A társadalom alapsejtje a család. Elegendő-e az egészséges társadalom kialakulásához az, ha csupa egészséges családból áll? „Az egész több mint a rész, és több a részek egyszerű összegénél. Tehát ne ragadjunk le szűklátókörűen saját környezetünk rész-kérdéseinél” – mondja Ferenc pápa. (EG 235) Globalizálódó világunkban figyeljünk más országok és földrészek kultúrájára, életmódjára, anélkül hogy megtagadnánk azt, ami a miénk, amibe belenőttünk. „Tekintsünk mindig távolabbra is, hogy felismerjük a mindannyiunk számára hasznos nagyobb jót. Ezt azonban ne tegyük menekülve és gyökereinket eltépve. Mélyesszük a gyökereket a saját, Istentől nekünk ajándékozott termékeny talajba és történelmünkbe. (…) Az, aki egész szívvel épül be egy másik közösségbe, de eközben megőrzi személyes egyediségét és nem rejti el identitását, nem adja fel önmagát, hanem újabb késztetést kap fejlődéséhez.” (EG 235)

Hogyan fogalmaztátok meg fiatal felnőttként a jövőtökről való elképzeléseiteket? Hogyan tudjátok gyermekeiteket segíteni jövőképük kialakításában?

Az ember tudatos, értelemmel rendelkező lény, sajátossága, hogy önmagát és környezetét fejleszteni, tökéletesíteni akarja. Célokat tűz ki maga elé, és meghatározza a cél eléréséhez szükséges eszközöket. Sokakat megérint a filmekben látható életforma: szépen berendezett tágas lakóházak, impozáns autók, gazdagon terített asztalok. Néhány hete egy élvonalbeli magyar pszichiáter nyilatkozatában arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon a média, a reklámok, a fogyasztói piac olyan vágyakat gerjesztenek az emberekben, amelyeket általában nem tudnak kielégíteni. Emiatt sok a rosszkedvű, elégedetlen ember, kiugróan magas a depressziósok száma. Azok, akik úgy látják, hogy életminőségük nem, vagy nem az általuk elgondolt mértékben javul, nemritkán lemondanak céljaikról, már nem törekszenek a fejlődésre, megindulnak a hanyatlás, a züllés útján. Néhányan pedig céljaik elérése érdekében a közerkölcs szerint el nem fogadható eszközökhöz nyúlnak, csalnak, korrumpálódnak, sikkasztanak. A társadalom erkölcsi állapotára jellemző, hogy sokan ezeket „ügyesnek”, találékonynak minősítik, adott esetben szívesen utánoznák őket. A kritika nélküli „távolabbra tekintés” és a tekintetek következmények megfontolása nélküli távolra irányítása nem a fejlődést szolgálja, hanem rombol: „… minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed” (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz). A keresztény ember céljait és cselekedeteit úgy igyekszik megválasztani, hogy életének értelme legyen, hogy végső célja felé haladjon. Életünk végső célja pedig Isten, akiben elnyerjük tökéletességünket.

Milyen segítséget tudtok nyújtani családalapításra készülő gyerekeiteknek ahhoz, hogy hivatásbeli karrierjük és családi életük között összhang legyen?

Sokakat befolyásolnak azok az információk, amelyek más népek szellemi életéről, sajátos kultúrájáról hozzánk áramlanak. Nemritkán nehéz megkülönböztetni a különösebb tartalom nélküli egzotikumot a mély értelmű, ősi bölcsességet tükröző szokásoktól. A házasság és a család részterületén a gyökereit tekintve keresztény országokban nagyon tetszetős, korszerűnek látszó elméletek és sok tekintetben vonzó gyakorlatok jelentek meg. Ezek az elméletek és gyakorlatok alapos vizsgálatra szorulnak az egyetemes egyházzal való közösség és az evangéliumnak való megfelelőségük szempontjából. Közös feladatunk, hogy mindenütt érvényre juttassuk az isteni tervet, amely eredetileg meghatározta a házasságot és a családot: „vissza kell térni a kezdethez” Krisztus parancsa szerint (vö. Familiaris Consortio 10).

Az egész több mint a rész. A részek és az egész viszonyát Ferenc pápa egy síklapokkal határolt test, a poliéder példáján szemlélteti. Ha a részek – a síklapok – egyedi tulajdonságaikat megőrizve saját értékeiket a test belsejébe tükrözik, akkor ott az értékek sokasága fog összegyűlni. Mind a pasztorális, mind a politikai tevékenység feladata mindegyik részből a lehető legjobbat az egészbe begyűjteni. Ezáltal lesz az egész több mint a részek, anélkül hogy a részek elvesztenék önállóságukat, vagy az egésznek alárendelődnének. Az egészbe „belehelyeződnek a szegények, a maguk kultúrájával, terveikkel, erőikkel. Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. A népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magába foglaló közjót keresi.” (EG 236)

Az evangélium teljessége és gazdagsága befogad mindenkit: tudóst, munkást, vállalkozót és művészt egyaránt. Ebben a teljességben mindenki a maga módján jelenik meg imáival, testvériességével, igazságosságával, küzdelmeivel és ünnepeivel. „Az evangélium belső sajátossága a totalitás: nem szűnik meg jóhír lenni, amíg csak nem került meghirdetésre mindenki számára; és amíg nem teszi termékennyé és nem gyógyítja meg az embert minden tekintetben, és amíg nem egyesít minden embert az ország asztalánál. Az egész több mint a rész.” (EG 237)

Mi segít abban, hogy családotok olyan „rész” legyen, amely hozzájárul az „egész” épüléséhez, növekedéséhez?

Az unokáját sétáltató nagymama megkérdezte: Te komolynak tartod a lányod kapcsolatát? Nem csak egy kamaszos ábrándról van szó? Nem csak addig látnak, hogy most nekik mi tetszene, mi okozna örömet? Ne haragudj, ha azt mondom: a lányod nem gondolkodik felelősen saját jövőjéről. El kellene komolyan beszélgetned vele arról, hogy hogyan és miben látja az élete értelmét. Azt sejtem, hogy mit akar kapni életében, de meg tudja-e komolyan fogalmazni, hogy mit akar adni? Arra is fel kellene hívnod a figyelmét, hogy minden nő legbelsőbb vágya – kimondva vagy kimondatlanul – a gyermek. Ha ezt felelőtlenül kihagyja terveiből, beprogrammozza magát a boldogtalanságra. Őszintén kívánom mindnyájatoknak, hogy egyenesbe jöjjetek!

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Magyar Kurír

 

Az európai püspökök nyílt levélben fordultak az ENSZ-hez az iraki menekültek érdekében

2014. augusztus 13., szerda 15:57

Az európai püspökök levélben fordultak az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsához, amelyben azt kérik, hogy vessenek véget az erőszak terjedésének Irakban.

 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete
Biztonsági Tanácsának tagjai részére

 Mélyen tisztelt Uraim!

Irakban a keresztény és más vallási kisebbségek helyzete teljesen elfogadhatatlanná vált. Nyilvánvaló, hogy sürgetővé vált e nép jogainak, közösségei továbbélésének védelme és oltalmazása. A nemzetközi közösségnek minden lehetséges törvényes eszközzel véget kell vetnie ennek a tragédiának.

Európai püspökökként híveink érzéseit is kifejezésre juttatjuk, amikor azt kérjük az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsától, hogy hozzon olyan döntéseket, amelyek véget vetnek a kegyetlen erőszaknak, melynek során emberek ezreit ölték meg, és emberek ezrei halnak meg még mindig, illetve kényszerülnek otthonuk elhagyására vallási hovatartozásuk miatt.

Az ENSZ főtitkára és világszerte a közvélemény jelentős része már kifejezésre juttatta, hogy elutasítja, ami Irak északi részén történik. Sürgető szükség van konkrét humanitárius intézkedésekre, hogy reagálni tudjunk arra a kétségbeejtő helyzetre, amelyben gyermekek, nők, idősek és sok olyan ember él, akik elvesztették mindenüket, hogy megmeneküljenek a haláltól, és akiket most az a veszély fenyeget, hogy éhen és szomjan halnak.

Az utóbbi években sokat tettek annak érdekében, hogy a nemzetközi közösség felismerje felelősségét az emberi jogok védelmében, különös tekintettel az ártatlan emberek élethez való jogára, valamint a biztonsághoz és a vallásszabadsághoz való jogra. Bízunk abban, hogy a nemzetközi közösség ebben az esetben is képes reagálni azáltal, hogy segítségére siet a sok menekültnek, és garantálja biztonságos visszatérésüket városaikba, otthonaikba.

Ami Észak-Irakban történik, az nemcsak a globalizált világunkhoz szervesen hozzá tartozó multikulturális együttélést veszélyezteti, hanem veszélyt jelent a keresztények számára is egy olyan térségben, ahol a kereszténység hajnala óta élnek, és ahol jelenlétük értékes és fontos a béke érdekében, helyi és világszinten egyaránt.

Ezzel a felhívással csatlakozunk Szentatyánkhoz, Ferenc pápához, aki az utóbbi napokban szüntelenül kérte a nemzetközi közösség közbelépését annak érdekében, hogy konkrét segítséget vigyen a veszélyben lévő emberek számára, és mindent megtegyen, ami lehetséges, hogy véget vessen az erőszak ezen ördögi körének.

A Katolikus Egyház Európában közel áll mindazokhoz, akik menekülni kényszerültek otthonaikból, és akik félelemben, rettegésben élnek. Elkötelezi magát, hogy velük való szolidaritását konkrét cselekedetekben fejezi ki, már folyamatban lévő kezdeményezései által. Mindenesetre a nemzetközi közösség és az iraki hatóságok határozott felelősségvállalása nélkül ezen erőfeszítések nem képesek megoldani a problémát.

Kívánjuk, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa – melynek célja nemzetközi szinten biztosítani a békét és biztonságot, valamint védelmezni az emberi jogokat – bizonyítani tudja, hogy elszántan cselekszik e cél elérése érdekében. Ezért azt kérjük Önöktől, hogy a szükséges gyorsasággal intézkedjenek a háború és az erőszak ezen áldozatai és minden áldozata érdekében, akik szenvednek, és a világ szolidaritására várnak.

St. Gallen, 2014. augusztus 12.

Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a CCEE elnöke

Angelo Bagnasco bíboros, az Olasz Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, a CCEE alelnöke

A nyílt levelet az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) vezetői mellett minden európai katolikus püspöki konferencia elnöke, aki tagja a CCEE-nek, aláírta.

A levelet átadják az európai kormányoknak és az ENSZ szervezeteinek, és kérik őket, hogy csatlakozzanak a felhíváshoz. Az európai püspökök azt remélik, hogy más kulturális, vallási intézmények is csatlakoznak hozzájuk, és közösen tiltakoznak az élethez, a biztonsághoz és a vallásszabadsághoz való jog megsértése ellen.

 

 


 

Hívom a családokat 2014 májusában – Bíró László püspök levele

2014. május 1. csütörtök 10:00

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Azt mondd meg nekem, apu, hogy miért ragaszkodtok körömszakadtáig a házasság konzervatív felfogásához? Ez nagyon szép, eszmei dolog, csak a mai valóság egészen más – mondta egy fiatal lány édesapjának. — Te is tudod, hogy a megkötött házasságok nagyobb része felbomlik, pedig egyre kevesebb házasságot kötnek. Egyre kevesebb gyerek születik, azok jó része is házasságon kívül. Mindez azt bizonyítja, hogy az „eszményi házasság” nem felel meg a ma emberének. Jó, tudom, hogy nektek ez bevált, de ti kivételek vagytok. Annak a valószínűsége, hogy két ilyen ember találkozik, mint ti ketten, nagyon kicsi, semmiképpen nem általános jelenség. Nekem biztos nem lesz ilyen szerencsém, nem is számítok rá.

Idézzétek fel fiatalok fentihez hasonló kijelentéseit baráti, rokoni, ismerősi körből! Mi hathatott ezekre a fiatalokra?

A valóság fontosabb az eszménél – írja Ferenc pápa Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában. „A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, nehogy az eszme elszakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni.” (EG 231) A valóság pedig az, amit a Biblia a maga nyelvén így fogalmaz meg: „Azt mondta az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van, alkossunk hozzá illő segítőt is.«” (Ter 2, 19). Erre a valóságra épül a házasság eszméje. A valóság az, hogy az ember egyedül nem képes kiteljesedni, szüksége van a másik emberre, aki segíti, aki hozzá illik, azaz akivel kiegészítik egymást. Minden korban és a föld minden részén az emberek arra vágytak, hogy legyen egy társuk, hogy megtalálják azt az egyet, az „igazit”, aki kiegészíti őket. Az emberiség történelme azt is igazolja, hogy azok a családok váltak a társadalmi és emberi fejlődés szilárd alapjaivá, amelyeket az „egy testté lett” (ld. Mt 19,3) emberpárok őszinte és önkéntes elhatározásból alapítottak. Azok az elméletek, amelyek a házasságot ki akarták iktatni a társadalom életéből, amelyek a családot csupán rosszul működő gazdasági egységként kezelték, sorra megbuktak, mert nem vették figyelembe a valóságot.

Mit tapasztaltok: kiknek az érdekében áll a házasság- és családellenes eszmék terjesztése? Kik a haszonélvezői annak, hogy a házasságok nem tartósak, hogy a társadalom elöregedik, hogy az emberi kapcsolatok meglazulnak?

„Az eszme – a kimunkált fogalmi rendszerek – feladata a valóság megragadása, megértése és irányítása” – írja Ferenc pápa (EG 232). A valóságtól elszakadt eszmék félrevezetik az embereket, az emberi méltóságnak meg nem felelő életvitelre késztetik őket. A tényeket figyelmen kívül hagyó eszmék nem tudnak visszahatni a valóságra, mert így nem alakulhat ki konstruktív párbeszéd az eszme és a valóság között. Így megakad a fejlődés, a tökéletesebb felé való haladás. A valóság az, hogy „Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette, férfinak és nőnek teremtette.” (Ter 1, 27) Vannak azonban elméletek, amelyek szerint a nemek nem velünk született adottságok, a nemekhez tartozó szerepeket a társadalom kényszeríti rá az egyes emberre. Ezen téveszmék nem csak elszakadnak a valóságtól, hanem megkísérlik azt manipulálni, amikor azt hirdetik, hogy ha a nemek okozta „rabságból” az embereket sikerül felszabadítani, akkor mindenki hatékonyabban tudja a társadalmat szolgálni.

A keresztény házasság-eszmény arra a tényre alapul, hogy a teremtő Isten képmása a házaspár: a férfi és a nő együtt. Nem pusztán a férfi, nem pusztán a nő, hanem ketten együtt, hiszen a kettő már egy test (Ter 2,24). A házastársi egységben a férfi és a nő a kölcsönös önátadásában és teljes, végleges életközösségében Isten és az Ő szeretete tükröződik vissza. Így részesednek a házastársak Isten teremtő munkájában, ez pedig a társadalom legmagasabb rendű szolgálata.

Mondjatok példát arra, hogy a valóságot és a tényeket figyelmen kívül hagyó eszmék szószólói megszavaztatják az e kérdésekben való döntésre nem felkészült testületeket tételeik igazolására! Ismertek-e áltudományos élet- és családellenes elméleteket? Hogyan léphetünk fel ezek ellen?

„A valóság az eszme felett áll” (EG 233). Vannak szószólói annak a téveszmének is, amely szerint a nők joga rendelkezni a bennük megfogant gyermek életéről és haláláról, azt állítják, hogy a születendő élet védelme ideologikus, sötétségbe borító és korszerűtlen nézet. A valóság az, hogy a legalapvetőbb emberi jog az élethez való jog, ez a jog pedig minden emberi lényt megillet élete minden helyzetében és fejlődése minden fázisában. A születendő gyermekek mindenki között a legvédtelenebbek és legártatlanabbak. Az anyaság feltételezi az apaságot, mégsem dönthet sem az apa, sem az anya, sem ketten együtt gyermekük életéről. Minden ember Isten teremtménye, akit Isten saját képmására teremtett, egyedül Ő rendelkezik élete felett. „Az ész önmagában elegendő minden emberi élet sérthetetlen értékének felismerésére, de ha hittel is nézzük, akkor az emberi személy minden megsértése Isten előtt bosszúért kiált és az ember Teremtőjének, Istennek is a megsértése.” (EG 213)

Mit tehetünk azoknak a nőknek az érdekében, akik olyan nehéz helyzetbe kerültek, hogy nem látják értelmét gyermekük világrahozatalának?

Tévedsz, kislányom – mondta édesapja lányának –, mikor azt mondod, hogy az eszményi házasság a ma emberének nem felel meg. Isten minden ember szívébe ültette a jó, a szép, az igaz és a szent utáni vágyat. Azok, akiknek élete valamiért kisiklott, tagadni igyekeznek az igazságot, a jó és a szép létezését, ezzel akarják igazolni kudarcaikat. Ezek az emberek szembe szállnak a valósággal, valótlanságokra épülő elméleteket találnak ki, ezeket sokszor szép jelszavak – szabadság, emberiesség, testvériség és hasonlók – mögé sorakoztatják fel, megtévesztve ezzel sokszor a jó szándékú embereket is. Ne higgy a hamis prófétáknak! Csak nézd meg, hogyan élnek ők: békesség, nyugalom, boldogság, virágzás veszi körül őket, vagy egymással szembefordulás, tülekedés, kíméletlenség, keserűség, kiábrándultság! És ne feledd: szüleid boldogsága sem véletlen szerencse műve. Hittünk abban, hogy Isten a saját képmására, a szeretetre teremtett minket, hogy az a hivatásunk, hogy szeressünk, s így visszatükrözzük Istent és az ő szeretetét. Azt kerestük, hogy hogyan tehetünk eleget hivatásunknak. Amikor találkoztunk, megértettük, hogy Isten egymásnak ajándékozott minket, nekünk is el kell magunkat ajándékoznunk. Ez a mi boldogságunk titka. Hiszem és tudom, hogy a szíved mélyén te is arra vágysz, hogy megtaláld hivatásod teljesítésének módját. Ne félj a hamis próféták okozta hangzavarban kimondani, hogy szeretetben akarsz élni, és szeretetből el akarod magadat ajándékozni. Csak te is akard, hidd és kérd Isten segítségét, meglátod, olyan „szerencséd” lesz, mint a szüleidnek!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat 2014 februárjában – Bíró László püspök levele

 

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Ha régi iskolatársak az utcán összetalálkoznak, szinte meg se várják „hogy vagy” kérdésükre a választ, rögtön panaszkodásba kezdenek: az újabb rendeletek nem kedveznek az üzleti vállalkozásnak. Két ismeretlen asszony a piacon nem győzi egymást túllicitálni az árukínálat és az árak, de legfőképpen az árusok szidásában. A szülők elégedetlenek gyerekeik iskolájával: nem azt tanítják és nem úgy, ami és ahogy az – szerintük – a gyerek mihamarabbi érvényesülését szolgálná. Az idős asszony felháborodottan meséli, hogy az orvosi rendelőben órákat kellett várnia, mire ahelyett, hogy gyógyítani kezdték volna, a szakrendelőbe küldték vizsgálatokra. Akárhova nézünk, úgy tűnik, semmi nem működik jól, minden lehetne jobb, igényeinknek, elvárásainknak megfelelőbb. Úgy érezzük, hogy a társadalom, amelyben élünk nem figyel ránk, nem törődik velünk. Ha gondjaink, nehézségeink vannak, nincs kihez fordulnunk, jó, ha egyáltalán valaki meghallgat. Vannak mindenféle hivatalos és magán intézmények, amelyek feladata a bajba jutottakon való segítés, ezekre azonban nehéz rátalálni, és nehéz bennük megbízni.

Mondjatok olyan területeket, ahol minden jól működik, ahol mindig jól érzitek magatokat! Mi lehet ezeknek a területeknek a titka?

Szerencsés ember, aki olyan családban élhet, ahol nyugalom és béke van, ahol a családtagok egymás javát akarják, tudva, hogy a család java a családtagok javának összességéből adódik. Az ilyen családban mindenkinek van kire támaszkodnia, ha tanácsra, segítségre van szüksége, mindenki figyel a másikra anélkül, hogy megfosztaná önállóságától. Itt mindenki fontosnak érzi a maga szolgálatát, és hálás a többiek szolgálatáért. A családi összetartozás önmagában biztonságérzetet ad, segíti a családtagok kiteljesedését. A családtagok nem azon versengenek, hogy kinek jut valamiből több, hanem azon, hogy ki tud többet adni magából, szolgálatkészségéből. Nem legyőzni akarják egymást, hanem közös erővel akarják a család előrehaladását szolgálni. Az ilyen családban élni jó és öröm, még akkor is, ha gondok, nehézségek szakadnak a családra, mert újra és újra megtapasztalják, hogy mindig számíthatnak egymásra, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatuk nem attól függ, hogy az éppen most előnyös vagy hátrányos számukra.

Milyen összefüggés van a családon belüli kapcsolatok és a családtagok istenkapcsolata között? Hogyan tudsz segíteni a valamilyen okból kilátástalan helyzetbe került családnak, hogy túljusson a krízisen?

Még ha társadalmunkat sok jó család alkotja is, messze vagyunk attól, hogy a társadalomban béke és nyugalom uralkodjon. Mai posztmodern társadalmunkat egyre inkább a piaci érdekek vezérlik, az embert akkor tekintik értéknek, ha van piacképes tudása, munkaereje, befektetni való vagyona. Egyre nagyobb a szakadék a tehetősek és a szerény lehetőségekkel rendelkezők között, egyre nehezebben tud kitörni nehéz körülményei közül az, aki nem „piacképes”. Ez pedig a társadalom egészének fejlődését akadályozza, a társadalmi igazságtalanság növeli a társadalmi feszültséget. „Hamis az a társadalmi béke, amely csak arra szolgál, hogy igazoljon egy, a gyengéket hallgatásra kényszerítő társadalmi berendezkedést. … Az emberi méltóság és a közjó sokkal nagyobb érték, mint az előjogaikról lemondani nem tudó kevesek jóléte”. (Evangelii Gaudium 218).
A társadalom és a család kölcsönhatásban állnak egymással. Jó családok nélkül nem képzelhető el jó társadalom, ugyanakkor a társadalom is rányomja bélyegét az őt alkotó családokra. Békétlen, igazságtalan társadalomban nehéz a családoknak kiteljesedni. Az emberi történelem folyamán a társadalom sokat változott, és napjainkban is változik. Megváltozott a család helyzete a társadalomban és az egyén és a társadalom viszonya is. Másképp tekintenek a családra, mint a társadalom alapegységére a föld különböző részein, mások a családon belüli szerepek és hierarchikus kapcsolatok a posztmodern korban, mint a világháborúk előtti világban. Az ember azonban állandó, a változó felszín alatt a történelem során változatlanul keresi önmagát, élete értelmét és célját, boldogságát. Vágyik arra, hogy hódolattal boruljon le az előtt, aki belehelyezte ebbe a csodálatos világba, amelynek jobbítására meghívást kapott. „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt. Ágoston: Vallomások I/1)
Az útját kereső és boldogulni akaró ember egyedül nem juthat célba, szüksége van kapcsolatokra. Amíg pedig a maga közvetlen környezetében igyekszik jobbítani a világot, tisztelnie kell mások érdekeit és törekvéseit is, még akkor is, ha ezekkel a másokkal nincs szoros és állandó kapcsolatban. Sőt, ahhoz hogy a kapcsolatok valóban az emberek kölcsönös boldogulását szolgálják, szükséges, hogy kölcsönösen tiszteljék egymás személyi méltóságát. Fontos ez a családban épp úgy, mint a táradalomban, a közéletben, a politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, de még a népek és nemzetek közötti kapcsolatokban is. A világ jobbításán fáradozni is csak úgy érdemes, ha a szűkebb és tágabb közösség javát, a közjót tartjuk szem előtt. A családban sem vezet jóra, ha olyan megoldásokat alkalmazunk, amelyek egy-egy családtagnak kedveznek, az egész családnak pedig hátrányosak. Az sem vezet jóra, ha a családoknak, vagy a családok egy csoportjának az érdekeit az egész közösség, falu, vagy város érdeke fölé helyezik. Ilyenkor békétlenség keletkezik, a társadalom sodródik a szétesés felé. Fontos tehát, hogy mind a családok, mind pedig az egyes társadalmi csoportok figyelembe vegyék egymás érdekeit, intézkedéseikben legyenek egymással szolidárisak. A szolidaritáshoz hozzá tartozik a bármilyen okból bajba jutottak önzetlen megsegítése is, nem csupán anyagi téren, hanem minden vonatkozásban. Az idősebb testvér szolidáris a kisebbel, ha segít neki a nehéz matematika házi feladat megoldásában; az egészséges vizű kúttal rendelkező szomszéd szolidáris azzal a szomszédjával, akinek engedi, hogy az ő kútjából hordja a vizet; a népek közötti szolidaritás szép példáit látjuk akkor, amikor katasztrófák idején segélyekkel, mentőcsapatokkal sietnek a bajba jutottak segítségére. A másik személyi méltóságát sértjük azonban, ha segítség címén elvégezzük helyette a feladatot, vagy ráerőltetünk olyasmit, amit maga is meg tud szerezni, vagy oldani. Károkat okoz, rombolja a családi, társadalmi kohéziót, ha figyelmen kívül hagyják a szubszidiaritás elvét. Régi igazság, hogy az élelemmel rosszul ellátott közösségen nem az segít igazán, aki élelmiszercsomagokat küld, hanem az, aki megtanítja halászni, búzát termelni, vagy kecskéket tartani.
Az emberi személy méltóságának elve a közjó, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve az emberről szóló, az értelem és a hit által megismert teljes igazság kifejeződései, amelyek az evangéliumi üzenetnek és a belőle eredő követelményeknek – melyeket a főparancs, az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsa és az igazságosság foglal össze – felelnek meg. (vö. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 160-161.)

Mondjatok példát családi, baráti, ismerősi körben megtörtént esetre, melyben nem az anyagi segítség, hanem a szolidaritás, a másik igaza melletti kiállás segített a békét helyreállítani! Hogyan érvényesíthető a személyi méltóság tisztelete a munkahelyen, pl. a főnök – beosztott viszonyban?

Ha a társadalomban érvényesülnének ezek az elvek, olyan rendeletek születhetnének, amelyek nem az egymást kiszorítani akaró konkurens vállalkozók korlátozására, hanem együttműködésük elősegítésére irányulnának. A piaci árusok azon mesterkednének, hogy a vevőknek kedvében járjanak, olcsó és jó árut kínálnának, a vevők pedig ezt hűségükkel hálálnák meg. A szülők és tanárok együtt működnének azon, hogy a gyerekek élete kiteljesedhessen. Az orvos úgy fogadná a hozzá fordulót, hogy az már a fogadtatás hatására is megkönnyebbülne. Mindennek következtében a családokban és a társadalomban béke és nyugalom lenne, mindenki megérezhetné, hogy „az Isten országa köztetek van.”(Lk 17, 21)

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke


 

Hívom a családokat 2014 januárjában – Bíró László püspök levele

 

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Egy fiatal emberpár kopogtatott be a plébániára. Szeretnénk összeházasodni, mondják. Nagyszerű – válaszolja a plébános –, de mondjátok, hogyan jutottatok erre az elhatározásra? Miért éppen most, és miért éppen itt, a mi templomunkban akartok esküdni? A beszélgetés során lassan kiderült, hogy a fiatalok számba vették a sok lehetőséget – az élettársi kapcsolatot, a csak polgári házasságkötést, meg azt is, hogy egyszerűen csak összeköltöznek –, és oda jutottak, hogy a legszebb mégiscsak az orgonazúgásos templomi esküvő. A részletekről nem tudnak túl sokat, nem tudják, hogy milyen feltételeket kell teljesíteniük, sem azt, hogy milyen kötelezettségeket kell vállalniuk. Döntöttek valami mellett, mert azt külső szemlélőként vonzónak találták, a belső tartalommal nem is foglalkoztak. Ha meg is voltak keresztelve, ha jártak is valaha hittanra, valójában nem éltek keresztényként. „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est 1)

Idézzétek fel saját életetekből azt a jelenetet, ahogy ti jelentkeztetek házasság kötésetekre! Miért választottátok azt az időt és helyet? Milyen fogadtatásban részesültetek?

Régebben a világ egyszerűbb volt. A társadalmi normák többnyire összhangban voltak minden társadalmi csoport, vallási közösség saját normáival, az embereknek nem kellett naponta mérlegelniük, hogy milyen utat válasszanak. Nem lehetett például többféle együttélési forma közül választani, akik együtt akartak élni, meg kellett házasodniuk, különben „törvénytelen” helyzetbe kerültek. A legtöbb esetben, aki a jó és a rossz közül a rosszat választotta, tudhatta, hogy előbb-utóbb utoléri a büntetés. Ma sokkal összetettebb a helyzet, plurális társadalomban élünk, és többféle norma és értékrend között kell eligazodnunk. A szekuláris társadalom nem tartja magára nézve kötelezőnek a keresztény normákat, jó, ha nem büntet azért, mert valaki mégis ezekhez ragaszkodik. A gyors változások következtében nem egyértelműen követhető a szülők, nagyszülők példája sem, hiszen ami 30-40 évvel ezelőtt bevált megoldás volt, az ma már nem biztos, hogy sikerre vezet, ha egyáltalán követhető. Az embernek pedig döntenie kell a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a nemes és az alávaló között.

Mondjatok példákat olyan, a társadalom által elfogadott normákra, amelyek számunkra, hívő katolikusok számára elfogadhatatlanok! Hogyan fogadtathatja el egy közösség a saját normáit a szélesebb társadalommal?

De sokszor döntünk rosszul! Döntésünket befolyásolja a mai világ sokszínű és hatásos vásári kínálata, amely felületes, könnyen megszerezhető örömöket, szépen felcicomázott, olcsó, értéktelen holmikat kínál. Szerezd meg gyorsan, élvezd és dobd el! Arról nem beszélünk, hogy milyen üresség marad bennünk, ha elszáll a mámor. Amíg csak saját érdekeinket hajszoljuk, nem marad időnk és erőnk, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, nem vesszük észre, hogy körülöttünk mennyien vágynak egy jó szóra vagy szerető gesztusra, megértésre, odafigyelésre. Vegyük észre, hogy amíg mi a világ útvesztőiben bolyongunk, keressük utunkat, Jézus vár minket. „Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, … hogy hasonlóvá váljunk hozzá, részesei legyünk szeretetének” (XVI. Benedek pápa 2013. évi nagyböjti üzenete, 2). A fogyasztói világ örömeinél sokkal nagyobb öröm találkozni Vele, meglátni azt az új horizontot, azt a meghatározott irányt, amit csak Ő adhat életünknek. Ismerjük be tévedéseinket, kérjük bocsánatát, amiért elkalandoztunk, hiszen tudjuk, Isten sohasem fárad bele, hogy megbocsásson (vö. Mt 18,22). Mint eltévedt bárányát a vállára vesz minket és hazavisz. Akárhogy tévelyegtünk, akármennyire letértünk a Hozzá vezető útról, Ő irgalmas és rendíthetetlen szeretetével visszafogad, visszaadja életörömünket, és átformál, hogy valóban hasonlók legyünk Hozzá. Emberi méltóságunk záloga ez a hasonlóság. Csak az ember kapta ajándékba ezt a méltóságot, és ezzel együtt a kiváltságot: a Jézussal való találkozás örömét.

Egyedül ettől a találkozástól – vagy újra rátalálástól – várható, hogy Isten szeretete és boldogító barátsága által megszabaduljunk magunkba zárkózottságunktól és önteltségünktől, és emberségünk kiteljesedjen. Hagyjuk, hogy Isten kivezessen eddigi önmagunkból, és találjunk magunkra! Így jutunk el az evangelizáció forrásához. Aki ugyanis az életének értelmet adó szeretetet befogadta, többé nem tudja azt a vágyát elfojtani, hogy ezt az örömet másokkal megossza. (vö. Evangelii Gaudium 8.)

„Örüljünk annak, hogy e feladatra elkötelezhetjük magunkat! Ismerje meg a világ – ez a félelmektől gyötört, de reménykedő világ –, mit is jelent az evangélium Jó Híre. De ezt a Hírt nem adhatják tovább szomorú és letört emberek, sem türelmetlen vagy aggódó emberek. Nem adhatja tovább más, csak akinek élete a Krisztusban gyökerező örömöt sugározza, és aki kész föltenni életét, hogy eljöjjön Országa, és az Egyház gyökeret eresszen a világ szívébe.” (Evangelii nuntiandi 80)

Hogyan tudjátok gyerekeiteknek az Istennel való találkozás örömét megmutatni? Milyen szerepet játszik ebben a (plébániai, családi, iskolai) közösség?

Mit is ajánljunk a plébániára bekopogtató és házasságra készülő fiataloknak? Az orgonazúgásos ceremónia mögött tárt karokkal ott várja őket a Szeretet. Jöjjenek, találkozzanak vele, ismerjék meg Őt, és azt az örömöt, amit csak Ő adhat. És ha majd szívükben túl fog csordulni az öröm, ne tétovázzanak, hirdessék fennhangon a Jó Hírt: Isten minden embert végtelenül és rendíthetetlenül szeret!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

A Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia adventi körlevele

 

A Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia pásztorlevelet adott ki az adventi idő kezdetén. A dokumentumot az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

 

A mai nappal elkezdődött az adventi időszak, a karácsonyi előkészület ideje. Ez az ünnep arra emlékeztet minket, hogy az Isten Fia eljött közénk a földre. Ő maga mondja, hogy azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). A legnagyobb érték, amellyel Isten megajándékozta az embert, az élet.

 

Ő készítette elő annak feltételeit és szabta meg törvényeit. Amennyiben tiszteletben tartjuk őket, az élet felvirágzik. Ha azonban az ember szembeszegül Isten törvényeivel, szabad utat ad a halál kultúrájának.

 

Isten rendkívüli gondossága az emberre irányul. Mielőtt megteremtette volna, csodálatos és termékeny természetet készített neki, hogy testi erőinek forrása legyen. Ahhoz, hogy igazán boldog lehessen, a természeten kívül a családdal is megajándékozta. Istennek az az óhaja, hogy minden ember egy szeretetteljes, rendezett családi közösségben jöhessen a világra. Ha ez hiányzik, akkor vagy szerencsétlenségről, vagy emberi mulasztásról beszélhetünk. Az embernek, élete folyamán, az emberi boldogság sokféle formáját kell megtapasztania a családban. Először ott van a kisgyermek boldogsága, aki az édesapa és édesanya karjai közt biztonságban és gondtalannak érzi magát. Növekedésével és felnőtté válásával ez a szerető férj vagy feleség boldogságává, majd később egy jó apa és anya boldogságává alakul át. Végül pedig a nagyszülők boldogsága lesz belőle, akiknek megadatik, hogy örömmel tekinthetnek felelősségteljesen élő, jól nevelt utódaikra. Az emberi boldogság minden egyes szakaszát a rendezett család biztosítja.

 

A család Isten intézménye. Ezért az embernek nem áll módjában megszüntetni a családot. Az Egyház ezekkel a szavakkal áldja meg az ifjú párt: „Istenünk, te rendelted az asszonyt a férfi mellé, és erre a legősibb emberi közösségre áldást adtál, s bár megbüntetted ősszüleink vétkét, és vízözönnel sújtottad a bűnös világot, ez az áldás mindvégig megmarad". Az Egyház ezzel az imával megvallja, hogy a család Istennek olyan intézménye, amelynek létjogosultsága van a világban. De nem biztos, hogy fennmarad Európában. Habár az ember nem tudja megszüntetni, de meg tudja csonkítani, és éppen ez történik napjainkban. A családi élet felbomlasztásával értéktelenné válik az emberi boldogság, amely éppen a családban juthat el földi tökéletességre. Így veszélybe kerül az élet és kezdetét veszi a halál kultúrája. A halál kultúrájának szószólói agyafúrt eszközöket használnak arra, hogy létjogosultságot adjanak neki. Az önmagukban nemes fogalmakhoz teljesen új és ellenkező, tehát megalázó tartalmat rendelnek. „Emberi jogokról” és a „gyermekek jogairól” beszélnek, de ezekbe a jogokba olyasmiket is be akarnak építeni, amelyek ártanak az embereknek is és a gyermekeknek is. Az általuk erőltetett „gyermeki jogok” leple alatt az apa és az anya nem nevelheti felelősségteljesen a gyermekét. Ugyanakkor a nevelésre való jog a gyermek Istentől kapott természetes joga.

 

A halál kultúrájának hirdetői egy újabb, a „gender ideológiával” hozakodnak elő. Ennek nevében az ún. „nemek azonosságát” hirdetik. Az, aki először hallja ezt a kifejezést, azt gondolhatja, hogy a férfi és a nő jogainak egyenlőségéről és azonos méltóságáról van szó. Ám az ő értelmezésükben a „nemek azonossága” egészen mást jelent. Meg akarnak minket győzni arról, hogy a természetből eredően egyikünk sem létezik mint férfi, vagy mint nő. Vagyis a férfit meg akarják fosztani férfi identitásától, a nőt női identitásától, a családot a család identitásától, hogy a férfi ne érezze magát férfinak, a nő pedig nőnek, és a házasság ne legyen többé a férfinak és a nőnek Isten által megáldott kizárólagos közössége, hanem a házasság szintjére akarják emelni két férfi vagy két nő kapcsolatát is. Így jön létre egyféle Szodomára emlékeztető képződmény, ami ellenkezik Isten akaratával és magára vonja Isten büntetését.

 

Nemes jelszavak kihasználásával akarják elérni a társadalom életében a családi élet felbomlását. Nem más ez, mint az ember istenkáromló lázadása a Teremtő ellen. Isten a saját képmására teremtett bennünket. A férfi a Teremtőtől a férfi méltóságát, a nő a nő méltóságát, a család a család méltóságát kapta. Ebből ered aztán a nemzet méltósága is. Ezt akarják a halál kultúrájának és a gender ideológiának támogatói nemes jelszavak hangoztatásával megsemmisíteni. Az olyan kifejezések, mint a férfi, férj, apa, lovag vagy gentleman, elfogadhatatlanok a számukra. Ugyanez vonatkozik a nő, feleség, anya kifejezésekre is. Az a nemzet, ahol ez sikerül nekik, elveszíti Isten és a világ előtti méltóságát.

 

Sok ország képviselői – érthetetlen oknál fogva – meghunyászkodnak a halál kultúrájának hirdetői előtt, és a törvényhozás segítségével, néha a józan ésszel is ellenkezve, szabad utat nyitnak nekik. Ezeknek nincs erkölcsi büszkeségük, és népüket nemcsak a méltóságától fosztják meg, hanem az ilyen törvények által pusztulásra ítélik. Elveszítik ugyanis az alapvető életérzést, az önfenntartást érzését. Az ilyen veszélyek előjeleit már nálunk is észleljük.

 

Tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki azoknak az intézményeknek és egyéneknek, akik tudatában vannak ennek a közeledő veszélynek, és a család és az élet kultúrájának érdekében megszervezték Kassán a Menetelést az életért. Tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki azoknak is, aki támogatták ezt a menetelést, és így tettek tanúságot arról, hogy a család intézményének megmentése fontos dolog a számukra.

 

A menetelés az életért felhívás, buzdítás és erkölcsi támogatás volt az államhatóságok számára, hogy ne féljenek megvédeni népünk méltóságát és életképességét. A valóság azonban az, hogy ezt a felhívást figyelmen kívül hagyták, ami azt jelenti, hogy a halál kultúráját már magukévá tették, hiszen a hirdetőinek továbbra is nagy mozgásteret és támogatást biztosítanak. A „nemek azonosságának” aktivistái nem adják fel, hanem a megfelelő alkalmat várják arra, hogy a törvényhozás segítségével a kezükbe kaparinthassák az oktatás és nevelés folyamatát is, és ezt a „szodomai ideológiát” bevezethessék az iskolai és óvodai nevelésbe. Olyan nevelési folyamatról volna szó, amely a gyermeket nemcsak megfosztaná a méltóságától, hanem erkölcsileg és pszichikailag is nyomorékká tenné. A gyermeknek nem adná meg azt a lehetőséget, hogy érett férfivé és érett nővé fejlődjön. Erre a szörnyű rombolásra a tanítókat akarják felhasználni. Valamikor arra használták fel a tanítót, hogy a szülők akarata ellenére ráerőltesse a gyerekekre az ateizmust, ma viszont még rosszabb a helyzet. A halál kultúrájának hirdetőit erőteljesen támogatják a médiák is. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni és befolyásolni általuk.

 

A halál kultúrája valóban fenyegeti a nemzet létét. Ilyen vészhelyzetben az előző nemzedékek nem haboztak a haza érdekében az életüket is feláldozni. Részünkről egyelőre nem kell ekkora áldozatot hozni, ám legyünk éberek. Elővigyázatosságra hívjuk fel a hatalmon lévőket minden szinten, a szülőket, az iskolai önkormányzatokat és minden jó szándékú embert. A halál kultúráját már a csírájában utasítsuk vissza. Bármilyen választás esetén csupán olyan jelöltre voksoljunk, aki elutasítja a halál kultúráját. Ellenkező esetben lebecsülnénk azokat az őseinket, aki a haza érdekében az életüket áldozták.

 

Ebben az adventi és karácsonyi időben Isten egyértelműen a tudtunkra adja, mit jelent számára a család. Amikor Fiát a világba küldte, nem arról gondoskodott, hogy előkelő palotában szülessen meg, vagy hogy válogatott ételekben dúslakodjon, hanem arról gondoskodott, hogy Fia rendezett családi körülmények között jöjjön a világra és nevelkedjék. A názáreti család láttán tegyünk meg a családok érdekében minden tőlünk telhetőt. Amint a názáreti család úgy védte meg gyermekét, hogy Egyiptomba menekült, mi is kötelesek vagyunk mindenáron megóvni gyermekeinket a veszélyes „gender ideológiától”.

Abban a reményben, hogy az élet és a család kérdésében helyes álláspontra helyezkedtek, áldásunkat adjuk rátok.

 

Szlovákia püspökei

 

ujszo.com/Magyar Kurír

  

 

Hívom a családokat 2013 szeptemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Valamikor, jó 30 évvel ezelőtt vonaton utazva akaratlanul is hallottam két egyetemista fiú beszélgetését. A karácsonyi szünet után utaztak vissza az egyetemi kollégiumba. Szünidei élményeikről beszélgettek. Csoda jó volt otthon, ünnepi hangulatban volt együtt a család. Karácsonyeste, ajándékok, finom ételek… És nálatok hogy telt? – kérdezte az egyik. Úgy, mint minden más nap – hangzott a válasz –, nálunk ugyanis nincs ilyen, hogy ünnep. Munka van mindig. Amióta az apám disszidált, anyám viszi a boltot, kettőnknek a húgommal meg az a dolgunk, hogy tanuljunk. Senki se ér rá felesleges időtöltésre, „ünneplésre”, de nincs is értelme. Társa csodálkozva nézett rá: karácsonyeste csak volt, ajándékozás is volt, ugye? Nézd, én ezt a remek inget kaptam, ha felveszem, még most is úgy érzem, ünnep van. – Nem, nem vacakolunk ilyesmivel, válaszolt a másik. Anyám ügyes, sokat dolgozik, de van is eredménye. Amire szükségünk van, megvehetjük, nem kell ajándékért kuncsorognunk. De nem is pazarolunk „ünnepi” ebédekre, vacsorákra, vendégségekre.

Azóta is gyakran jutnak eszembe ezek a fiatalok. Vajon milyen felnőttek lettek? Tudnak-e ünnepelni? Értik-e az ajándékozás logikáját, örömét, és tudnak-e ajándékot adni és elfogadni? Hogyan élik meg saját családjukban az ünnepet, ha családot alapítottak?

Hogy telt nálatok a legutóbbi karácsony? Hogyan sikerült a család aprajában-nagyjában egyaránt felkelteni az ünnepi érzést: de jó hogy szeretek és szeretnek?

Az ünnep nem azonos a munkaszünettel. Egy nap, vagy néhány óra nem attól válik ünneppé, hogy nem kell munkahelyünkön tartózkodnunk. Jó dolog, ha szabadidőnket pihenéssel, vagy szórakozással töltjük, ha „kikapcsolódunk” a mindennapok forgatagából, de az ünnep ennél több. Az ünnep alapvetően a kapcsolatokon és az önkéntességen alapul. Ünnepelni ugyanis nem lehet sem egyedül, sem parancsszóra. Az ünnephez legalább ketten kellenek, akiknek az öröme közös, és akiknek jól esik az örömteli gondolataikat a másikkal megosztani. Hiába parancsolja meg valaki egyeseknek vagy csoportoknak, hogy most pedig ünnepeljenek, ha nincs belső késztetésük az ünneplésre, ha nincs minek örüljenek, és ha nem érzik szükségesnek, hogy érzelmeiket egymással kölcsönösen megosszák, akkor csak rendezvény jöhet létre, ünnep nem. Az igazi ünnep azonban nem csupán az örömről szól, hanem a háláról is azokért a javakért, amelyeket kaptunk. Ilyenkor felébred bennünk a vágy a még jobb, még szebb és még igazabb iránt, így az ünnep erőforrássá is válik. Az ünnep akkor teljesedik ki, amikor eltölt bennünket a boldog érzés: Isten szeret minket, de jó, hogy mi is szerethetünk és szeretnek bennünket.

Idézzetek fel olyan ünnepeket, amelyek nyomán megindult valami a jobb és szebb irányába! Hogyan sikerül elmagányosodott rokonokat, ismerősöket bevonni ünnepeitekbe? Hogyan tudtok a rászorulóknak az ünnep alkalmával örömet okozni anélkül, hogy ezt ők alamizsnának éreznék?

A családi közösségben, ahol a szeretet uralkodik, az ünnep – szinte észrevétlenül – az élet részévé válik. A keresztény családban ugyanis a család minden tagja annak tudatában él, hogy szeretik, és ő maga is szeret. A házastársak tudják, hogy kapcsolatuk Isten ajándéka, ezért ők szeretetből véglegesen egymásnak adják önmagukat, ez az elajándékozottság határozza meg egész életüket. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.” (Lk 17,33) A családban mindenki önzetlenül akarja a többiek javát, egymásnak tett szolgálataikért sem ellenszolgáltatást, sem jutalmat nem várnak. Örömet akarnak egymásnak szerezni, nem „adok és kapok”, hanem „örülök, hogy adhatok” alapon ajándékozzák meg egymást. Az ilyen családban kialakul az öröm okozására való képesség, a vidámság, a játék, a humor hozzásegít, hogy gyakran adódjanak ünnepi pillanatok, ezekből pedig igazi ünnepek.

Elanyagiasodott világunkban gyakran felvetődik: nincs elég pénz az ünnep megrendezésére. Azt mondják, hogy nem telik kétméteres normann fenyőfára, tehát nem lehet „rendes” karácsonyt rendezni. Hallottam olyan ifjú párról, akik azért nem házasodnak össze, mert nincs annyi pénzük, hogy háromszáz vendéget hívhatnának a lagzira. Tudok azonban olyan családokról is, ahol karácsonyfa helyett csak egy fenyőágra futotta, az ajándék jóformán csak olyan holmi volt, amire amúgy is szükség volt, az is csak igen szerényen, de az őszinte szeretet úgy bearanyozta a szegényes körülményeket, hogy az ünnep öröme az egész családnak erőt adott a következő napokra, hónapokra. Elrontja az ünnepet az is, ha hazugság, színlelés keveredik bele. A megromlott kapcsolatokat nem lehet az ünnep idejére úgy kezelni, mintha még jók lennének. A harag, a meg nem bocsátott megbántások lehetetlenné teszik az együttünneplést, a két ember közötti feszültség pedig az egész családra ránehezedik. A családi ünneplésre is követendő szabály az, amiről Jézus az adományok felajánlásával kapcsolatban beszél: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat.” (Mt 5, 23-24)

Nem vezet jóra, ha a családban a gyerekek az ünnepeket – a karácsonyt, név- és születésnapot, húsvétot, Mikulást, és a többit – úgy várják, mint alkalmat a többet birtoklásra, az ajándékok begyűjtésére. Az ünnep mindenkinek – kicsinek és nagynak egyaránt – alkalom arra, hogy többé-jobbá váljon, hogy szeretetét növelje, erősítse, minden önzéstől megtisztítsa. Családi ünnepek alkalmával gyakran egy-egy családtag új vonásai mutatkoznak meg, olyan oldaláról ismerhetjük meg, amelyet eddig nem ismertünk. Használjuk fel az ünnepeket erre is, fedezzük fel egymás rejtett értékeit, és adjunk hangot örömünknek a másikért. Az így előidézett öröm sokkal értékesebb, mint a gyarapodás feletti öröm, messzire, a végtelen ünnepre mutat, ahol majd állandó és igaz örömben lesz részünk.

Hogyan tudjátok gyerekeitekkel az ünnep értelmét megértetni anélkül, hogy érzelgős, vagy tudálékos beszédeket tartanátok nekik?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat 2013 augusztusában – Bíró László püspök levele

2013. 08. 01.

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Isten az embert szeretetből teremtette, és megajándékozta azzal, hogy bevonta teremtő tevékenységébe. Neki ajándékozta a teremtett világot, gyönyörködjék benne, és alkosson, építsen, tegye még szebbé, élhetőbbé. (vö. Ter 1, 28-31; 2,15) "Hitünk szerint meghatározó jelentőségű Isten szeretete, tényleges gondoskodása minden egyes emberről, üdvözítő terve, amely az egész emberiséget és az egész teremtett világot átfogja, és csúcspontját Jézus Krisztus megtestesülésében, halálában és feltámadásában éri el. Ha ezt a tényt figyelmen kívül hagyjuk, nincs mire alapoznunk az emberi élet értékére és különlegességére vonatkozó állításunkat. Az ember így elveszítené kitüntetett helyét a világegyetemben, beleolvadna a természetbe, ezáltal megszűnne erkölcsi felelőssége is, azaz nem tekinthetné önmagát a természet abszolút urának, hogy korlátlanul befolyásolhassa azt." (Lumen Fidei 54)

A természet törvényeit Isten megalkotta, és amikor a világmindenséget az embernek ajándékozta, egy tökéletes, minden részletében összehangolt rendszert adott át használatra. A természetet és törvényeit nem csak azért kell tisztelnünk, és saját érdekünkben épségét, hibátlan működését megőriznünk, mert ez az otthonunk, hanem azért is, mert Isten szeretetét utasítanánk el, ha ajándékát megrongálnánk. "A hit segít bennünket olyan megoldások megtalálásában, amelyek nem csupán a haszonra és a profitra irányulnak, hanem a teremtést ajándéknak tekintve Isten iránti adósságunk törlesztését szolgálják." (Lumen Fidei 55)

Idézzétek fel, hogyan jutottatok gyermekkorotokban a felismerésre: a mennyei Atya szeret engem! Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy Isten a teremtett világot nekünk ajándékozta és gondjainkra bízta?

Az ember nem önmagának és önmagáért dolgozik, hanem Isten művével működik együtt. Isten csodálatos ajándéka ez, amelyet csak egyetlen teremtménynek, az embernek ajándékozott. Az ember ezáltal Isten kreativitásának részévé válik. Ez különbözteti meg az ember munkáját a szorgalmasan dolgozó hangyák vagy a méhek munkájától. Minden teremtmény az Isten alkotta törvények szerint él és működik, a hangyák és méhek azonban, minthogy önmaguknak és önmagukért dolgoznak, csak részévé válnak a világegyetem csodálatos gépezetének, nem részesülnek Isten kreativitásában, nem ismerik az alkotás örömét, nem tudnak Teremtőjüknek hálát adni. Ha az ember el akar szakadni Istentől, csak magának és magáért akar dolgozni, lealacsonyodik a hangyák és méhek színvonalára, azaz lemond emberi méltóságáról, melyet istenképmásisága, Isten szeretetébe való beágyazottsága ad neki.

Az önző, individualista ember hajlamos munkájával csak a saját érdekét, jó esetben családja érdekét nézni. Az ilyen individuális munka elszigetel, magányossá, boldogtalanná tesz. A társadalom egészének gyarapodása nélkül azonban az egyének gyarapodása is csak korlátozottan lehetséges. Ahogy a családon belül a kölcsönös megbecsülés, a "mindenki kapja meg azt, ami neki jár" elvének érvényre juttatása a cél, úgy a társadalomban is minden egyes csoport, mindegyik közösség és család szempontja fontos. A közjót kell szolgálnunk. Nem uniformizálásra törekszünk, nem egyenlősdiről van szó, hanem egységről, nem versengésről, hanem együttműködésről, közös erőfeszítésekről közös célokért. A társadalom jólétének egyik legfontosabb tényezője az egység, az emberek közötti jó kapcsolat. "A hit fénye képes növelni az emberi kapcsolatok gazdagságát, tartósságát, megbízhatóságát, gazdagítani közösségeink életét. A hit nem térít el minket a világtól, nem tesz minket közömbössé a mai férfiak és nők mindennapi gondjai iránt. A bizalommal teli szeretet nélkül semmi sem tudja a férfiakat és nőket egységbe kovácsolni. Az emberi egység nem épülhet a hasznosság elvére, az érdekek összeegyeztetésére, vagy a félelemre, sem az együttlét puszta örömére, egymás jelenlétének élvezetére. A hit tesz minket képessé az emberi kapcsolatok struktúrájának megértésére, mert lenyúlik a legmélyebb gyökerekig, Isten szeretetéig, amely bevilágítja az egész struktúrát, és így szolgálja a közjót." (Lumen Fidei 51)

Milyen példákat láttok baráti, ismerősi körben arra, hogy a közjó érdekében végzett önzetlen munka a család javát is szolgálta? Számoljatok be olyan esetről is, amikor az önző, csak a saját javával törődő ember végül is pórul járt!

Az egy férfi és egy nő életre szóló egymás iránti elköteleződésére, a házasságra alapuló család az a közösség, amelyben az ember elsajátítja a társadalmi együttélés szabályait, amelyben a szülők szeretetén átvilágít Isten szeretete. "Ha a hit gyengül, fennáll a veszély, hogy az élet alapjai is gyengülnek. ... Ha az Istenben való hitet társadalmunkból kivetnénk, akkor meggyengülne egymás iránti bizalmunk, csak a félelem tartana össze minket, stabilitásunk veszélybe kerülne. Szt. Pál írja: "Isten nem szégyelli őket, amikor őt Istenüknek hívják, hisz várost készített nekik." (Zsid 11, 16) A "nem szégyelli őket" kifejezés egyenértékű a nyilvános elismeréssel. Ez azt jelenti, hogy Isten cselekedeteivel közöttünk való jelenlétét, az emberi kapcsolatok megerősödésének kívánságát nyilvánosan megvallja. Nem arról van-e szó, hogy mi szégyelljük Istent a mi Istenünknek nevezni? Nem mi vagyunk-e azok, akik Őt életünkben nem valljuk meg a nyilvánosság előtt, és nem ismerjük el, hogy Vele közösségben élni csodálatos? A hit fénye beragyogja az életet és a társadalmat. Kreatív fényt vet a történelem minden pillanatára, mert minden eseményt kapcsolatba hoz minden dolog eredetével és a céljával az Atyában." (Lumen Fidei 55)

Hogyan tudjátok gyerekeitek számára magától értetődővé tenni a családotok közösségét Istennel, nagyszülőkkel, testvérekkel? Mi segít életetek minden nevezetes fordulópontján hálát adni és Isten szeretetéről tanúságot tenni?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat 2013 júliusában – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Globalizálódó világunkban egyre kevesebb olyan hely van, ahol az élet nyugodt és békés, ahol a gazdaság növekedése az embereket szolgálja, és ahol bíznak a jövőben. „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” Egyre távolibbnak látszik ez a Petőfi Sándor által megálmodott Kánaán. Nagyon kevés helyen van már a bőségnek kosara; hiába ülhet mindenki a jog asztalához, ha ezerféle jogot ezerféleképpen lehet félremagyarázni; noha sokfelé világít a szellem napvilága, az áltudományok és a tudományos mezbe bujtatott sarlatánságok elárasztják a médiát. Hiányzik a bizalom, a szabályok tisztelete, a polgári kultúra, nem növekszik a gazdaság, sőt, világszerte válságban van. A gazdasági válságból ott sem látszik a kiút, ahol van elég pénz, nyersanyag és jól képzett munkaerő, mert együttműködés helyett általános a versengés, a többiek háttérbeszorításának szándéka, és hiányzik egy nagyon fontos tőke-típus, a kapcsolati tőke. A jelenkor individualista társadalmában csak az „én” számít, a „te” legyőzendő ellenfél, a „mi” pedig ismeretlen foglom.

A mai posztmodern irányzatok megkérdőjelezik a hagyományos család társadalomépítő szerepét és jelentőségét. Azt állítják, hogy a család elavult, válságba jutott intézmény, a neki tulajdonított feladatokat nem tudja megoldani, a társadalomnak több gondot okoz, mint amennyi hasznot hajt. Hangoztatják, hogy sem a társadalomnak, sem az egyes embereknek nem érdeke a hagyományos család támogatása, az új, szabadon alakítható együttélési formák jobban szolgálják a versenyt az egyének és a társadalom különböző csoportjai között, ezáltal pedig a legfőbb célt, a gazdasági növekedést. Szerintük azok a funkciók, amelyeket valaha a családok láttak el, olcsóbban, egyszerűbben és magasabb színvonalon oldhatók meg más intézményekkel. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy minél távolabb kerül egy „modern” együttélési forma a hagyományos családtól, annál kevésbé sikerül a gyerekeket a társadalom hasznos, szorgalmas építőivé nevelni. Egyre több a versengő, a másikat legyőzni akaró, együttmunkálkodni képtelen ember. A társadalmi kohézió hiánya pedig élhetetlen társadalmat eredményez, azaz a társadalmat sodorja válságba.

 

Milyen körülmények között szolgálhatja a verseny az emberi személy javát? Mondjatok példát arra, amikor a vetélytársak félretették a versengést és együttműködni kezdtek!

A társadalom az emberi összefogás eredménye. Azok, akik megértették, hogy életük feltételeiről közös erővel gondoskodva könnyebben boldogulnak és többre mennek, ha segítik egymást, megállapodtak a közösség „játékszabályaiban”. Tudatosították a közösség tagjaiban kötelességeiket és jogaikat, és azt, hogy mit nyújt a közösség, hogy miért érdemes feladni a magányos küzdelmet és elfogadni a közösséghez tartozás kötelékeit. A „játékszabályok” sokszor – különösen a történelem hajnalán – íratlanok voltak, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és folyamatosan igazodtak a kor követelményeihez. A fejlődés és sikeres gyarapodás, a nyugodt, békés élet záloga a „játékszabályok” általános elfogadása, a közösség és az egyén szempontjainak összeegyeztetése, valamint a versengés, a mások rovására szerzett előnyök kizárása volt. Lényegében egy társadalmi szerződés jött létre a közösség és az egyes emberek között. Ilyen szerződés kereteit adja a Tízparancsolat, megadja a legfőbb hatalommal, Istennel szemben a kötelességeket, és lefekteti a közös életvitelben követendő szabályokat. Jézus is a szabályok tiszteletére int: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mk 12, 17), kimondja továbbá, hogy az együttműködést megtagadó, a termést eltulajdonító szőlőműveseknek nincs helye a társadalomban (vö. Mk 12, 1-9).

 

Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmutatni, hogy a társadalmi együttélés szabályai nem akadályozzák, hanem segítik kibontakozásukat?

Rend a lelke mindennek – tartja a közmondás. Fontos, hogy a társadalom életét szabályzó elvek világosak és egyértelműek legyenek, hogy mindenki tudja, mikor cselekszik helyesen, és mikor nem. Ha azonban ezek a szabályok nem a közösség, hanem egyesek érdekeit vannak hivatva szolgálni, akkor a társadalmi közérzet rossz lesz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jó közérzetet szolgálja, ha a szabályok lazák, ha nem támasztanak követelményeket az emberekkel szemben. A jóakaratú, a mások javát szem előtt tartó társadalomban ilyen esetben eluralkodik a rendetlenség, és a zavaros körülmények között a legjobb szándékok sem érvényesülhetnek. Még rosszabb a helyzet, ha a rend hiánya párosul a kíméletlen önérdekhajszolással. Az ilyen társadalomban mélyül a szakadék a szegény és gazdag, a fiatal és öreg, az erős és gyenge között, a társadalmi feszültség állandósul. Természetesen az sem jó, ha az önérdekhajszolók szigorú rendet vezetnek be, mert így megvalósul a diktatúra. Az emberséges rend párosulva az egymás javát önzetlenül szolgálni akaró közszellemmel, és az emberek közötti kölcsönös bizalom és a közjó érdekében összehangolt együttmunkálkodás vezet a társadalmi békéhez, a jóléthez, a nyugodt, boldog emberi élethez. A közjó egyik legfontosabb eleme a család, a társadalom alapsejtje. Ha tehát a társadalmi berendezkedés nem szolgálja a családok javát, nem csak a közjó ellen vét, hanem gyengíti saját magát, megrendíti alapját és az összeomlás felé sodródik.

A családnak kulcsszerepe van a társadalom életében. Nem csupán azért, mert a család a társadalom legkisebb építőeleme, hanem azért is, mert a család szolgáltatja a társadalmi humántőkét: a családban nevelkednek, alakulnak az emberek a társadalom hasznos tagjaivá. Ha a családok nem, vagy rosszul töltik be emberformáló feladatukat, az egész társadalom látja kárát.

A családok belső életét is a családtagok által egységesen elfogadott és követendő szabályok irányítják. Fontos, hogy ezek a szabályok világosak és egyértelműek legyenek, elősegítsék, hogy a családtagok a jó, az igaz és a szép mellett döntsenek. Ha a család jóakaratú, szeretetteljes légkörben él, a szabályok védelmet és iránymutatást jelentenek az egész családnak. A rideg, csak az érdekekre figyelő családban viszont a merev szabályok a szabad kibontakozás akadályozói lesznek, és megnehezítik a helyes döntések meghozatalát. Nem szerencsés azonban, ha a szabályok lazák, túlzottan engedékenyek. Ilyenkor a rideg, érdekorientált családban mindenki azt csinálja, amit akar, tekintet nélkül a többiekre, ez pedig a család szétesését okozhatja. A jóakaratú, szeretetteljes családban pedig a rendezetlenség és esetlegesség zavaros és áttekinthetetlen állapotokat eredményezhet, ezáltal meggyengülhet a tisztelet és megbecsülés, a bizalom és szolidaritás, az erkölcsi normák következetes követése.

 

Mi segít nektek a keresztény családi normákat betartani a szekularizált világban?

Ha a társadalom ki akar lábalni válságából, ha védekezni akar az újabb válsághullámok ellen, új megoldásokra van szükség. A pénz, a humántőke, a nyersanyag és a technológia nem szolgáltat megoldásokat. A piaci verseny, az egyéni érdekek mindenek fölé helyezése a válságot tovább mélyíti. Új társadalmi szerződésre van szükség, melyben elismerjük, hogy a család a társadalom alapja, tehát minden gazdasági, politikai és kulturális intézkedést a család javát szem előtt tartva kell meghozni.

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat 2013 februárjában – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Az emberi társadalom családokból épül fel, családok nélkül nem létezhetne emberi társadalom. A családnak a világban betöltött elsődleges szerepét mutatja az is, hogy Jézus az emberi történelembe való belépése színteréül a családot választotta. Harminc évig a názáreti családban élt, „növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.” (Lk 2, 40). Emberi fejlődését, tapasztalatait és ismereteit az emberi valóságról meghatározta a názáreti családi környezet. Az Atyával való legbensőbb egysége, a Vele való állandó és közvetlen párbeszéde (lásd pl. Mt 14,23; Mk 1,35; Mk. 6,45; Lk 5,16; Lk, 6,12) pedig isteni bölcsességgel töltötte el.

Jézus belépett az emberi létezés drámájába, végigjárta azt a legvégső mélységéig. Belebocsátkozott az emberi létezés testi-lelki fenyegetettségébe és veszélyeztetettségébe, sőt „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15).

A mai embert, napjaink családjait is a kísértések sorozata éri. A keresztény ember és család a kísértések legyőzéséhez abból is erőt meríthet, hogy Jézus megkísértésekor legyőzte a kísértőt, és ment maradt a bűntől. XVI. Benedek pápa figyelmeztet Názáreti Jézus c. könyvében: A kísértő sokféle alakban arra akarja Jézust (és a mai embert is) rávenni, hogy Istent másodrangúként vagy egyenesen feleslegesként és zavaró tényezőként szorítsa háttérbe, az előtérbe azok a dolgok kerüljenek, amelyek az életben sürgetőbb jelentőségűnek látszanak. Isten mellőzésével „hozzuk rendbe” a világot, csak a saját teljesítményünkre építsünk, a világnak csak a politikai és az anyagi realitásait ismerjük el valóságként, Istent pedig, mint illúziót állítsuk félre. A kísértő látszólag a jobb, a reálisabb, az eredménnyel kecsegtetőbb utat mutatja nekünk: hagyjunk fel végre az ábrándokkal, és szenteljük magunkat cselekvően a világ „jobbá” tételének; a világ számunkra akkor lesz „jó”, ha maradéktalanul jóllakhatunk, ha sokat birtokolhatunk, és ha hatalmunkat semmi sem korlátozza. Isten dolgait ezzel szemben irreálisnak tűnteti fel: mint egy másodlagos világot, amelyre tulajdonképpen nincs is szükség. (vö. Lk 4, 1-13)

Hogyan sikerült nektek, vagy szüleiteknek, nagyszüleiteknek megoldani azokat a történelmi konfliktushelyzeteket, amelyekben Istent félre akarták állítani? Milyen személyes és a nagyobb közösséget érintő következményekkel járt ez?

Korunkban nagy a kísértés, hogy az egész életre szóló hűségben megélt házasság helyett az alkalmi, a jelen pillanatban kellemes párkapcsolatot válasszuk. Látszólag könnyebb kölcsönös elkötelezettség nélküli párkapcsolatban élni, „élvezni” az életet, nem vállalni „felesleges” felelősséget gyerekekért, idősödő családtagokért, egyáltalán másokért. A kísértő azt sugallja, hogy jogunk van jól élni és mindent a saját egyéni javunkra kihasználni; a jólétet magunknak kell megteremtenünk, csak magunkra számíthatunk, nem várhatunk segítséget sem másoktól, sem Istentől – ha egyáltalán létezik –, ne is hallgassunk tehát azokra, akik természetfeletti valóságokról ábrándoznak. Elegendő csak a házasság és a család körüli jogi és gazdasági szabályozás jelenlegi tendenciáira utalnunk, ezek ma Európában és a világban többnyire a kísértő logikáját követik.

Aki az éhes embert arra biztatja, hogy ugyancsak éhes családjának bármi áron szerezzen kenyeret, látszólag valami jó irányába akarja terelni: ha majd jóllaktatok, akkor foglalkozzatok magasabb rendű értékekkel. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (Mt 4, 4) – válaszolja Jézus a kísértőnek. Ha a családok nem élnek Isten igéjével, azaz nincs bennük szeretet, szolidaritás, az igazra, a jóra és szépre törekvés, hiába van gazdagon megrakott asztaluk, békétlenek és boldogtalanok lesznek. Az a társadalom, amely ilyen, csak a pillanatnyi jólét és élvezet bűvöletében élő családokból épül, előbb-utóbb összeomlik. Éppen ezért az egész társadalom érdeke, hogy minden családnak jusson elegendő kenyér. Globalizálódó világunkban egyre sürgetőbb, hogy a családon belüli és a családok közötti szolidaritás határai egyre tágabbak, szélesebbek legyenek.

A fogyasztói társadalmak azt hirdetik, hogy ha az emberek mindent megszereznek, amit a piac kínál, akkor boldogok lesznek. A reklámok boldogan mosolygó családokat mutatnak, amint egy új gépet, tisztítószert, vagy bútort vesznek használatba. Amit eddig nehéz, fárasztó munkával érhettek csak el, azt most az új csodaszer játszva megoldja: tehát vásárolni, fogyasztani, a régi elavultat eldobni! Sajnos ehhez sok pénz kell, sokat kell tehát dolgozni, a családtagok pedig ritkán érnek rá egymással beszélgetni, egymás gondját-baját megtárgyalni, a többiek életébe bekapcsolódni. A kísértő pedig elérte célját: Isten helyére az aranyborjú került. Az ilyen családokra épülő társadalom jövője reménytelen.

Minden társadalomban fontos szerepe van a hierarchiának, a vezetők és vezetettek egymáshoz való viszonyának. A kísértő arra buzdít, hogy kerítsünk minél többet hatalmunkba, minél nagyobb területen, minél több emberrel szemben érvényesüljön a mi akaratunk. Milyen egyszerű: mi jól tudjuk, hogy mi szolgál a család, a közösség, az állam javára, ha mi diktálunk, mindenki jól jár. Legfőképpen mi magunk, mert ha mi vagyunk felül, nekünk senki nem árthat. A keresztény ember alapállása azonban ezzel ellentétes: naponta (többször is) elmondja: „Mi Atyánk, legyen meg a Te akaratod!” A világ birodalmai pedig, amelyeket a sátán annak idején megmutatott az Úrnak, mind elpusztultak. Krisztus fényessége, szeretetének alázatos és szenvedni kész ragyogása nem pusztult el, és nem is fog soha.

Soroljatok fel olyan kísértéseket, amelyek arra csábítanak, hogy a realitások figyelmen kívül hagyásával akarjatok többet birtokolni, többet költeni ételre-italra, szórakozásra, hogy szerezzetek meg hatalmi pozíciókat!

Az önző, a saját érdekét néző, saját erejére és találékonyságára építő embert a hatalom, az élvezet és a pénz utáni vágy hajtja, ebből versengés, bizalmatlanság és dicsvágy lesz.

Ha mindenki hatalomra tör, minden ember mindenkinek ellenségévé válik, a családok széthullanak, a társadalom élhetetlen, atomizált lesz. Ha mindenki többet akar birtokolni, akkor lesznek, akiknek kevesebb jut, mert a versengés következtében óhatatlanul lesznek vesztesek; ezek kiesése a társadalom egészének veszteség. A családoknak egyenként és összességükben is az szolgál javára, ha egymást segítik, támogatják, azaz szolidárisak egymással és a társadalomban is érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. Ha a családon belül és a családok között is a mozgató erő a szeretet, a boldoggá tenni akarás, akkor a társadalom is az emberek javát fogja szolgálni.

A nyugati civilizáció megteremtette a történelem első Isten nélküli kultúráját, úgy látszik, mintha Isten háttérbe szorult volna. A társadalom csak a politikai és az anyagi realitásokat ismeri el valóságként, Istent pedig mint illúziót félre állította. Ne feledjük azonban, hogy Jézus Krisztus nem a világbékét, mindenki jólétét, egy igazán jó, tejjel-mézzel folyó világot hozni jött el, hanem elhozta közénk Istent. Rajtunk áll, hogy befogadjuk-e.

Milyen lehetőségeket láttok arra, hogy segítsetek a gyengéknek, elesetteknek anélkül, hogy beleavatkoznátok életvitelükbe? Hogyan tudtok a szegényeknek abban segíteni, hogy talpraálljanak és el tudják magukat látni, ne szoruljanak segélyekre?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Hívom a családokat 2012 decemberében – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Nem értem, hogy miért szeretnek a gyerekek annyira anyósoméknál vacsorázni, amikor ott mindennek szabott rendje van, szigorúan megkövetelik kissé ódivatú illemszabályaik betartását, sőt az is természetes, hogy segítenek nekik az asztal körüli feladatok elvégzésében – mondta egy háromgyerekes apa ugyancsak nagycsaládos barátjának. – Nálunk otthon sokkal lazább az élet, nincs időnk illendősködni, megköszönni a második tányér levest, vagy kérni még egy szelet kenyeret. A helyzet aztán gyakran zavaros, nem mindenki tudja, hogy hogyan kellene viselkednie, ebből aztán idegesség, kapkodás, sőt feszültség lesz. Anyósoméknál pedig mindig nyugalom van, kedvesen, de határozottan irányítják az estét.

Hogy van ez nálatok? – fordult barátjához az apa. Mi kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedtünk – válaszolta a barát –, hogy „rend a lelke mindennek”, megköveteljük, hogy a gyerekek mindig azt és úgy csinálják, ahogy annak lennie kell. Rájuk szólunk, ha kell, erélyesen, ha az nem segít, büntetünk. Persze sokszor elfogy a türelmem, mert ha már hatodszor szólok, és a gyerek még mindig az abroszra keni a spenótot, rákiabálok. Ilyenkor feleségem kiborul, és megjegyzi, hogy hagyjam, az abroszt úgyis ő mossa ki. A hangulat csak fokozódik, ha valamelyik elkezd bőgni. De aztán előbb-utóbb csend lesz, mindenki hallgat és intézi a dolgát. A házimunkában egyelőre úgysem tudnak segíteni, de majd ennek is eljön az ideje, pontosan meg fogjuk szabni, kinek mikor mi a dolga. Remélem, hogy ahogy növekednek, majd megtanulják a rendet és fegyelmet, megy majd minden, mint a karikacsapás.

Hogyan tudjátok a fegyelmezett, öntudatos magatartást gyermekeitekben kialakítani anélkül, hogy szabályok követésére kényszerítenétek őket? Hogyan tudjátok a rendet úgy megkövetelni, hogy gyerekeitek érezzék szereteteteket?

Egyszer az anyóséknál töltött vacsora alkalmával az egyik gyerek arról beszélt, hogy milyen érdekes volt egy osztálytársa születésnapi ünnepsége, ahová hivatalos volt. Az ünnepelt szülei második házasságukban éltek, az osztálytárs apja, aki már nem volt édesanyjának férje, szintén vendég volt. A gyerekek teljesen szabadjára voltak eresztve, a jelszó az volt, hogy most ünnep van, mindenki érezze jól magát, tegye azt, ami neki jól esik. Rengeteg enni-innivaló volt odakészítve, mindenki akkor és azt ehette, amit akart. Így aztán a játék közben, amit senki nem irányított, ettek-ittak, a játék pedig emiatt akadozott. Kiabálás kezdődött, sőt veszekedés tört ki, a szerényebbek pedig nem jutottak hozzá az ennivalókhoz sem. A két „papa” egyike sem avatkozott be, amikor szóltak nekik, azt mondták: ünnepeljetek szépen, nem az iskolában vagytok, érezzétek jól magatokat. Szemmel láthatóan egyik sem akarta a másik apai illetékességét megsérteni. A mama szegény meg csak azzal volt elfoglalva, hogy az ennivalók, a tányérok és poharak rendben legyenek. Senki nem segített neki. Alig vártam, hogy eljöhessek, annyira rosszul éreztem magam, de láttam, hogy osztálytársam is egyre elkeseredettebb - fejezte be elbeszélését a gyerek.

Hogyan tudjátok gyerekeiteket a házimunkába bevonni anélkül, hogy ezt rabszolgamunkának éreznék? Mi tudja örömmé változtatni egy ünnep megszervezésének és előkészítésének fáradságát?

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! A család életének meghatározó eleme a munka és az ünnep, ez volt az elmúlt nyáron tartott Családok 7. Világtalálkozójának egyik üzenete. A munka és az ünnep által vesz részt a család a társadalom életében, idejét munkával és ünneppel tölti. A házaspár életstílusát meghatározza az, ahogy a családhoz, a munkához és az ünnephez viszonyul: hogyan kezelik az emberi kapcsolatokat, hogyan élnek a világban, hogyan teszik emberségesebbé az idejüket. Amióta a kétkeresős családmodell általánossá vált, nyilvánvaló, hogy a család életéhez szükséges anyagiakat a családon kívül, a munkahelyen végzett munkával kell előteremteni. Szükség van ezen kívül munkára a családon belül is: a háztartást vezetni kell, a rászorulókat (gyerekeket, betegeket, öregeket) gondozni, az otthont ápolni kell. Noha a munkahelyen végzett munka is akkor méltó az emberhez, ha szívvel-lélekkel végzik, ezt sokszor nehéz elérni. Nem mindig és nem mindenkinek adódik gyorsan változó világunkban olyan munkahely, ahol örömmel és lelkesedéssel végezheti munkáját, az otthoni munkát azonban az teszi értékessé, ha önként, ajándékként végezzük. Az ilyen munkát nem lehet megfizetni, a legelhivatottabb fizetett ápolónőtől sem várható el az a szeretet és odaadás, amellyel egy édesanya ápolja beteg gyermekét, vagy egy gyermek idősödő szüleit. Az ünnep sem jön létre munka nélkül, különösen az édesanyák dolgoznak meg sokszor igen keményen egy-egy jól sikerült családi ünnepért.

Mind az otthoni munkát, mind pedig az otthoni ünneplést meghatározza a családtagok közötti kapcsolat. Ha mindenki tudja és felelősséggel vállalja apai, anyai gyermeki, nagyszülői, rokoni hivatását, ha mindenki ajándékozó lelkülettel teszi a dolgát, akkor a családban béke, nyugalom és szeretet fog uralkodni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a család a társadalom legkisebb sejtje ugyan, de csak egészséges, boldog családokból épülhet egészséges és boldog társadalom.

A családtagok felelősek egymásért. Hogyan osztozhat ebben a felelősségben az egész család akkor, amikor beteg vagy öreg családtag szorul gondozásra?

Korunkban sok támadás éri a családot. Vannak, akik úgy gondolják, ha az egyéneknek jól megy sora, boldogok, megelégedettek lesznek, függetlenül emberi kapcsolataiktól, családra nincs is szükség. A valóságban azt látjuk, hogy a magukra maradott emberek, akármilyen gazdagok, keserűek és boldogtalanok. A jó, boldogító kapcsolatok kialakításának művészetét a családban lehet elsajátítani, családok nélkül a társadalom atomjaira bomlana. A család életét az ajándékozás lelkületétől áthatott munka és ünnep alakítja-formálja széppé és igazzá. Azért, hogy a Családok 7. Világtalálkozójának ebben a tanításában elmélyedhessünk, a jövő esztendőben leveleimben a család - munka - ünnep hármasával szeretnék foglalkozni.

Minden családnak, kicsinek és nagynak kívánok áldott, békés és boldog Karácsonyt és Újévet. Kívánom, hogy az előkészület munkáit úgy tudjátok egymásnak ajándékozni, hogy ezzel is megszenteljétek az ünnepet!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Hívom a családokat 2012 szeptemberében – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

A tízéves érettségi találkozón volt osztályfőnökük sorra kérdezte volt diákjait, kivel mi történt az elmúlt tíz évben, ki milyen diplomát szerzett, hol és mit dolgozik, alapított-e családot, hány gyereke van, sikeresnek érzi-e magát. Az egyik fiú, az osztály egyik legjobb tanulója, válaszával általános derültséget keltett, amikor előadta, hogy természetesen sikeres, mert mint eddig bármikor, most is eléri, amit akar, ugyanis olyasmit sohasem akar, amiről tudja, hogy elérhetetlen. Élni tud a lehetőségekkel, de tudja, hogy csak saját magára számíthat. A magánéletéről pedig nincs mit mondania, az ugyanis magánügy. Emlékszem arra – mondta –, hogy a tanár úr megrótt, amikor rajtakapott, hogy a villamoson egy lánynak túl hevesen udvaroltam. Intim kapcsolataid nem tartoznak a nyilvánosságra, vetette a szememre. Most is ehhez tartom magamat. Az osztálytársak azonban beszámoltak „magánügyeikről” is, volt, aki már második házasságában élt, voltak egy, két és háromgyerekesek is, jó néhányan még keresték az „igazit”.

Az egyik volt osztálytárs megjegyezte: emlékszik az említett esetre, ő bizony azóta is úgy gondolja, képmutatás, ha a szerelmesek azért, mert mások is látják őket, nem mernek érzelmeiknek megfelelően viselkedni. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda, egyébként a tiltakozókat csak az irigység motiválja, nem erkölcsi megfontolások. Szerinted a házasság is magánügy – kérdezte az osztályfőnök –, csak a két szerelmes emberre tartozik?

Mi befolyásolja leginkább az emberek viselkedését nyilvános helyeken: tudatos törekvés az illendőségre, mások rossz véleményétől való félelem, vagy öntudatos fegyelmezettség?

A vélemények erősen megoszlottak. A magam részéről úgy vélem – mondta az egyik fiú –, ha ketten úgy gondolják, hogy együtt boldogok lehetnek, akkor teljesen mindegy, hogy minek nevezik kapcsolatukat, mindegy, hogy az együttélésnek milyen formáját választják, minden további csak kettejükre tartozik. A társadalmi-politikai élet is csak az egyénekkel számol, egyének csoportjaival, házaspárokkal, családokkal nem tud mit kezdeni. Te komolyan azt gondolod – szólt közbe az osztályfőnök –, hogy a társadalomnak nincs is szüksége tartós, elkötelezett párkapcsolatokra épülő családokra, hogy az egyének esetleges kapcsolataira lehet a társadalmi, gazdasági és kulturális életet, a fejlődést alapozni? Az egyik kétgyerekes anya megjegyezte: De Tanár Úr, ezt ő se gondolja komolyan, rövidesen benő a feje lágya, a húszéves találkozón már ő is boldog családapa, több gyermek apja lesz, a családok összefogásának lelkes híve! Az pedig ma már fel sem tűnik, ha egyesek nyilvános helyen leplezetlenül szerelmeskednek, ma már nincsenek tabuk. Ezen aztán mindenki jót nevetett, a találkozó pedig az emlékek felidézésével vidáman folytatódott.

Hol látjátok a határt a csak a két emberre tartozó és a közösséget is érintő között? Mi a különbség a szemérem és a tabu-téma között?

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! „Mivel a mindenség Teremtője a házastársi közösséget tette meg az emberi társadalom kezdetévé és alapjává ... a család ... a társadalom első és eleven sejtje. (l. Apostolicam Auctuositatem 105) A család eleven és rendezett szálakkal kapcsolódik a társadalomhoz, amelynek alapját képezi, hiszen szüntelenül táplálja az élet szolgálata által: a társadalom tagjai a családban születnek, és a családban kapják meg a szociális erények első iskoláját; ezek az erények pedig a társadalom életének és fejlődésének lelkét jelentik. Így a család természetétől és hivatásától távol áll, hogy magába zárkózzék; épp ellenkezőleg sajátos társadalmi szerepét vállalva meg kell nyílnia más családok, valamint a társadalom felé.” (FC 42) Korunk egyik jellemző vonása, hogy az egyéni szabadságot a végletekig erősíteni, a társadalmi vonatkozásokat pedig csökkenteni igyekszik. A párkapcsolatot is úgy kezelik, mint aminek a létrejöttét, vagy felbomlását csak az egyéni érzelmek és érdekek befolyásolják. Ahhoz azonban, hogy a párkapcsolatból család legyen, nem elég két ember közös döntése, mert a családnak társadalmi dimenziója is van. A társadalom családokból épül fel, a családot viszont két ember alapítja, amikor házasságot kötve eleget kíván tenni az isteni intésnek: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1, 28) A házasság tehát nem csupán két ember belső magánügye, a társadalomnak szüksége van a családra, ugyanakkor felelős is azért, hogy a család mint intézmény jól betölthesse hivatását, legyen a társadalmi humántőke megbízható forrása. Azok a fiatalok, akik nem szeretnék a hagyományos házasság „béklyóit” magukra venni, de együtt akarnak élni, ragaszkodnak ahhoz, hogy döntésük a sajátjuk legyen, senki ne szabjon nekik semmilyen feltételeket, ugyanakkor követelik, hogy a társadalom ezt a magándöntést tiszteletben tartsa. Döntésüket tehát nyilvánosságra hozzák, nyilvánossá téve ezzel a nem a nyilvánosságra tartozó intim kapcsolatukat. A nyilvánosság teljes kizárása, vagyis a párkapcsolat bármiféle legalizálásának mellőzése ugyanis azzal járna, hogy az emberpár minden ügye csak saját magukra tartozna, nem tarthatnának igényt sem anyagi, sem erkölcsi támogatásra. Ugyanakkor a magánügynek tekintett párkapcsolatból kialakult családra mint humánerőforrásra a társadalom sem számíthatna, de nem is vállalhatna felelősséget érte.

A házasság és a család a közjó része, mert az egész emberi közösségnek szüksége van a házasságra mint intézményre, hogy létrejöhessenek azok az alapegységek, a családok, amelyekből építkezhet. „A házasság intézményének értékét az államhatalomnak el kell ismernie, a házasságon kívül élő párok helyzete nem lehet azonos a törvényes házasságban élőkével.” (Családjogi Charta, 1§ c.)

Soroljatok fel eseteket, amikor a családok, család-közösségek összefogása segített a család intézményének helyzetét javítani! Hogyan tudjátok elősegíteni, hogy a házasságra készülők felnőjenek az egész társadalom érdekében fontos feladatukhoz?

Könnyen tévútra jut az a párkapcsolat, amelyben az önzés fontos szerepet játszik. Az önző ember csak a saját javát és érdekét nézi, nincs tekintettel a másikra, annak személyi méltóságára. Az egyéni szabadságot túlhangsúlyozó korunkban a csak a saját örömét-gyönyörét kereső ember a szexualitást függetlennek kiáltotta ki az utódnemzéstől, sőt, a szeretettől is, mindent megengedettnek és szabadnak tekint, amit a maga szempontjából jónak és örömtelinek tart. A partner személyi méltóságát sérti, aki a nyilvánosság elé tárja a másik teste iránti túlzott érdeklődését, azt a látszatot keltve, hogy a másik csupán élvezeti cikk. A személy méltóságának mélységes tisztelete nélkül a házasság méltósága sem érvényesülhet. Akik igazán szeretik egymást, azok teljes emberségüket, azaz a test-lélek-szellem egységét kölcsönösen egymásnak ajándékozzák, egymás teljes személyiségét kölcsönösen elfogadják. „Isten minden embert a saját képmására teremtett, megtestesült Fiában felfedte az ember titkát; Fia által Isten gyermekeivé válhattunk. E két dimenziót, ti. az emberit és az istenit (a természetest és a természetfelettit) együtt szemlélve válik jobban érthetővé az ember sérthetetlen méltósága. Az embernek örök rendeltetése van és arra hivatott, hogy részese legyen Isten szentháromságos szeretetének.” (Dignitas personae 8.)

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Forrás: http://www.magyarkurir.hu/hirek/hivom-csaladokat-2012-szeptembereben-biro-laszlo-puspok-levele



Hívom a családokat 2012 júliusában – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Mondjátok: van valami értelme az imádkozásnak? – szólalt meg a beállt csendben a házascsoport egy férfi tagja. Havi összejövetelüket tartották, de mivel a plébános azon az estén nem ért rá, és a megbeszélendő témát sem adta meg, a bevezető ima után mindenki arra várt, hogy valaki felvessen egy gondolatot, idézzen egy nehezen érthető szentírási szakaszt, vagy valami szépet egy lelkiségi könyvből, hogy aztán azt jól megbeszéljék. Erre a kérdésre azonban senki nem számított. A kérdező a csoport régi tagja volt, vagy húsz éve házas, négy gyermek édesapja. Feleségével együtt jártak a csoportba, most azonban egyedül jött. A csoport tagjai értetlenül néztek rá, ő pedig folytatta:

Beláttam, hogy teljesen felesleges imádkozni, semmi értelme! Tudjátok rólam, hogy volt egy kis családi vállalkozásom, egész jól ment. Megépítettük a házunkat, a gyerekeink szépen fejlődtek. Sokat dolgoztunk, de meg is volt az eredménye. A cég volt mindenünk, minden más csak azután jöhetett számításba. A feleségemmel még a hétvégén is a cég ügyeit tárgyaltuk, nem sok időnk jutott a családra, rokonokra, barátokra. Biztos hátteret akartam adni a gyerekeknek, tanulhassanak, sportolhassanak, ne szenvedjenek hiányt semmiben. Jártunk azért a templomba, imádkoztunk is rendszeresen. A múlt év elejétől aztán egyre nehezebben kaptam munkát, bajba jutottam a hiteleimmel, lassan csődbe mentem. Közben sokat imádkoztam, kértem Istent, hogy juttasson munkához, segítsen a hiteleimet törleszteni, hiszen a gyerekek is kárát látják, ha tönkremegyünk, utcára kerülünk, de hiába. Eleinte a feleségem is imádkozott velem, de pár hónapja kijelentette, hogy semmi értelme. Akkor én még ellenálltam, azt mondtam, hogy majd meglátod, majd megsegít az Isten. Tény, hogy elkeseredésemben az italt is segítségül hívtam, ezt a feleségem meg nem viselte el. A múlt hónapban aztán elárverezték a házunkat is. Feleségem a gyerekekkel visszaköltözött a szüleihez, engem pedig kidobott. Most itt vagyok, egyedül, mind kevesebb barátomra számíthatok, semmi esélyem a felkapaszkodásra. Hiába imádkoztam, most már abba is hagytam - felesleges, semmi értelme. Gondoljátok meg ti is, minek imádkozni, hiába magyarázzátok el az imában, mi a gondotok, miért jutottatok oda, ahol vagytok, minden marad változatlanul, Isten nem változtatja meg sorsunkat!

Hogyan alakult imaéletetek gyerekkorotoktól mostanáig? Milyen hatásokra változott, fejlődött kapcsolatotok az imával és Istennel? Hogyan imádkoztok együtt a családban?

Döbbent csend volt a teremben. A csoport tagjainak csak most tűnt fel, hogy régi társuk külseje kissé ápolatlan. Mintha most is érezni lehetne rajta az ital szagát. Egyesek el is húzódtak tőle. Az idő későre járt, váratlanul hazaérkezett a plébános is. Miről beszélgettek? – kérdezte. Arról, hogy van-e értelme az imádkozásnak – felelték. Ez bizony komoly téma, ma már nincs elég időnk ezt megbeszélni. De gyertek, kérdezzük meg a legilletékesebbet. Menjünk át a templomba, térdeljünk az Oltáriszentség elé és kérdezzük meg az Urat: Mit vár tőlünk? Ne tanácsot akarjunk Neki adni, hogy mit és hogyan intézzen a világ dolgaiban, hanem figyeljünk Őrá: mit tanácsol, mit tegyünk másképp, min változtassunk, hogyan tegyük jobbá magunkat, szebbé és élhetőbbé a világot? Ott, az Úr jelenlétében megbizonyosodhatunk: érdemes vele beszélgetnünk!

Sietős korunkban nehéz megteremteni a csak az Úrra figyelő csendet. Osszátok meg tapasztalataitokat: hogyan tudjátok életrendetekbe beépíteni az ilyen csendeket? Hogyan válhatnak ezek az alkalmak a „csend” ellenére a család közös imádkozásává?

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Isten szeretetből és szeretetre teremtett minket, sohasem hagy el, hiszen „az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” (GS 23). Fölösleges Istennek dolgainkat magyarázni, Ő nagyon jól ismer minket és életünk minden körülményét. „Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél” (Lk 12, 6-7). Nem könnyű megtalálni a helyes arányokat a családban a családért végzett munka és a munkahelyi kötelességek között. Különösen nehéz ez egy családi vállalkozás esetében, mert a két munkaterület átfedi egymást, a főnök és beosztott viszonya óhatatlanul összemosódik az apai, anyai és gyermeki kapcsolattal, a családban betöltött szerepekkel. Ahol a feleség üzlettárssá, a haszonszerzés eszközévé válik, ahol a házastársak nem annak tudatában munkálkodnak együtt otthon és munkahelyükön, hogy Isten életre szóló segítőtársat ajándékozott nekik egymásban, ott megbomlik az értékek rendje, ott a család termelőüzemmé, gazdasági egységgé degradálódik.

A gazdasági nehézségek (munkanélküliség, vállalkozások ellehetetlenülése, termelő üzemek megszűnése) sok család életét befolyásolják. Hogyan tudja a házas- vagy családcsoport az ilyen családokat a keresztény családideál felé haladásukban segíteni?

Jézus nem azt mondja, hogy ne gondoskodjunk testi szükségleteinkről, de hangsúlyozza a lelkiek előbbrevalóságát: „Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál?
…Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt.” (Mt 6, 25-34)

A kérő ima a szeretet őszinteségéből fakad: megosztjuk Istennel vágyainkat, nem befolyásolni akarjuk, nem követelőzünk, hanem bevonjuk szükségleteinkről való gondoskodásunk gondjaiba. A testi szükségletekért küzdve hatoljunk Isten igazságainak mélyére, alakítsuk kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal Istennek tetsző módon. A nagyobb és ízletesebb kenyeret Isten emberi közreműködéssel adja az embereknek. Kérjük tehát megvilágosító kegyelmét: hogyan és milyen eszközökkel munkálkodva tudjuk szeretetkapcsolatunkat elmélyíteni családunkkal, gyermekeinkkel, embertársainkkal. Fohászkodjunk a Zsoltárossal: „Uram, fordítsd felém füled és hallgass meg, mert nyomorult vagyok és szegény. Őrizd meg lelkemet, hisz hozzád tartozom, segítsd meg szolgádat, aki benned bízik. Istenem vagy, Uram, légy hozzám irgalmas! Szüntelen hozzád kiáltok. Tedd vidámmá szolgád szívét, lelkemet, Uram, hozzád emelem. Hiszen te jóságos és elnéző vagy, Uram, és csupa irgalom azokhoz, akik hozzád kiáltanak. Hallgasd meg, Uram, imámat, figyelj könyörgő szavamra!” (Zsolt 86, 1-6)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat 2012 márciusában – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Mondd, hogy van az, hogy te, aki már normál gimnáziumi érettségit se tehettél, mert az apád egyetemi tanár volt, ismert és elismert tudora lettél a francia irodalomnak, és iskolaigazgatóként mentél nyugdíjba?  – kérdezte osztálytársát sokadik érettségi találkozójukon az egyik volt diák. Mindent a feleségemnek köszönhetek! – válaszolta a kérdezett. A többiek csodálkozva néztek rá, hiszen tudták, hogy a feleség is csak technikumot, kertészeti technikumot végzett, és találkozásuk úgy történt, hogy az állástalan, huszonkét éves fiatalember virágkihordást vállalt, és véletlenül abból az üzletből kellett a virágot elvinnie, amelyikben leendő felesége dísznövény-szaktanácsadó volt. Ez a fiatalember akkor eléggé kétségbeesett helyzetben volt. Harmadik próbálkozásra ugyan felvették az egyetemre, de hamar kiderült, hogy közgazdasági technikumi érettségije nem biztos alap az egyetemi tanulmányokhoz. A sikertelenség letörte, elment a kedve a tanulástól, a hiábavaló erőfeszítéstől, mindent kilátástalannak talált. Abbahagyta az egyetemet, özvegy édesanyját alkalmi munkákkal segítette ugyan, de életét értelmetlennek, céltalannak érezte. Meg volt győződve arról, hogy reménytelen helyzetben van. Pedig „az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” (GS 24), és Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére”. (1 Tim, 2,4) A látszólagos véletlenek is a bennünket feltétel nélkül szerető Isten ajándékai, csak tudnunk kell azokat észrevenni és élni velük.

Idézzetek fel a saját, vagy ismerőseitek életéből olyan, reménytelennek látszó helyzeteket, amelyekből nem láttátok a kiutat! Hogyan sikerült a helyzetet megoldani?

Néhány virágkihordás után megtörtént az első hazakísérés, nagy séták következtek, együtt mentek moziba, a vonzalomból hamar szerelem lett, és szóba jött a házasság is. Összeházasodni? De hát mire? Egy félbemaradt egyetemi hallgató és egy szegény dísznövény-szaktanácsadó, lakás nélkül, bizonytalan jövővel mihez kezdhetne? A lány azonban szilárdan hitte, hogy Isten egymásnak teremtette őket, a fiút pedig kirántotta depressziójából a szerelem, úgy érezte, hogy ezért a lányért mindenre képes.

Akkoriban hiány volt – különösen vidéken – tanítókból, ezért a tanítói állásokat úgy hirdették meg, hogy érettségizettek oklevél nélkül is vállalhattak tanítói munkát, ha közben két év alatt elvégzik levelező szakon a főiskolát. A megoldás tehát adva volt. Összeházasodnak, és elmennek vidékre tanítónak. A két tősgyökeres pesti fiatal vállalta egymásért a falusi életet, vállalták, hogy mindketten tanulnak és tanítanak egyszerre, hogy nem álmaikat dédelgetik, hanem élnek az alkalommal, vállalják a harcot egymásért, együtt. Meg kellett küzdeniük szüleik ellenállásával is, mindkét oldalon aggódtak, hogy a felmerülő – előre láthatóan nem is csekély – nehézségek súlya alatt a fiatalok össze fognak roppanni. Ők azonban kitartottak elhatározásuk mellett, tudták, hogy „az Úr szemei az igazakon nyugszanak, és fülei hallgatnak könyörgéseikre” (1Pét 3, 12). Ezt a lehetőséget ajándékba kapták, és tele voltak bizakodással, reménnyel és hálával. Hálásak voltak, mert már a tervezés, a készülődés is életük boldog időszaka volt, és szilárdan hitték, hogy házasságuk az égben köttetett.

Mi segíthet a látszólag erőnket meghaladó feladatok következetes vállalásában?

A nehézségek sem várattak sokáig magukra. Szolgálati lakást kaptak, egy takaros falusi házat, de senki nem gondoskodott a háztartás felszereléséről. Szerencsére a kollégák meg az iskolás gyerekek szülei segítettek, hamar egyenesbe jöttek. Megbetegedett a felső tagozatos orosztanár, és a férj, akinek jó tanára volt a technikumban, vállalta a helyettesítést, ez egy kis többletjövedelmet hozott. Közben együtt elkezdték a levelező tagozaton a tanulást, nehézség azonban itt is adódott. Az ifjú férjnek eddig sikerült felmentést kapnia az akkor még kötelező katonai szolgálat alól, most azonban behívták hathónapos kiképzésre. Ha ezt a hat hónapot, amely ősztől tavaszig tartott, kihagyja a főiskolán, egy egész évet elveszít, kicsúszik a határidőből, nem véglegesítik tanítói állását, és minden összeomolhat. Felesége azonban megtalálta a megoldást: amit levelezőként írásban lehetett beadni, azt két példányban adta be, és kisírta, hogy a szóbeli vizsgák férje „eltávozásának” idején legyenek. Így aztán mindketten kitűnő eredménnyel megfelelő időben befejezték a főiskolát, okleveles tanítók lettek. Közben megérkeztek a gyerekek, dolgos, boldog családdá fejlődtek. Abból is valami jó származott, hogy a férj „bedolgozott” a felső tagozatba. Igazgatója javasolta, iratkozzék be – ugyancsak levelezőn – az orosz szakra, legyen orosztanár is. A depressziós tehetetlenkedésnek most már nyoma sem volt, felesége is biztatta, beiratkozott az orosz-francia szakra, és ezt olyan sikerrel végezte el, hogy meg sem állt az egyetemi francia diplomáig. – Ha nem találkozom a feleségemmel, akkor ma is csak virágkihordó lennék, vagy talán még az se. Mindent neki köszönhetek, őt pedig Annak, Aki egymásnak teremtett minket, – vallotta a most már nyugdíjas iskolaigazgató, a sokunokás, boldog nagyapa.

Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismerősi körből olyan házasságokat, amelyekben eleinte nem a szülők álmai szerint alakultak a dolgok, mégis harmonikus kapcsolat alakult ki a generációk között! Milyen segítséget nyújthatnak a család helyzetének megszilárdulásában a többi családok, a közösség?

Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott.” (2 Pt 1,3) Amikor nehézségek, gondok súlya alatt görnyedünk, bizony nehéz felfedezni az igazgyöngyöt, amelyért az ember mindenét eladja (vö. Mt 13, 45-46). Pedig a szenvedés, sőt, a kudarc is ajándék, lehetőség, rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele. Ha elkeseredünk és feladjuk, ha a körülményeket, másokat, a balsorsot okoljuk, ahelyett, hogy keresnénk a megoldást, a magunk helyzetét nehezítjük meg. „Isten a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk.” (2 Tessz 2,16) Fedezzük fel minden helyzetben a jót, a bajból kivezetőt, fordítsuk a magunk és szeretteink javára azt, ami rossznak, céljaink elérését hátráltatónak látszik!

Két egymásnak elköteleződött ember együtt csodákra képes. Bátran építenek Isten állandó és végleges szeretetére, biztonságot jelentő oltalmára, és hálás szívvel mondják: „Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” Zsolt 106,1)


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Magyar Kurír

Hívom a családokat a Család évében, 2011 decemberében – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Micsoda merészség volt fiatalon, amikor még nem tudhattuk, hogy az előttünk álló élet mennyi meglepő fordulatot tartogat számunkra, kimondani egymásra az IGEN-t, eltökélten megindulni az eggyé válás útján! – mondta egy idős férj sokadik házassági évfordulójukon. A teljes önátadásban eggyé válni és ugyanakkor megmaradni önmagunknak megoldhatatlan feladatnak látszik. Minden ember egyedi, megismételhetetlen teremtménye Istennek, nem adhatja fel egyéniségét, egyedi adottságait, nem is egyesítheti tulajdonságait a másikkal. Hogyan is válhatna egyikük szépsége, ügyessége, okossága kettejük közös, egyesített szépségévé, ügyességévé, okosságává? Ha viszont mindketten megmaradnak maguknak, önmaguk kiteljesedésén munkálkodnak, nem fognak-e egymástól elidegenedni?

Nehezen megválaszolható kérdések ezek azok számára, akik csak a maguk emberi erőire, a természet adta lehetőségekre akarnak támaszkodni. Akiket azonban a Szeretet köt össze, és tudják, hogy „ketten hármasban vannak”, hogy Isten, aki maga a Szeretet, mindig velük van, hiszen Ő is kimondta rájuk az IGEN-t, bátran indulhatnak egymás felé. Nagy titok ez: ahogy a három isteni személy – Atya, Fiú és Szentlélek – egysége tökéletes a személyiségek teljes tiszteletben tartásával, úgy a házaspár is eggyé válhat anélkül, hogy a feleség feladná egyéniségét, a férj pedig magát a család egyedüli képviselőjének, megjelenítőjének tartaná. A titok nyitja pedig a Szeretet: a Szentháromságot a Szeretet egyesíti, a házaspárt is csak a Szeretet teheti eggyé.

Milyen elképzelésetek volt az eggyé válásról házasságkötésetek idején? Voltak-e példaképeitek, mit akartatok eltanulni tőlük?

A férfi és a nő kapcsolatához harmadikként Isten társul: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) A szeretet a feltétel, Jézus semmi egyéb kikötést nem tesz. Az ember tehát szabad, dönthet: kinyitja-e a kaput az Atya, a Fiú és az egység lelke, a Szentlélek előtt, hogy „lakóhelyet vegyenek nála” Istent sem lehet „kényszeríteni”, hogy azt tegye, amit mi jónak gondolunk. Akaratát az embernek is tisztelnie kell. Jól tudta ezt Péter apostol is, amikor azt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat...” (Mt 17,4)

A jó, a szeretet melletti döntés mindennapos feladat. Mi segít ennek a döntésnek a meghozatalában? Idézzetek fel életetekből olyan nehéz döntéseket, amelyek meghozatala előtt őszinte szívvel tudtátok kimondani: Legyen meg a Te akaratod!

Az ember kapcsolataiban teljesedik ki. Minden ember egy kapcsolat gyümölcse, szülei kapcsolata révén jön világra, és kapcsolatok nélkül képtelen lenne felnövekedni, érett emberré válni. A férfi és a nő egymást kiegészítik, kapcsolatuk nélkül egyikük sem teljesedhet ki. A két nem egymásra utaltsága a legalapvetőbb emberi kapcsolat: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!” (Ter 2,18)

Az emberpár kapcsolatában is Isten képmása, Isten ugyanis természeténél fogva kapcsolat: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egymással való kapcsolatában létezik. Az Atya atya, mert Tőle születik a Fiú, a Fiú pedig életét az Atyától kapja, a Szentlélek a személlyé vált szeretet és kommunikáció az Atya és a Fiú között.

Isten kapcsolatban él, kapcsolatban akar lenni legkedvesebb teremtményével, az emberrel, akinek kedvéért az egész világmindenséget megteremtette. Az Ószövetségi Szentírásban sok utalást találunk erre, Isten keresi a kapcsolatot az emberrel Ábrahám, Mózes, a próféták közvetítésével, az Újszövetségben pedig emberré lett Fiát küldi közénk. Jézus Krisztus megalapítja az Egyházat, melyben az egész emberiség úton van „ember és Isten örök menyegzője” felé. Így válik a házasság Isten és ember szövetségének jelévé.

Mi határozza meg kapcsolataidat? Idézzétek fel azokat a kapcsolataitokat, amelyek segítettek személyiségetek kibontakozásában!

A házastársi szeretetet nem a sok, mégoly szép beszéd jellemzi, hanem az állandó, minden egyéb fölé helyezett szeretetteljes, bensőséges kapcsolat és a tett, melyben mindkét fél mindazt, ami az ő sajátja (a lelke, a szíve, a teste) összekapcsolja azzal, ami házastársának a sajátja (a lelkével, a szívével, a testével). Így válik a kettő eggyé, lesz a két „ÉN”-ből egyetlen „MI”.

Mivel Isten a Szeretet, élete teljes, soha el nem múló, szüntelen szeretet-túlcsordulás a Szentháromságban és a Szentháromság által, állandó kölcsönös ajándékozás az isteni személyek között, akik így válnak „MI”-vé, anélkül, hogy egyediségüket (és különbözőségüket) feladnák. Isten az embert meghívja: lépjünk kapcsolatba vele, nyíljunk meg számára, hogy eleven szentháromságos életében részesíthessen minket, ahogy ezt a keresztségben megígérte: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,14)

Ketten – hármasban, ez a boldogságra vezető kapcsolat. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!” (Ef 5,31-32)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

Hívom a családokat a Család évében, 2011 októberében – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Elkötelezettség, felelősség, hűség

A házasság és a család válságban van, harsogja a rádió és a televízió, erről szónokolnak szociológusok és társadalompolitikusok, ezt taglalják az újságok és szakkönyvek. Megállapítják, hogy a válság egyre súlyosabb gondot jelent a társadalomnak, hiszen ha a család valóban a társadalom legkisebb építő eleme, akkor a válságban lévő elemekből válságos épület fog épülni. A válság egyik legsúlyosabb tünete az egész Európát sújtó demográfiai tél: egyre kevesebb gyermek születik, egyre kevesebb lesz a munkáskéz, pedig az egyébként örvendetesen meghosszabbodó életkor miatt egyre több dolgozni már nem tudó embert kellene eltartani. A demográfiai gondok megoldása sürgető feladat, a megoldás kulcsát sokan a családban, a család megerősítésében látják. Ameddig ugyanis a gyermekvállalás együtt jár a szegénység kockázatával, a családok nem vállalnak elegendő gyermeket, tehát megfelelő gazdasági és szociális intézkedések szükségesek. A gazdasági válság miatt azonban nehéz megtalálni a családtámogatás forrását.

A válságba jutott családok ahelyett, hogy a társadalmat gyarapítanák, terhet jelentenek, és gondot okoznak az egyes embereknek is. A válságból kilábalni nem tudó ember legszívesebben hátat fordítana a családnak, csődbe jutott eddigi életének, és új kapcsolatokat keresne. A polgári társadalom határozottan támogatja az ilyen törekvéseket, lehetővé teszi a válást, elismeri a nem házasságon alapuló, elköteleződés nélküli, könnyen felszámolható kapcsolatokat, támogatja ezeket az együttéléseket a gyermekvállalásban. Mindez természetesen nem segít a család válságának leküzdésében, ellenkezőleg, gyengíti azok megbecsülését, az embereknek a családba vetett bizalmát.

Milyen segítséget tud nyújtani a közösség a családok válságba jutásának elkerüléséhez?

Boldog II. János Pál pápa hívta fel a figyelmet arra, hogy a család válsága csak következmény, valójában korunk embere került válságba, és válságát magával viszi házasságába, családjába is. Külső jegyeket tekintve a házasság és a család gyorsan változó világunkban sokat változott, különösen az utóbbi évtizedekben. Általánossá vált a kétkeresős családmodell, megváltozott a férfi és a nő szerepe a családban, megsokszorozódtak a fiatalok előtt álló lehetőségek, ma nagyobb az egyén döntési szabadsága, mint néhány évtizede, ezzel együtt sokkal magára hagyottabb is. „A történelem jelen szakaszában, amikor a családra oly sok torzító és megsemmisíteni akaró erő támad, az Egyház, tudván, hogy a társadalom, valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgetőbb és égetőbb feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról; elősegítse e terv eredeti gazdagságának és emberi-keresztény értékeinek kibontakozását, s így hozzájáruljon a társadalom és Isten Népe megújulásához.” (FC 3)

Korunk emberének válsága pedig épp abban gyökeredzik, hogy meg szeretne feledkezni teremtményi mivoltáról és Teremtőjéről. Isten az embert önmagáért, szeretetből és szeretetre teremtette (vö. GS 23.), „a család forrása az a szeretet, mellyel a Teremtő átöleli a teremtett világot”. (GratSan 2.) A házasság és a család minőségét a szeretet, az elkötelezettség, a felelősség vállalása és a hűség határozza meg. Azok a házasságok és családok, amelyekben Isten, aki maga a Szeretet, jelen van, nem jutnak válságba. Szépen mondja a régi magyar házi áldás: „Hol hit, ott szeretet; / Hol szeretet, ott béke; / Hol béke, ott áldás; / Hol áldás, ott Isten; /Hol Isten, ott szükség nincsen!”

Hogyan látjátok: könnyebb volt-e szüleiteknek, nagyszüleiteknek elkerülni a „válságot”?

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a családnak ne lenne szüksége támogatásra, arra, hogy a munkahelyek, az adózás, az egészségügyi és oktatási rendszer családbaráttá váljon. Fontos azonban tisztán látnunk, hogy a család csak akkor tud Isten tervének megfelelni, ha maguk a házastársak, sőt az egész társadalom tudatosan és elkötelezetten akarja ezt a tervet megvalósítani. A házastársak IGEN-je egymásra és házasságukra végérvényes, feltétel nélküli elköteleződést jelent, ősi magyar szokás szerint ezt esküvel is megerősítik. Hogyan is lehetne ezt az esküt megszegni egy-egy házassági vihar miatt? A Teremtő világot átölelő szeretetét soha nem vonja vissza, mindegyikünket, házasságunkat, gyerekeinket, egész családunkat végérvényesen szereti. Hogyan is lehetne ezt a szeretetláncot megszakítani gyengeségből, felelőtlenségből vagy hirtelen felindulásból?

A családnak ahhoz, hogy élete kiteljesedjék, hogy a társadalom értékes alapsejtje legyen, biztonságra van szüksége, erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt. A család minden tagja felelős a másikért, ez adja mindnyájuknak a biztonságot. A fiatalok, amikor közös jövőjüket tervezik, felelősséget vállalnak egymásért, leendő otthonukért, gyermekeikért, egymás szüleiért és rokonaiért. A gyerek felelőssége eleinte nem tudatos, csak később bontakozik ki benne az az elhatározás, hogy minden tettével örömöt akar szerezni szüleinek. A szülők felelősek gyermekeik egészségéért, neveléséért, különösen hitük kibontakoztatásáért. A családok felelőssége kiterjed a többi családra is, csak a közösen vállalt és megélt felelősség a család ügyéért segítheti elő a család társadalmi elismerését.

Felgyorsult világunkban nehéz hosszú távra érvényes döntéseket hozni, ezért a „modern” gondolkodás előnyben részesíti a döntések visszavonhatóságát, megváltoztathatóságát, és igyekszik elkerülni a végérvényes megoldásokat. Ezért kerül a házassági hűség is az „elavult, idejétmúlt” értékek csoportjába. A hűségen ma legtöbbször a szó szoros értelmében vett szexuális hűséget értik, pedig ez sokkal tágabb fogalom. A hű házastársak mindig és feltétel nélkül egymás rendelkezésére állnak, akkor is, ha fáradtak, rosszkedvűek vagy idegesek. Rendelkezésre állnak, hogy egymást meghallgassák, hogy a másik kedvenc ételét megfőzzék, hogy együtt játsszanak és szórakozzanak. Ha pedig a munkahelyi elfoglaltságok, a gyerekek vagy más rászoruló családtagok gondozása miatt alig jut idő és alkalom a házastárs számára, megértők és megbocsátanak. A hűséget szolgálja a tapintatos, őszinte és bizalommal teli kommunikáció is. A jól kommunikáló házaspár nézeteltérések esetén könnyen tud megbocsátani és kiengesztelődni, vitájuk győztese mindig a szeretet. Sokévi házasság után is gyengéden adják egymás tudtára hogy „szeretlek, tied vagyok”.

Mondjatok példát arra, hogy a házastársak egyikének állhatatos hűsége segítette a másikat visszatalálni a családba!

A Teremtőjükhöz hűséges családok, nem kerülnek válságba. A szeretet a házastársak, a szülők és gyermekek között lényegében imádság és lehetővé teszi, hogy megértsük: „Isten a szeretet". A család mindennapjaiban különleges pillanatok adódhatnak, amikor az emberi szívek az isteni Szívvel találkoznak. Minden reggel felkelni, mosakodni, felöltözni, megreggelizni, munkába és iskolába menni, a gyerekekről gondoskodni, hazamenni, tanulni, vacsorát készíteni, enni, inni, egymással beszélgetni és egymást szeretni – ezer alkalmas pillanat arra, hogy Jézust a másikban és a másikon keresztül megtapasztaljuk. Minden pillanat kihívás, hogy Isten jelenlétét megtapasztaljuk a szeretetben és a szeretet által.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Hívom a családokat a Család évében, 2011 júliusában – Bíró László püspök levele

 

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Amikor Isten kimondja a házaspárra a maga igenjét, bevonja őket teremtő művébe, azaz gyermekeikre is igent mond. „A házastársi szeretet és élet bensőséges közösségét a Teremtő alapította és védi törvényeivel. Ez a közösség, azaz a házassági szövetség a házas felek visszavonhatatlan személyes beleegyezése által jön létre. Abból a szabad emberi tettből tehát, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják magukat egymásnak és elfogadják egymást, Isten akaratából szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is. Ez a házastársak és gyermekeik, valamint a társadalom javát szolgáló szent szövetség nem függ önkényes emberi elhatározásoktól. Isten maga a szerzője a házasságnak, különböző javakat és célokat rendelve hozzá, melyek igen nagy jelentőségűek az emberi nem fönnmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, s magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából.” (GS 48) Noha a szeretetben élő család – ahol férj és feleség, édesapa és édesanya, szülők és gyermekek, valamint a gyermekek egymás között kölcsönösen szívükön viselik egymás javát – nem emberi alkotás, mégsem nélkülözheti a személyes odaadást, a jóakaratot, a tudatos, megfontolt erőfeszítést, nemritkán pedig még az ügyességet sem, de szükség van a társadalom erkölcsi és anyagi elismerésére is.

Vannak, akik a harmonikus családi életet romantikus ábrándnak tartják. Mi segíthet hozzá, hogy ez az „ábránd” valósággá váljon?

A szociológiai kutatások rámutatnak, hogy semmi nem változtatja meg annyira két ember között a kapcsolatot, mint egy gyermek érkezése. A munkahelyi elkötelezettségek, a jövedelem beosztása, a lakáskörülmények, a feladatok és kötelességek megosztása, a mindennapi időbeosztás, mind-mind újragondolandó és rendezendő. Ugyanakkor, noha az ifjú párból szülőpár lett, továbbra is házaspár maradtak. Csakhogy az újszülött a maga tehetetlenségében és másokra való rászorultságában nagyon sok gondoskodást és szeretetmegnyilvánulást igényel, ezért a szülőknek igen ébereknek kell lenniük ahhoz, hogy maradjon elegendő idejük és energiájuk egymásra. Ha pedig a szülők kapcsolata megromlik, azt a gyermek sínyli meg leginkább.

Egy felmérésben megkérdezték, hogy mi az, amire az újszülött gyereknek a leginkább szüksége van. A válaszolók első helyre azt tették, hogy szükséges: a szülők mindegyike akarja, vágyja a gyereket. A második legfontosabbnak a szülők párkapcsolatának stabilitását tartották, és csak ezután következtek a család anyagi körülményeire vonatkozó követelmények. A gyermekvállalás ma általában tudatos döntés, a szülők örömmel, szeretettel várják gyermekeiket és a legjobbat szeretnék nekik nyújtani. Szeretnének a gyerekeknek nyugodt, anyagilag is stabil gyermekkort biztosítani, gondoskodni szeretnének a gyerekek jó neveléséről és képzéséről. Vágynak arra, hogy munkahelyi elfoglaltságuk mellett legyen idejük gyermekeikkel foglalkozni, a szabadidőt együtt tölteni. Ennek érdekében szükséges lenne a szülőknek mind az otthoni, mind pedig a munkahelyi feladatait ésszerűen megosztani, ez pedig sok nehézségbe ütközik. A munka világa napjainkban olyan dolgozókat követel, akik teljes energiájukkal állnak gyakorlatilag korlátlanul munkaadójuk rendelkezésre. A gazdasági verseny arra kényszeríti a vállalatokat, hogy minden lehetséges erőforrást – ideértve dolgozóik munkaerejét és idejét is – maximálisan kihasználjanak, a társadalom viszont azt várja a szülőktől, hogy neveljenek becsületes, szorgalmas és jól képzett embereket. Mindehhez hozzájárul még a keresetre vonatkozó követelmény is: ha valaki nem áll mindig munkahelyén rendelkezésre, nem jut előre, nem tudja biztosítani a növekvő család számára szükséges anyagiakat. Az így jelentkező feszültségek visszahatnak a párkapcsolatra, a fiatal szülők sokszor épp kapcsolatukat okolják a gondokért. Értetlenül nézik „szerelmük elhamvadását”, a meg-megújuló nézeteltéréseket, házastársuk lanyhuló érdeklődését.

Fontos, hogy a fiatalok – például a házasságra való előkészületük során – felkészüljenek korunk ilyen természetű kihívásaira is. Ha ismerik a problémákat, ha tudják, hogy nem egymásban és nem a saját vagy társuk szerelmében kell keresniük a bajok gyökerét, ha tudatosan ápolják szeretetüket és szeretetvágyukat, akkor a közös gondokon úgy tudnak úrrá lenni, hogy közben a szeretet is növekszik, ez pedig gyermekeik elsőrendű érdeke. Sokat segíthetnek ebben a nagyszülők, a rokonok, a jó barátok azzal, hogy egy-egy estére, vagy hétvégére elvállalják a gyerekeket, hogy a szülők csak egymással, együtt lehessenek zavartalanul „édes kettesben”. Nagyon fontosak a „családbarát” munkahely létesítésére irányuló kezdeményezések is. Az igazán családbarát üzemekben, vállalatokban dolgozók teljesítménye azáltal növekedik, hogy nem őrlődnek a családi és munkahelyi feladatok között, hanem békében, nyugalomban dolgozhatnak itt is, ott is.

Hogyan oldották fel a munkahelyi és otthoni munka közötti konfliktust szüleitek, nagyszüleitek? Idézzetek fel olyan családokat, melyekben a nagyszülők segítségével sikerült jól összeegyeztetni az otthoni és munkahelyi munkát!

Kezdő szülők gyakran szembesülnek a kérdéssel: hogyan nevelhetik gyermeküket önállóságra és mégis közösségi emberré? Individualista korunkban az egyéni siker hangsúlyos értékként jelenik meg, a közösségben viszont óhatatlanul mások érdekeit is figyelembe véve kell viselkedni, netán alkalmazkodni. A keresztény ember- és társadalomkép nem a függetlenségben látja az ember kiteljesedésének útját, hanem a kapcsolatokban. Az ember kapcsolataiban teljesedik ki, önállósága a másik emberrel való nyílt és őszinte dialógus révén szilárdulhat csak meg, melyben azonban a másik önállóságának és egyéniségének kölcsönös tisztelete sem nélkülözhető. A gyerekek a családban sajátíthatják el legjobban ezt a fajta magatartást, a közösség, a többiek érdekének tiszteletét, a birtoklási vágy legyőzését, az önátadást és az ajándékozás örömét.

A gyermek javát szolgálja, ha korán megérti az egymásért viselt kölcsönös felelősség jelentőségét. A családban mindenki felelős a többiekért és az egész családért, mindenkinek a saját helye és feladata szerint. Hogyan tudná az a felebaráti szeretetet a családon kívül önzetlenül gyakorolni, akinek kicsi korától kezdve nem vált természetessé, hogy másokat viszonzást nem várva szeretettel szolgál? Adjuk tovább Jézus tanítását: „Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, meg fizet majd neked.” (Mt 6, 3-4)

Minden ember, az újszülött is, Isten teremtménye, egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és kicserélhetetlen. Isten mindenkit, gyermekünket is „nevén szólította, megváltotta” (vö. Iz 43, 1), azaz meghívta az örök életre. Mindenkinek az egész élete – de csak egy élet – áll rendelkezésére, hogy megvalósítsa Istennek róla alkotott elképzelését és célba érjen. Erre az „önmegvalósításra” a családban van a legnagyszerűbb lehetőség, a szülők – mint Isten teremtő munkájának részesei – indítják el gyermekeiket ezen az úton. Minden részeredményért hálát kell adniuk, de tudniuk kell, hogy a személyiség formálása nem zárható le egy diploma megszerzésével, egy jól induló házassággal, egy reményekre feljogosító állás megszerzésével. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenkit először Isten álmodott meg, a szülőknek nem gyermekükről kialakított saját tervüket kell valóra váltaniuk, hanem ahhoz kell gyermeküket hozzásegíteniük, hogy őszintén és alázattal tudják mondani: „Legyen meg a Te akaratod”.

Idézzétek fel saját személyiségetek formálódásának főbb állomásait! Kik voltak segítségetekre?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Magyar Kurír

 

Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio